Vágólapra másolva!
Az olasz bajnokságban immár évek óta ugyanaz az öt csapat számít egyeduralkodónak, és ez a helyzet a nemrég befejeződött bajnokságban sem változott meg túlságosan, mindössze annyi történt, hogy az öt nagy egyike, az AS Roma egészen a nyolcadik helyre csúszott le. A másik négy sztárcsapat (a Juventus, az Inter, a Milan és a Lazio) azonban senkit sem engedett be a tabella első négy helyére, úgy tűnik, az olasz labdarúgásban kezd beállni a status quo.

A Milannál viszont a bronzéremmel is elégedettek (persze igazából ez csak akkor lesz így, ha a rossonerók megnyerik a BL-t), ami elsősorban az előző két idény gyengébb szereplésének köszönhető. Carlo Ancelotti együttese két teljesen különböző félszezont produkált: a bajnokság első felében a régi nagy korszakot idézve látványos támadófutballal kápráztatta el a drukkereket, hogy aztán tavasszal szinte elfeledjen gólt szerezni, és elsősorban a védelmének köszönhetően gyűjtögesse a pontokat.

Jellemző adat, hogy míg az első 17 fordulóban csak egy olyan meccs volt, ahol Inzaghiék nem szereztek gólt, addig a második 17 meccsből ez hét alkalommal fordult elő. A tréner egyik nagy húzása az volt, hogy a csapatkapitány Paolo Maldinit a védelem bal oldaláról bevitte a hátsó alakzat közepére: a veterán focista kiváló helyezkedése és hatalmas rutinja itt sokkal jobban érvényesült, mint a szélen, ahol a grúz Kaha Kaladze nyújtott remek teljesítményt.

A másik váratlan taktikai megoldás Pirlo új szerepköre volt a középpályán: a játékos amolyan második irányítót játszott Ruí Costa mellett, mégpedig remekül, de amellett, hogy remekül osztogatott, a védekezésből is alaposan kivette a részét. A Pirlo által elért kilenc találatát persze nem csak a focista remek teljesítményének volt köszönhető, hiszen ebből nyolc tizenegyesből született. A rossz nyelvek szerint nem véletlen, hogy a rossonerók ennyi büntetőt kaptak a szezon során, hiszen a liga elnöke nem más, mint a Milan alelnöke, azaz Galliani. Ezzel együtt a milánóiak bronzérme teljesen megérdemelt volt.