Könyvajánló: A rejtőzködő elme

 

Az emberi szervezetnek, mint már láttuk, részletes képviselete van az agykéreg sokmilliónyi sejthálózatában és végig, az egész, függőlegesen szerveződött vetületi neuronállomásokban és pályanyalábokban. Ez az agyi reprezentáció sokszorosan igazolt, szilárd tény, amely nem szorul megerősítésre. Annál inkább bizonyításra, újabb és újabb, egymást kiegészítő adatokra és ezeken nyugvó elvekre szorul az énfogalom, minden emberi személyiség önmagáról meglévőképe, amelyőől még azt sem tudjuk bizonyosan, hogy van-e kapcsolata, összefüggése a tényszerű agyvelői képviselettel? Hogyan függ össze az objektív agyi mintázat azzal a szubjektív élménnyel, amelyet az egységes személyiség tudatos és nem tudatos átélése és/vagy sejtése jelent? Ennek a súlyos alapkérdésnek a megválaszolásához talán közelebb visz egy ízig-vérig a gyakorlati humán szférából, a mindennapi orvoslásból vett példa, a placebojelenség elemzése.

Közismert, hogy az új gyógyszerek, diagnosztikai és terápiás eljárások robbanásszerű elterjedése világszerte feltűnően megnövelte az orvostudomány iránti igényeket, a gyors és teljes gyógyulás reményében szinte tapinthatóan konkrét, sokszor türelmetlen várakozást. Az ilyen sürgető elvárás persze nem vadonatúj társadalmi jelenség: a gúnyos, de jellemző mondás: "Minél több beteget gyógyítsunk meg az új gyógyszerrel, amíg az még őrzi gyógyító hatását!" És valóban: sok statisztikai kimutatás igazolja az újonnan forgalomba hozott patikaszer vagy újszerű művi beavatkozás fokozott terápiás hatását, amely egy idő múlva, az adott szer "megszokottá" válása nyomán, a valódi hatóanyagoknak megfelelő szintre csökken. A kezdeti "felpörgetett" várakozás a közismert reménykedő placeboeffektus. Ezt a sajátos előkészületi jelenséget járjuk most körül, mert ez az általános emberi viselkedési forma egyben a nem-tudatos (újabb kifejezéssel: az implicit) tanulás mintapéldája, modellje is lehet.

Az alapkérdés a látszólagos gyógymódokkal kapcsolatban az évtizedek alatt sem változott: mivel magyarázható, hogy az alapellátást igénylő, orvosokat felkereső, magukat betegnek tekintő emberek mintegy 30%-a világszerte minden orvosi beavatkozás nélkül meggyógyul? Mi az oka a roppant változatos hatóanyagmentes szerek (cseppek, tabletták, vizek, kristályok, szúrások, kar- és lábperecek, álműtétek, kenőcsök stb.) egyértelmű gyógyító vagy legalábbis állapotjavító hatásának? A manapság szinte orvosi "divatnak" számító álgyógymód-kutatás számára a válasz látszólag egyszerű: a fő tényező nyilván a várakozás, köznapi kifejezéssel a beteg szándéka, törekvése, akarata a gyógyulás irányában.

Régi gyógyszerkutatási és drogkészítési igazság az is, hogy a hatékony, jó gyógyszert kiegészíti a lelki tényező: a beteg várja és reméli a kedvező eredményt. Elterjedt a mondás: "ez a várakozás az egyetlen olyan hatás, amely közös minden gyógyszerben". A gyógyszernek nemcsak hatnia kell, hanem "tetszenie" is, ezt fejezi ki a "placebo" megjelölés, a "placere" (tetszeni) ige egyes számú első személy jövő ideje: "tetszeni fogok". A kifejezést állítólag már évszázadokkal ezelőtt használták. Ha hinni lehet a különböző, jobbára angolszász irodalmi forrásoknak, a terminus bibliai eredetű és a keresztény esti ima része (Webster's Universal College Dictionary, Random N. Y., 1997). A 116. zsoltár 9. versszaka latin változatából került át az angol nyelvű orvosi szóhasználatba. "Placebo Domino in regione vivorum": "tetszeni fogok az Úrnak az élők világában". A latin "Vulgata" ezen fordítása egyébként eléggé szabados, mert az eredeti óhéber szöveg így hangzik: "Et'háléch lip'né Adonáj böarcot hachájim". Ezt a Károli Magyar Biblia hűen adja vissza: "Az Úr orczája előtt fogok járni az élőknek földjén". Tehát "tetszeni fogok" helyett "járni fogok": kevésbé félrevezető placebomagyarázat! A "placebo" szó passzív emberi tetszést, az eredeti "et'háléch" szó aktív, cselekvő embert sugall.

A placebojelenség igenis aktív hozzájárulás a gyógyuláshoz. Tehát nemcsak tetszik, hanem használ is a beteg embernek, aki tevőlegesen hozzájárul bizalmával, tartalék pszichikus energiájának mozgósításával a gyógyuláshoz! És itt érkezünk el a "látszólagos" gyógymódok lényegéhez: mire is törekszik minden eszközt felhasználva, minden támpontba belekapaszkodva a megbetegedett emberi szervezet? A mai személyiség-lélektanban újból feltűnnek régi-régi irányzatok, amelyek az ember önképének határait és agyi képviseletének kialakulását elemzik, könyvemben én csak Descartes-ig megyek vissza. Az irányzatok mindegyike elismeri, hogy az önmagunkról kialakított agyi képmás kora gyermekkortól fokozatosan épül fel, az évek folyamán kibővül, tökéletesedik, megszilárdul. Ernst Mach (1838-1916) a testvázlat létét és határait vázolta az énkép kialakulásában (28. ábra), Henry Head (1861-1940) önmagán végzett kísérleteiből kiindulva a belső szervekre és a nagy érzőrendszerekre terjesztette ki a konkrét testséma leírását. Napjainkban Antonio Damasio és Ronald Melzack (1990) írta le igen részletesen az agyi sérülések, illetve a fontos testrészek műtéti eltávolítása utáni agyi képviseleti módosulásokat. Ezen utóbbi szerzőktől származó, de sok egyéb adat is utal arra, hogy az önmagunkról kialakuló képmás a korai gyermekkortól kezdve egészséges, ép és intakt személyiségünk lenyomata.

A kognitív személet értelmében a lépcsőzetesen képződő kisgyermekkori agyi képviselet tartósan rögzül az idegi hálózatokban, és szüntelen pontosításon, szakadatlan gazdagodáson megy át a felnőtté válás során. Felfogásom szerint, ami a zsigeri érzékelést vizsgáló és az agyvelői viszcerális képviseletet érintő sokéves munkám során alakult ki, az embernek önmagáról alkotott tartósan rögzített agyi képe nem más, mint egy egészséges, normális fiziológiás funkciókkal rendelkező személyről alkotott képmás. Az egyén egész élete folyamán megerősíti ezt a normális énegyensúlyt, és a netán kibillent homeosztatikus állapot visszaállítására, a kognitív összhanghiánytól mentes helyzet megőrzésére törekszik. Minden külső (és belső, szándékolt) tényezőt (a terapeuta szuggesztiója, fizikai beavatkozása, az ajánlott szerek és művi eszközök stb.) alkalmasnak talál a kisodródott egyensúlyi önkép normalizálására. Ez az énképvédelem hallatlanul erős és hatékony motiváló tényező is (28. ábra). A Pavlov-féle tanulási irányzat egyik legmarkánsabb képviselője, Pjotr Anohin (1968) a klasszikus feltételes reflex lényegének tartotta a figyelmeztető, feltételes inger következtében az agyi képviseleti neuronhálózatban formálódó, megszilárduló, megelőző képmásnak az újabb inger általi megerősítését.

Az elemi tanulás mindkét alapformája, az I. típusú pavlovi és a II. típusú Thorndike-féle feltételes reflex egyaránt szerepel - néha kevert módon is - ebben a megerősítésben. Az agyi önképmás erősödése, szilárdulása I. és II. ípusú asszociációk által nem veszi igénye a verbalizálható, tehát szavakban is elbeszélhető ráeszmélés, tudatosulás lehetőségét, hanem tipikusan rejtett, újabb terminussal: implicit tanulás. Erről a könyvben máshol írok. A tanulásnak ezt az emberi burkolt formáját a zsigeri bemenetek részletes tanulmányozása során hosszú évekkel ezelőtt már elemeztük, szabályait részletesen leírtuk, ebben a könyvben is érintem.