Könyvajánló: A rejtőzködő elme

 

Az ép, sértetlen szervezet agyi reprezentációja korántsem képzeletbeli, eszmei konstrukció, hanem adatok sokaságán nyugvó reális tény. Az agysebészeti adatokkal igazolt agyi lokalizációs térképekről az előző fejezetben már szóltunk. Ezeket a jobbára anatómiai jellegű tényeket a funkciók oldaláról a fantomjelenségek erősítik meg. A fantomvégtagok az amputáltak 95-100%-ában észlelhetők bizsergési, viszketési, fájdalmi avagy mozgatási késztetés formájában a már nem létező, csonkolt kar vagy láb területére kivetítve (R. Melzack, 1990). A végtagcsonkolt emberek pontosan lokalizálni képesek az elképzelt, általuk valóságosnak tekintett érzés vagy mozgás helyét (29. ábra). Még finom fogási, megragadási műveletek is tervezhetők, kellően kiképzett "kétágú" csonkkal végrehajthatók az amputált által.

Ronald Melzack (1990) erőteljesen sugallja egy neuromatrix-hálózat létezését az agyvelőben, ami a testképviselet teljes érző és mozgató vetülete. A neuromatrix veleszületett, az emberi genomban rögzült bonyolult szerkezet, a végtag nélkül született csecsemben (kongenitális aplázia) is leírták működését. A reprezentáció genetikailag adott mintázata persze nem jelenti azt, hogy a tanulási tapasztalat nem módosítja. Sőt, a fantomjelenségek rendkívül gazdag változatossága bizonyítja az állandó tanulás fontosságát (30. ábra). Melzack négy pontban jellemzi a neuromatrix tulajdonságait:

a) A fantomvégtag a valóságos testrész funkcióit gyakorolja, mert a csonkolt test az ép, nem csonkított test fiziológiai szabályozási mutatóival rendelkezik, a neuromatrix agyi képviseleti rendszere irányítja.
b) Az agyi hálózatok működtetik az összes perifériás bemenetet és bocsátják ki a különböző kimeneteket, függetlenül attól, hogy aktuálisan ezek a környéki be- és kimenetek éppen működőképesek-e, avagy eltávolították azokat.
c) Az agyi neuromatrix biztosítja a testvázlat egységes jellegét, működése révén az önkép integráns egészet alkot.
d) A genomban adott, örökölt hálózat az érzékelési tapasztalat révén szüntelenül tanul, módosul, gazdagodik.

Melzack, adatok sokasága alapján, rámutat arra, hogy a fantomjelenség a belső szervekre is kiterjed. A fantomhúgyhólyag- és -végbélfeszülés éppolyan reális érzés a szerv kiirtása után, mint a végtagoké. Fantomvizelés és fantom székletürítési aktivitást is gyakran jeleznek a csonkolt betegek. Méheltávolítás utáni uterusgörcsérzés is sűrűn előfordul. Persze, mindezek a reális megfigyelések teljesen érthetők, ha tisztában vagyunk a nagy belső szervi rendszerek (gyomor- bélhuzam, szív- és keringési rendszer, húgy-ivarrendszer stb.) kiterjedt, jól definiálható képviseletével, amelyet mi magunk (Ádám Gy., 1998) és sok más szerző rendszeresen leírt. Joggal állíthatjuk, hogy ezeknek a nagy zsigeri rendszereknek agyi képviseleti hálózata (31. ábra), más szóval neuromatrixja, éppoly valóságos, genetikailag adott és szüntelen tanulás által módosult struktúra, mint az érzékszervi és a mozgási készülékek bemutatott agyvelői szerkezetei.

A placebohatás tehát arra való, hogy visszaálljon a normális énképi képviselet annak kisodródása, kóros zavara esetén. Miközben az elméleti kutatásnak és a klinikumnak számolnia kell a placebojelenséggel, azzal is tisztában kell lennie, hogy ez a helyreállítási, korrekciós hatás minden esetben ideiglenes jellegű. E tudattalanul érvényesülő, várakozáson alapuló és rejtett tanulást feltételező folyamat múló jellegét és egyben gyengeségét két korlátozó tényező szabja meg:
a) Az asszociatív tanulás kialvása kellő megerősítés híján. Közismert tény, hogy mind a klasszikus (I. típusú), mind az instrumentális (II. típusú) feltételes reflexen alapuló tanulás kialszik, ha nem történik rendszeres ingertársítás. Esetünkben, ha a placebobeavatkozást hosszú ideig egyfolytában nem társítjuk a célszerv(ek)re ténylegesen ható ágenssel, akkor a helyreállítás egyre csökken, majd teljesen elmarad.
b) A belső szervi eseményekről történő szubjektív élménybeszámolók hozzávetőleges becslési jellege. Már az ingerküszöb-mérési eljárások kapcsán említettük, hogy az észlelési küszöb állandóan hullámzik, ezért minden zsigeri folyamat észlelése és jelzése hozzávetőleges becslésen alapul, amit a legtöbb esetben megtévesztő és pontatlan. A klinikai lélektan speciális irányzata negyedszázada erőteljesen gyűjti az adatokat saját élettani változásainkról észlelt és becsült fizikai tüneteinkről. Komoly előzmények után James Pennebaker amerikai kutató 1982-ben összegezte adatgazdag monográfiájában személyek önmagukról alkotott becslések szabályait. Ezek közül itt csak azt emelem ki, hogy a zsigeri becslések értékei, amelyek önbeszámoláson alapulnak, csak az eseteknek mintegy a felében fedik a valódi számokat (32. ábra). A becslések egy részét a személynek önmaga belső szerveiről alkotott torz hiedelmei, más részét a belső szervek működésére is kiterjedő illúziók alkotják. De, múló és megbízhatatlan természete dacára, az implicit tanulásnak ezzel az intakt agyi képviselet létezésén alapuló formájával a lélektani kutatás és az orvosi gyakorlat szakembereinek egyaránt számolniuk kell!

A Vince Kiadó engedélyével