G. Fodor Gábor: Egyéves a háború?

Ukrán tank lövi az orosz állásokat a luhanszki régióban

Aligha.

A fegyveres konfliktus ugyanis 2014-ben kezdődött, a Majdan után. Csakhogy akkor a háború kiterjedését korlátozták (Krím és Donbasz), majd jött a Minszk II megállapodás, ami ugyan nem oldott meg semmit, de legalábbis megakadályozta a konfliktus eszkalálódását. Egészen tavaly február 24-ig, amikor Oroszország átfogó jellegű, speciális katonai hadműveletet indított Ukrajna ellen, és ekkortól fogva számítja a Nyugat a háború kitörését.

A háború tehát legalább kilenc éve tart, mégis egyéves – a Nyugat felől nézve.

Nem a háború természete változott meg, hanem a Nyugat testtartása.

A Nyugat – bár helyesebb lenne Amerikai Egyesült Államokat írni – eldöntötte, hogy nem lokalizálja, hanem általános érvényűvé emeli a konfliktust. Van a történelem jó és rossz oldala, állást kell foglalni – így indult az általános érvényűvé emelés. Most már ott tartunk, hogy részt kell venni, be kell szállni – előbb csak pénzzel, újabb és újabb szankciókkal, sisakszállítással (így kezdődött), majd védekezésre alkalmas fegyverekkel, majd támadásra is alkalmasakkal, majd kiképzéssel, majd harckocsikkal, majd vadászrepülőgépekkel és nemsokára majd emberrel is – ha elfogy az ukrán emberanyag.

A Nyugat (az USA) mindenkit bele akar préselni a háborúba, és ma Európában már ott tartunk, hogy elfogyott a béketábor és mindenki háborúra készül.

Kivéve minket, magyarokat.

Ma csak mi, magyarok mondjuk azt Európában, hogy azonnali tűzszünetre és a béketárgyalások megkezdésére van szükség. Ma csak mi, magyarok mondjuk azt Európában, hogy a cél a béke, és a háború nem jó eszköz a béke eléréséhez.

A Nyugat (az USA) győzni akar, ezért folytatni akarja a háborút.

Még több fegyver, még több pénz – és még több áldozat. Úgy, hogy közben a Nyugat (az USA) nem szenved emberáldozatot. Csak az erőlteti a háborút, aki ezért a háborúért még nem hozott áldozatot. Mi, magyarok már elkönyvelhettünk súlyos áldozatokat, a kárpátaljai magyarok életüket és vérüket adják ezért a háborúért. Mi tudjuk, miről beszélünk, amikor azt mondjuk, véget kell vetni a háborúnak, és tudjuk, hogy csak azok tudják támogatni a háborút, akik alig vagy semmit sem kockáztatnak.

Folyik egy tudatos kockázatkerülő menedzsment, aminek a célja éppen a konfliktus élezése.

A Nyugat (az USA) ugyanis azt gondolja, hogy menedzselni tudja a háborút. Micsoda hübrisz. Aki azt gondolja, hogy menedzselni tudja a háborút, az vagy túlbecsüli a saját erejét, vagy lebecsüli a háború veszélyes természetét.

A háborút nem lehet menedzselni, csak elszenvedni.

Persze, ha jó távol vagy, mondjuk, nem ezen a kontinensen, és elválaszt még egy óceán is, akkor könnyen vagy bátrabb. Viszont Európa bármelyik pillanatban belesodródhat a háborúba. Aki ezt kockáztatja, nem tudja mit tesz.

Európa nem tudja mit tesz.

Azért nem tudja, mert nincs vezetve. Aki nem képes magát vezetni, az átengedi a vezetést másnak.

Európát ma az USA vezeti.

Az erősebb pedig mindig más farkával veri a csalánt. Ma Európa viszi vásárra a bőrét, azért mert az európai vezetők nem tudtak ellenállni, és lemondtak arról, hogy saját politikai közösségük békéjét és biztonságát tartsák szem előtt. Ez a tény önmagában felveti a politikai felelősség kérdését, azaz, hogy a választott vezetők mivel tartoznak saját politikai közösségük tagjai, tehát a választók felé. De úgy látszik, a lépten-nyomon a demokrácia legmagasabbrendűségére hivatkozó Nyugat (az USA) ilyenkor csak kellemetlen mellékkörülménynek tartja a demokráciát. Az európai vezetők pedig csak sodródnak, sodródnak - bele a háborúba.

Hogy leplezzék a sodródást, a morálra és az igazságra hivatkoznak. Azt vetítik nekünk, hogy a morál és az igazság mindig győz (csak a világtörténelem egész története szolgál e tézis ellentéziseként), és ezért helyes folytatni a háborút, győzni kell - a győzelem ugyanis erkölcsi imperatívusz. Az erkölcs kényszeríti arra a Nyugatot (USA és Európa), hogy folytassa a háborút és győzzön – az ár nem számít.

De aki folytatni akarja a háborút, annak meg kell tudnia mondania, hogy honnét tudjuk majd, hogy győztünk? Vajon győzött Nyugat-Vietnamban, Észak-Koreában, Irakban, Afganisztánban, Szíriában?

A háború egy- (kilenc-) éves évfordulóján a legnagyobb veszély az eszkaláció. A háború nem szándékolt tettek, döntések és események révén is átterjedhet Európára és a világra. Mi lenne, ha vennénk akkor a bátorságot és kimutatnánk szándékunkat a békére? Vagy épp az eszkaláció a szándék? Lehet, hogy nem is Ukrajnáról és Oroszországról szól ez az egész.

A háború évfordulóján megszólal majd Kína is.