Minősíthetetlen színvonalú az RTL Klub tehetségkutatónak csúfolt valóságshow-ja

Tovább keresik a nagy énektehetségeket a The Voice című tehetségkutatóban, de minek? Az RTL Klub új showműsora sem minőségében, sem színvonalban nem hozza az elvárható minimumot.

Ahogy a kezdő pék, úgy az RTL Klub sem tanul a buktáiból.

Az ifjú talentumokhoz hasonlóan, a kelt tészta lelke is érzékeny: hiába csurgatjuk bele a nyers tésztába az ízesebbnél-ízesebb szaftot – legyen az barackos vagy szilvás – ha a kényes folyamat már rögtön a legelején, az élesztő felfuttatásánál kudarcot vall.

Pedig én már múlt héten figyelmeztettem őket, hogy a friss élesztőt enyhén cukrozott, kéz meleg tejciben kell felfuttatni.

Mindenki tudja, hogy a kelt édesség titka a gyengédség.

Tény, ami tény: az RTL Klub már az első The Voice adásnál elhasalt. Ha reálisan megvizsgáljuk az ügyet, rájövünk, hogy igazából rászolgáltak, ugyanis amit elénk tártak tehetségkutató gyanánt, „kevés, mint mackósajtban a brummogás".

Hangulatot bezzeg tudnak teremteni, legutóbbi adásban is olyan volt, mintha

a gyáli piacon sétálgatnék.

A show dramaturgiája szerint az X-Faktorral ellentétben itt a versenyző választ magának mentort, így a coachok adásról-adásra úgy árulják magukat a tehetségeknek, mint a kofa a csoffadt termékeit.

„Én dalt írok neked!” – ígérgetett az egyik.

„Én minden műfajt nagyon szeretek!” – erre a másik.

Ha engem választasz, elmondhatod, hogy engem választottál"

– és így tovább.

Olyan ez, mint amikor az óvodában lapátolod magadba a homokot, közben arról okítod a melletted földsütiket gyártó kis srácot, hogy „én apukám az erősebb".

Erre ő: nem, mert az enyém.

Ez a színvonal.

Az, hogy halálra untam magam az adás közben, enyhe kifejezés. Még ez az új kis játékszer, a „Blokkolás", ami a coachok közötti a drámát hivatott fokozni, sem nyújtott semmi izgalmasat.

Úgy tűnt, a szerkesztők is visszavettek, most már bőgni sem kellett annyit a Trokán Nórának.

A The Voice elmúlt két adása sorra olyan tehetségeket sorakoztatott fel, akiket a zsűri innen-onnan már ismert – a sminkesük például, miután kikencézte őket, felment a színpadra énekelni egyet. Mondanom sem kell, mindenki elvolt ájulva.

Úristen Gipsz Jakab, elképesztő, imádom ahogy énekelsz!"

– ömlengtek.

Aki ismeretlenül lépett fel a színpadra, azt is imádták.

Ebben a műsorban nincs botrány, nincs akció, csak "tehetség" van, megjátszott drámák, meg őrjöngő mamik, akik teljesen odáig vannak a "tehetséges" csemetéjükért.

Már az első adásban gyanús volt a sok kiemelkedő énekes, a második adásban azonban világossá vált számomra, hogy mi történik itt: a coachok kiválogatják azokat a tehetségeket, akiket már előtte a szerkesztők kiválogattak. Miért nem azt nézzük inkább, ahogy a „szerkesztőnek" csúfolt formás, tűsarkokon tipegő tip-top pipik megcsinálják az igazi előválogatót?

Mennyivel érdekesebb lenne a műsor.

Kedvenc zsűritagom, a "lopós" Manuel most is hozta a formáját. Curtis szavaival élve, a muki olyan, mint „amikor a kóbor kutyának enni adsz, aztán elveszed tőle a tálat". Látszik szegény gyermeken, hogy komoly baj van a toronyban. Szerintem ő maga sem gondolta komolyan, hogy nagy énektehetségeket fog mentorálni, mikor még

ott a tojáshéj a fenekén.

Az adás legjobb pillanata az volt, ahogy állt a kis színpadja közepén, a széke előtt, csípőre tett kézzel és zavarodott tekintettel, szinte hallatszott, ahogy ciripelnek a tücskök a fejében...

Az adás legnagyobb meglepetése Manuel nyelvtehetsége volt. Döbbenten tapasztaltam ugyanis, hogy tud angolul brekegni – amit a műsorban megvillantott „nyelvtudás" címén, azt máshogy nem igen lehet definiálni.

Mily szerencse, hogy a fizujából telik neki angol nyelvtanárra.