Élő kövület Ausztráliában

Egy ausztrál hegymászó csoport a Sydney közelében található wollemi nemzeti parkban 1994 szeptemberében túrázott. A túra során egy elzárt szakadékba ereszkedtek le, átvergődtek a sűrű növényzeten, s egy tisztásra leltek, amelyen negyven méter magas, különleges fákat találtak. A fák formájukban, kéregszerkezetükben, koronájuk vastagságában és elágazásában is különböztek az őket körülvevő esőerdő fáitól.

Mivel a csoport vezetője ezelőtt sohasem látott ilyen fákat, hátizsákjába rejtett egy kisebb ágat. Ekkor még nem tudta, hogy a kis erdő csupán 23 kifejlett fából áll, s hogy az ág, melyet hátizsákjába rejtett, valószínűleg az első fadarab volt, ami az utolsó jégkorszak óta, kb. 40 000 éve a szakadékból kikerült.

Mivel a fa meghatározása otthon nem sikerült, természetkutató barátjához, majd a sydneyi botanikus kert szakértőjéhez fordult, ám ők is kudarcot vallottak, mivel a meghatározásra több növényrészre és termésre lett volna szükségük. Ezért a következő év októberében további kutatóutat szerveztek a szakadékba, ahol ágakat, tobozokat, fakérget gyűjtöttek.

A növényrészek segítségével sikerült a fát az Araucariaceae családba sorolni. Hétköznapi nyelven wollemi fenyőnek nevezik, bár nem a fenyőfélékhez tartozik. A wollemi csupán az Araucaria és az Agathis mellett az Araucariaceae családjához tartoznak, csak 50 millió éves leletekből ismertek.

Azóta a wollemi nemzeti parkban találtak egy másik kis erdőt is, amely ugyancsak wollemi fenyőkből áll, s ezekkel együtt mintegy 40 kifejlett fa és 130 csemete ismert. Bár a fák nehezen megközelíthető szakadékban nőttek, s lelőhelyüket titokban tartják, a kis erdőket újra és újra felkeresik, s emiatt a talajtaposás, a csemeték letaposásának veszélye és a kórokozók, különösen a gombák bevitele fenyegeti őket.

A fák megőrzése érdekében a sydneyi botanikusok a fák szaporításán dolgoznak. A következő években a történelem előtti fák ezreit akarják magokból és növényi részekből nyert szövetkultúra segítségével tenyészteni.

Ausztrál kutatók arról számoltak be, hogy eddig azok a csemeték sem mutatnak különbséget az anyanövény örökítőanyagához képest, amelyek ivaros szaporodás útján jöttek létre. Normális esetben ugyanis a szaporodás során keveredik az anyanövény örökítőanyaga, s így a következő generációs növény megváltozott örökítőanyaggal rendelkezik. Erre a jelenségre eddig még nem találtak magyarázatot.

Az is meglepő a kutatók számára, hogy ilyen kis genetikai különbségű fa fenn tudott maradni. Eddig ugyanis azt feltételezték, hogy a szelekció szempontjából a genetikai különbség előnyt jelent. A wollemi fenyő bizonyíték arra, hogy bizonyos életkörülmények között kis genetikai különbségű növények is fenn tudnak maradni évezredeken keresztül.

A kutatók azonban féltik a ritka fákat. A felfedező- és gyűjtőutak során, valamint a nemkívánatos látogatók révén olyan kórokozók juthatnak ugyanis az állományba, amilyenekkel a fenyők még nem kerültek kapcsolatba. Emiatt a kis genetikai különbség hátrány lehet, mivel így annak valószínűsége, hogy a fák egy része rezisztens a kórokozókkal szemben, csekélyebb.