Vágólapra másolva!
Bill Clintonról írtak már jó és rossz könyveket egyaránt: az biztos, hogy az ezredfordulón nem volt nála drámaibb karakter a világpolitikában, így sokakat megihletett. A hónap könyve az [origo]-n Joe Eszterhas "Amerikai rapszódia" című regénye, amely a legjobb eddig a nem újságírói szemmel készült Clinton-könyvek közül.
Vágólapra másolva!

Fotó: FókuszOnlineJoe Eszterhas az egyik legsikeresebb hollywoodi forgatókönyvíró: nevét elsősorban két Sharon Stone-film, az Elemi ösztön és a Sliver tette itthon is ismertté, de más filmjei jogán is méltán számít nagyágyúnak.

Eszterhas ezúttal nem forgatókönyvet írt, hanem olyan félig-meddig önéletrajzi ihletésű tényregényt hozott létre, amelyben a szaftos pletykák és a társadalomdinamikai összefüggések zseniálisan egészítik ki egymást.

A magyar származású Eszterhas könyve a Clinton-Lewinsky afféron keresztül elemzi azt, hogy milyen szerepet játszik az amerikai közéletben a hatvanas éveknek a szexuális forradalomra, a polgárjogi mozgalmakra és a rock and rollra, a vietnami háború és Nixon elutasítására alapuló hippikultúrája. Esterhas abban az időben a legprogresszívabb lap, a Rolling Stone munkatársaként, majd újhullámos hollywoodi aranyifjúként egyértelműen a hippitársadalom bennfentese volt, és könyvében nem titkolja, hogy egyértelműen saját generációja győzelmeként ünnepli Clinton kormányzását. Szerinte Clinton féktelen szexuális étvágya árukapcsolásként járt együtt az egykori elnök demokaratikus és emberi jogi elkötelezettségével: mindkét sajátosság a hippimozgalomban gyökeredzik. Szerinte jelképesen Clinton volt az Egyesült Államok első fekete elnöke, első rock and roll-elnöke, első meleg elnöke.

Eszterhas nem árul zsákbamacskát: saját kicsapongásairól is beszámol, de arról is érzékletesen ír, hogy magyar származása miatt gyermekkorában hogyan tapasztalta meg az előítéleteket és lett elkötelezett baloldali.

Az Amerikai rapszódia olyan, mint egy Tom Wolfe-könyv: éleslátó, szarkasztikus, trágár, és vállaltan kíméletlen a republikánusokkal.

Akit pedig nem érdekelnek az amerikai társadalom törésvonalai, azt biztosan elszórakoztatja Eszterhas rengeteg bennfentes és pikáns hollywoodi és washingtoni pletykája. A pletyka talán nem is jó szó: Eszterhas tipográfiailag is elválasztja azokat a részeket, amelyek pletykákra alapulnak azoktól, amelyek bizonyított tények, és messze az utóbbiak vannak többségben, ami igazán megdöbbentő.