Daft Punk: emberi robotok

Azokkal az előadókkal szemben, akik valami miatt "a nagy boommal" kerültek be a zenetörténelembe, mindig is nagy az elvárás. Kiváltképp így van ez olyan művészekkel, akik a nagy berobbanás után kevés anyagot adnak ki a kezeik közül. Nagy lesz a várakozás, sejteni lehet, hogy valamit forralnak stúdiólaborjukban, hogy aztán újra egy óriási számmal térjenek vissza. Így van ez a Daft Punkkal is, amely nemrég új albummal, a Human After All-lal jelentkezett újra.

A francia páros - Thomas Bangalter és Guy-Manuel de Homem-Christo - 1997-ben a Homework-kel olyan lemezt adott ki, mely mondhatni visszaemelte Franciaországot a modern tánczenei életbe. Rögtön kitalálták maguknak a robotimidzst - nagyon hasonló módon, mint ahogy pár évre rá a Beastie Boys az Intergalactic videóklipjében tett egy hasonló kísérletet -, amely teljesen megfelelt zenei világuknak. A vokóderes hangzás, az egyszerű, pár hangból és csupasz, monoton ütemekből álló album sok tinédzsert kalauzolt a robotdivat irányába, főleg Japánban. Az album ma is megállja a helyét bármilyen dance-színtéren.

Aztán négy évet várattak magukra az újabb robottrackek. Közben persze körbekoncertezték a világot - egy 1997-es koncertjükről később dvd-t is kiadtak -, és jónéhány feldolgozás készült a zenéjükből. 2001-ben jelentették meg a Discovery-t, melynek első száma rögtön a világ vezető rádióinak egyik legtöbbet játszott száma lett.

Az első album egységéhez képest itt nyitottak a funk, sőt a diszkó felé is, megszaporodtak a vokális nóták az albumon - néhol már vokóder nélküli, "emberi" hangokat is föl lehetett fedezni. Ha lehet, a kezdeti sikerek után még inkább belopták magukat a szívekbe, olyanokéba is, akik nem feltétlenül csak elektronikus zenében gondolkodnak.

Ember vagy robot?

És most, újabb négy év elteltével itt a sorrendben harmadik nagylemez, a Human After All. Ahogy a címéből is látszik, nagy a változás. Nyolc év után kiderül, hogy robotjaink - akikről normális fényképet is alig lehetett látni, mindig csak a szándékoltan gagyi robotarcok merednek ránk a felvételekről - mégis emberek.

Ráadásul eszközeikben és hozzáállásukban is teljesen humanoid vonásokat lehet felfedezni. A torzított emberi hangú, "klasszik" Daft Punk-vokál ugyan megmaradt, de például olyan lírai balladák is felkerültek az albumra, mint a Make Love, ahol a tiszta énekhang mellett egy torzítatlan zongora andalító hangja viszi a fő szólamot.

Az Emotion című számra is nehezen lehetne ráfogni, hogy robotos, bár itt is a torz az úr. Ugyanakkor a rock felé is nyitott az album: a Robot Rock című számban - ebből videóklip is készült, a Daft Punk oldalán megtekinthető - egy dob és egy gitár alkotja az egész számot, mondhatni, egyetlen groove az egész. A számok szövegei, ahogy megszokhattuk rövidek és sűrűn ismétlődnek, nehéz dalnak nevezni őket. A nyolcas, Television Rules the Nation számhoz - melyet az On/Off tizenhét másodperce vezet fel - még így is egy kevés politikai mondanivalót is rendelhetünk.

Forrás: [origo]

Mostanára a Daft Punk kicsit eltávolodott a funkos-diszkós vonaltól és elmozdult a rock irányába, ám a hangzásvilág alapjaiban megmaradt (vokóderes vokál, rövid, monoton szövegek, torzítások minden mennyiségben) -, mégis szinte csak negatív kritikát kapott az új album.

Talán mi nem vártunk újabb Daft Punk-csodát vagy nem minket zavar, hogy hat hét alatt rakták össze az egész albumot négy év hallgatás után. Mindenesetre sokkal élvezhetőbb ez a lemez, mint a manapság sokadik virágzásnak indult, retrohangzással átitatott albumok közül jópár.

Greksa László

Virgin / EMI, 2005