Azóta keressük az elveszett második felünket

Álomfejtőnk több mint tíz éve foglalkozik az álmokban megjelenő szimbólumok megfejtésével. Tar Ildikó nemcsak ír az álmokról oldalainkon, de konkrét álomelemzéseket is bemutat.

Az álomgazda: harmincöt éves, családos nő, humán hivatással, érdeklődéssel a spirituális lét iránt.

Először a Semmi volt, amiben ott rejtekezett a Minden. A Minden Egy volt, nem volt semmi különválva. De ezt már csak azután tudtam, amikor megjelent a VAGYOK - tudata, és ezzel a tudattal még visszaemlékeztem az Egységre. Amikor megjelent a VAGYOK tudata, akkor ez egyidejűleg az azonnali kiszakadást jelentette a tudattalan EGY-ség létből. Fényes pontok jelentek meg a látóteremben felül, eltűntek-megjelentek. Alul sötétség volt, ami mozgott, és hol eltakarta a fényeket, hol megjelentek. Rájöttem, ez a változás valahogy összefügg a VAGYOKKAL, kiterjedésem van, ezek a mozgó sötét terek az én hatalmas szárnyaim, én mozgatom őket, repülök a térben, valahol a világűrben, és a fények távoli csillagok. Gyönyörű csapásokkal szeltem a végtelent, erős voltam és szép. De fájt, hogy kiszakadtam az Egyből, vagyok ÉN és vannak a csillagok, még látjuk egymást, de már szakadozik-feslik szét a velük való összeszőttség. Szemeimen át a Mindenség gyönyörködött önmagában, de már az ÉN szemeimen át. Torkomban a Mindenség sóhajtott, ha sóhajtottam, de már az ÉN levegőmmel, az én torkomon át.

De mindezt a látványt, érzetet nem ekkor tudtam néven nevezni, hanem később, sokkal később, az utazásom végén. Ekkor még nem fogalmakban és szavakban gondolkodtam, hanem rezgésekben és érzetekben.

Egy idő után tudtam, láttam, hogy repülésem nem céltalan, feladatom van. A távolban megjelent jobbra lent egy gyönyörű kék csoda: A FÖLD. Odatartottam. Ott volt dolgom. Ott kellett élnem.

Egy ágyon feküdtem, amikor megláttam magam a felettem levő hatalmas tükörben. És ekkor megértettem, hogy nem csoda, hogy az emberek ijedeznek tőlem, és én sem vagyok közöttük már évek óta boldog. Egy ősgyík voltam, hosszú csőrszerű orral, a végtagjaim között bőrredővel. Az ablakokon át a gyönyörű égboltot bámultam, és felemelt csőrrel, mély torokhangon búgtam, sírtam utánuk. De magammal legalább még egy voltam. Hímnős voltam.

Bejött egy bölcs, szép, bár idős asszony, aki elmondta, hogy valaha ő is ilyen alakban érkezett, tudja, min megyek át itt az emberek között, és ezért adott egy időre menedéket. De ha itt akarok élni az emberek között, akkor fel kell adnom az egységemet a mindenséggel, és az egyik felemmel, mert itt a lények vagy nők, vagy férfiak. Ő segít nekem ebben. Bíztam benne, mert nem volt más választásom. A mindenséggel összeszőtt szálak már korábban elszakadtak, és most a saját egységem is megbomlott. Kettéhasadtam, földi alakomban nővé és férfivé váltam. Elsétáltam önmagam mellől.

Gondolatok az álomról

Az álom témája a teremtésmítoszok világára emlékeztet: "Kezdetben...".

Vannak álmodók, akiknek a lelke lenyúlik a kollektív kincsekig, a lelkük mélyén őrzik az ősmítoszokat.

A lélek a "minden egy" állapotából szakad ki, és folyamatosan leszületik a földi szférákba. Ehhez a saját kétneműségét is fel kell áldoznia, földi keretek között vagy férfivá, vagy nővé kell válnia. Az állatvilágban ismertek hímnős létformák. A magzat az anyaméhben eltöltött idő alatt felmutatja az evolúciós fázisokat. A görög mitológia szerint az első teremtett emberi lények szintén hímnősek voltak, és oly boldogok, hogy az istenek megirigyelvén harmóniájukat, a köldöküknél szétmetszették őket. Azóta is keressük elvesztett másik felünket, és a szerelem csodájában véljük felfedezni az elvesztett egységélmény extatikus állapotát..

Tari Ildikó