Egy pohárkával a tengerből

Vágólapra másolva!

(Nők lapja)

Nők az öt világrészből. A jövő héten kezdik tanácskozásukat közös ügyeinkről itt, Budapesten. Mindegyiket másképp gyúrta a múlt, a természet, a társadalom, szívük, agyuk másként tevékeny részesei a világot mindig újjáépítő és továbbfejlesztő munkának. Erről, sorsunk, életünk jobbá, szebbé formálásáról tanácskoznak most ők, a Dolgozó Nők Világkonferenciájának küldöttei. Néhányat bemutatunk.

ÉTELHORDÓ ÉS SZERELEM

Germaine Guillé, a C. G. T., Franciaország haladó szakszervezeti központjának titkára. Szívesen elfogadnám szakszervezeti titkáromnak, ü. b. elnökömnek is. Gesztenyeszín, sűrű a haja. Gyorsan és kecsesen mozog. Szavait kifejező, apró gesztusokkal kíséri. Szeméből előre kiolvashatom a feleletet, felcsillan, elszomorodik, csodálkozón kerekre tágul, vagy gunyoros fényt kap.

- Az életéről beszéljen valamit - kérem a szállodai szobájában, amely máris valahogy friss és derűs lényéhez alakult.

- Az életemről? O, la, la! Épp olyan, mint a többi munkás francia asszonyé.

- És azoké milyen?

- Bérük elvben egyforma a férfiakéval, de a szakszervezet állandó ébrenléte szükséges, hogy ez a gyakorlatban is érvényesüljön. Általában havi 20-25 000 frankot keres egy munkásnő. - Mennyi az? Pillanatig gondolkozik, majd a küldöttség egyik tagjának szürke tavaszi kosztümjére mutat: - Ennyi. Egy kosztüm ára. De nagyon sokat elvisz a lakás. Drága. Igen sokan élnek kis szállodákban, az maga 10 000 frank havonta.

- Hogyan tudják összehangolni a munkát az otthoni teendőkkel?

- Elmosolyodik. - Úgy, hogy sokat trappolunk. Igen kevés helyen van üzemi étkezés, a legtöbb asszony este főzi a másnapi ebédet. Sokfajta konzervünk van és félkész ételünk, de nem kedveljük. Mi az eredetit, a frisset szeretjük mindenben. A húsokat, a babot nagyon soká pároljuk, vajpuhán esszük, így aztán sok időt kell áldoznunk a főzésre. Reggelenként mi magunk és a család többi tagjai ételhordóban visszük munkahelyünkre az ebédet.

- Mit olvasnak a francia nők?

- Főleg szerelmi regényt. Kis, incselkedő mosoly bukkan föl szája szögletén: - Vagy maguknál tán nem érdekli a nőket a szerelem? De nem a klasszikusok a legnépszerűbbek: Maupassant, Flaubert, fáradtak hozzá. Azokat a kis sárga regényeket bujják a metróban, meg lefekvés előtt félálomban.

- És a divat?

- Nagyon fejlett a konfekció, majdnem mindenki készen vett holmiban jár. De azért nemigen lát az utcán két egyforma kalapot, ruhát. A francia nő egyéniség, még ezen a téren is és az ipar igazodik igényeihez. Nem készít nagy tételeket egy-egy modellből.

Egyéniség, méghozzá friss , eleven és szellemes egyéniség, ha Germaine Guillé után ítélhetünk.

ŐSZI DERŰ, ŐSZI TENGER

Öt mandulavágású, sötét szempárban jelenik meg egyszerre az udvarias, tiltakozó mosoly: - Nem, mi valóban nem vagyunk érdekesek! Néhány nap múlva érkezik meg egy társnőnk. Az igen! Egyike az ország legkiválóbb munkásnőinek!

A kínai előkészítő bizottság öt tagjával beszélek. Amikor továbbra is csökönyösen kitartok amellett, hogy közülük szeretnék bemutatni valakit, gyors kis megbeszélést tartanak. Mindegyik a másikat mondja méltónak, hogy a magyar asszonyok megismerjék Így állapodnak meg végre Vang-csin-nél, a -Nyugalomnál-.

Fiatal asszony, élénk rózsaszín kardigánja, csak még jobban aláhúzza arca bársony barnaságát. Szemöldöke finoman vékonyodó ívét mintha vékony tustollal húzták volna meg. Sanghaji. Ott is született, a munkásnegyedben, egy csöpp házban.

-Anyámnak még lekötözött, öklömnyi lába volt, mint egy baba, úgy tipegett. És milyen sokat! Textilgyárban dolgozott. Odavitt be engem is tizenegy éves koromban. Olyan apró voltam, hogy nem értem föl a fonógépes. Kis zsámolyt kellett a lábam alá helyezni...

Minden, ami életében akkor és aztán történt, arra ösztönözte, hogy csatlakozzon a felszabadító háborúhoz. Itt ismerkedett meg férjével is.

Eddig a múlt és a félmúlt, és a jelen?

-Mondja el egy napját!- kérem. Íme: Reggeli hétkor. Két tojás. És persze tea. Azt minden étkezéshez isznak. Cukor nélkül. Sokáig főzik mélyzöld lesz és illata, mint a virágzó jázminé. Nyolckor már munkahelyén van. Bent ebédel. Az ebéd mindig négy fogás: hal, apróra vágott hús, főzelék és utoljára leves. A vacsorát is a munkahelyükön fogyasztják fél hatkor. Utána az este minden házi gondtól mentesen az övék (érdemes elgondolkozni ezen az üzemi vacsorán): a férjé, feleségé és a két gyereké: Őszi Derűé és Őszi Tengeré. - milyenek, a kicsik? Ó, véletlenül nálam vannak a fényképek: - és már keresgél is kézi tarsolyában (ez az anyai véletlen úgy látszik, minden szélességi és hosszúsági fokon egyforma).

Az estét igen gyakran mozival fejezik be.

Milyen filmet szeret? - A tolmács mosolyogva suttogja: - meglátja, a magyart feltétlenül megemlíti, a kínaiak a világ legudvariasabb és legtapintatosabb emberei. - Valóban, már fel is csendül a válasz: - a kínai filmet, de utána a magyart...

A TANGÓT NEM LEHET LECSUKNI!

Mintha egy lángoló Velasquez festmény elevenedne meg: szélsőséges spanyol színek. Mély tusfekete : a ruha, az ezüsttel átszőtt kendő, a haj, a szem. Világító fehér: az arc. Ez Jozefina Folino, az egyik argentin küldött. A hangja, mosolya meg kedvesen meghökkentő ellentétben lágy és tűnődő.

Húsz esztendeig volt tisztviselője a hatalmas, háromezer alkalmazottat foglalkoztató Buenos Aires-i Gatfy Chaves áruháznak. Ő állt az asszonyok harca élén a magasabb bérért (ki is vívták , hogy ma már csak öt százalékkal kevesebb az áruházi nők fizetése, mint a férfiaké és nem tízzel, mint azelőtt volt) és a bölcsődéért, napköziért.

Bölcsőde, napközi ugyan még ma sincs, de Jozefinát börtönbe csukták, majd amikor kiszabadult, csak egy apró könyvüzletben helyezkedhetett el, jóval kisebb fizetésért. Hajdani társai mindent elkövetnek, hogy visszakerüljön. És ezek a dél- amerikaiak makacs emberek. Osvaldo Rughese esete is ezt mutatja. Rughese, a népszerű tangózenekar karmestere egy dalt szerzett: Ne játszunk a háborúval! Ez volt a címe. Mint a lágy és pezsdítő tengeri szél, így járta be az országot. A kormánynak nem tetszett. Mi a teendő, ha egy dal nem tetszik? Lecsukni a dal szerzőjét. Ez történt Pughesevel is. Néhány óra múlva már tiltakozó feliratok, plakátok ordították a Buenos Aires-i házak falán: A tangót nem lehet lecsukni! - A kormány kénytelen volt szabadon engedni a szerzőt...