Október 6.

 

Népszava

A felszabadult magyarság országépítő munkájában jelenvaló erővé válnak nemzeti multunk nagy intelmei és tanulságai. Mi nemcsak emlékét, hanem értelmét, történelmi jelentőségét is ébren akarjuk tartani az öröm és a gyász napjainak egyaránt. Október hatodika arra figyelmeztet, hogy legszentebb elhatározási és hősi erőfeszítései közben is elbukhat a nemzet, ha ármány, visszavonás, önző csoportérdekek megosztják erejét, s ha magára marad, ha elszigetelődik a történelem nagy haladó áramlataitól. De jelenti azt a büszke tudatot is, hogy ez a nemzet bármennyit tévelygett is a múltban, legjobb fiainak vérével kötelezte el magát a szabadság ügye mellett.

Gyermekkorom tanárai még úgy emlékeztek október 6-áról, mint a hiábavaló, erőinket meghaladó küzdelem sorsszerűen elkövetkezett bukásától, amelyben "a történelem kimondta felettünk ítéletét". Az aradi tizenhármat tanúnak hívták 1848 perében a szabadság ügye ellen, mintha október 6-án a törvényszerű következése lett volna annak, hogy a nemzet a forradalom útjára lépett. Holott október hatodika arra figyelmeztet, hogy az 1849-i bukás azért következett be, mert a nemzet nem volt elég következetes a helyzet forradalmi követelményeinek felmérésében, mert nem sikerült kellő időben szilárd és széles szociális alapzatot teremtenie a szabadságharc számára.

Akármilyen felemelő pillanatai voltak is a szabadságharcnak, s Petőfi, Táncsics, de még a tőlük jobbra álló vezetők közül is többen -, mindenekelőtt maga Kossuth - bármennyire követték és követelték a nép ügyének felkarolását, valójában végig ott lebegett sötét felhőként a szabadságharcát vívó nemzet felett az urak félelme a jobbágyfelszabadítás következményeitől, a "túlságos radikalizálástól". A bukás egyik tényezője volt, hogy a radikális parasztpolitika, amely széles tömegbázist biztosított volna a szabadságharcnak, nem tudott kibontakozni. A nemzeti egység határai éppen ott szűkültek össze, ahol a nagy tömegek részvétele történelemformáló erővé mélyíthette volna a nemzeti összefogást.

A másik tragikus vonása az volt a szabadságharcnak, hogy hiányzott mögüle a haladó erők nemzetközi szolidaritása. Kossuth olyan időben kereste - a debreceni trónfosztó országgyűlés és az olmützi deklaráció után - a demokratizmus világerők segítségét, mikor már Európa-szerte diadalmaskodott az ellenforradalom a szabadság tüzeit a nemzetközi reakció szervezett erői mindenütt széttaposták. Ebben az Európában bizony csak pusztába kiáltott szó volt Kossuth nevezetes szózata, amellyel a debreceni trónfosztás után a világ népeihez fordult. S talán csak arra volt jó, hogy a kudarcain felbőszült osztrák reakciót még jobban ingerelje. S Haynau, amennyire gyalázatos hadvezérnek bizonyult, mikor szembenállott harcoló honvédeinkkel, annyira "tehetséges" volt hóhérnak, mikor a magyar honvédtábornokokon Világos után alkalma volt revánsot venni.

A névtelen vértanúkról nem szólva, a szabadságharc nevesebb résztvevői közül 1046-ot ítéltek halálra, s közülük csak 362-en adtak később kegyelmet, büntetéseket súlyos várfogságra változtatva. Milyen keserű figyelmeztetése a történelemnek, hogy sorsát Batthyány Lajos sem kerülte el, jóllehet, ő mindvégig az udvarral való kiegyezés útját kereste. Ha egy évvel korábban, amikor Jellasics elől hátrált a magyar sereg, s a nemzeti szabadság ügye már elveszettnek látszott - míg aztán a pákozdi csatában a nép forradalmi ereje döntő fordulatot nem adott az eseményeknek -, ha ebben az időben győz az egyezkedési politika: a bitók ugyan nem maradtak volna el, de elmaradt volna a dicsőség, mely a vértanúk emlékét nemzetmegtartó erővé tette száz nehéz éven át.

S majdnem száz évvel később, mikor nemzeti történelmünk legmélyebb pontjához érkeztünk azon az úton, amelyre a kiegyezéssel lépett az ország, új vértanúk léptek elő, hogy hitet tegyenek életükkel a szabadság ügye mellett. Damjanich János, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Nagysándor József, Kiss Ernő és az aradi várban galádul hóhérkézre adott több magyar vértanú neve mellé új neveket vésett szívünkbe a történelem: Rózsa Ferenc, Ságvári Endre, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Schönherz Zoltán, Kiss János, Nagy Jenő, Tarcsay Vilmos és a többiek nevét, akik a sok névtelen kommunistával meg haladó szellemű értelmiségivel, polgárral 1944 tragikus napjaiban helytálltak a nemezt becsületéért, népünk szabadságáért.

Az ő vértanúságuk azonban nem zárófejezete volt egy dicső, de tragikus korszaknak, mint az aradi tizenháromé. Mártíriumuk nem a bukás élményéből fakadt, hanem az új, szabad világ vajúdása volt.

Paál Ferenc