Kassai Farkas András:
"Még az események kezdetén, Kutas István elővett a farzsebéből egy pisztolyt, és azt mondta: 'Innen, gyerekek, senki sem mehet ki'. Volt fegyverviselési engedélye, és úgy érezte, egyben kell tartania a társaságot. Elve az volt, hogy a cél szentesíti az eszközt."
"Összehívták a csapatot, és közölték, hogy senki sem hagyhatja el az edzőtábort, még saját felelősségére sem. Bármilyen veszélyes is volt, azért akadt, aki lelépett megnézni, mi van a Széna téren, itt-ott. Gyarmati Dezső és Moldrich, az öttusázó gyakrabban járt lent, ők hozták a híreket. Én is leléptem egy fél napra, mert édesanyám bent volt a Baross utcai kórházban, ott műtötték, és nem tudtam róla semmit. Valahogy elevickéltem a Baross utcához, de ott annyira lövöldöztek, hogy nem tudtam bemenni édesanyámhoz. Nagy letolásban részesültem, Kutastól megkaptam a beosztásomat."
"Néhányan elmentünk egy kocsmába, ahova épp akkor betértek az évfolyamtársaim is. Szemrehányást tettek, hogy miért nem tüntetünk velük."
"Gondolkoztunk, hogy mit tegyünk, végül abban maradtunk, hogy többet érünk azzal, ha az olimpiára megyünk, ahol a jelenlétünk segíthet a forradalomnak. Persze voltak olyan hangok is, hogy maradjunk otthon, és harcoljunk. A többség azt hangoztatta, hogy menjünk, és a magunk módján próbáljunk valami nagy 'zajt' csapni."
"Kutas atyaisten savanyúan megkérdezte tőlem: 'Te mitől vagy ilyen boldog, te hülye?" Mondtam neki. 'Ma, október huszonnegyedikén van a születésnapom.' Az öttusázók lejártak a városba lövöldözni, a vízipólósok kifosztották egy közeli rendőrőrs fegyverraktárát, a sógorom a Hillmanommal hordta a fegyvert a Corvin közbe, csak én ültem részegen, a születésnapomat ünnepelve Kutassal, aki pedig komcsinak tartva magát, telefonon szervezte, hogy a magyar csapat valahogy mégiscsak menjen ki Ausztráliába."