Új De-Phazz-albumot nyertek

Tíz éve röppent ki a középkori egyetemváros, Heidelbergből a De-Phazz, azóta a lazulós zenék híveinek minden színrelépése pirosbetűs ünnep. Valószínűleg nem lesz ez másképp a most kiadott, hatodik stúdiólemezük esetében sem, bár falrengető újításokat, vagy trendkövetést hiába keresnénk rajta. A titok nyitja nem más, mint a sok stílus közötti földre esést és a szertelen csapongást németes regulák közé szorító profizmus. Nyerd meg a Days of Twang-ot cédén!

Pit Baumgartner, az egykori rádiós szerkesztő bizonyára máig áldja a napot, amikor elmerült a zenekészítés tudományában. 1986-ban hozta létre saját stúdióját, számos heidelbergi klubban tekergette a korongokat, remixeket adott ki. Ezek közül a legismertebb a United Language és a Green Vision, olyan előadók dalaival, mint az Alphaville, a Kool & the Gang, Boy George, az A-Ha, Ella Fitzgerald.

A számítógépes zeneszerkesztés térhódítása és a felkészültség ellenére szorgalmát persze nem koronázta volna ekkora siker hús-vér-muzsikusok nélkül. Az élő hangzást és a dzsesszt Pat Appleton és Karl Frierson hozta el a Baumgartner kissé mechanikus világába. A társulat így pironkodás nélkül választhatta a Destination: Phuture Jazz, azaz De-Phazz nevet.

A De-Phazz hangzásának számos összetevője közül kiemelt a dzsessz, a soul- és latinelemek összegyúrása dalon belül. Erre érkeznek a lágy, lüktető gépi ritmusok és nem ritkán világzenei hangulatok a Föld bármely szegletéből - sokan az így kialakuló, sajátos és igen széles közönségnek is könnyen fogyasztható kevercset "beszélgetős zeneként" aposztrofálják, mely címke (mint annyi más) persze amennyire találó, annyira semmitmondó.

De azért minden albumon található egy-két táncolható sláger (Mambo Crane, Jeunesse Dorée) is, kár, hogy csak egy-kettő akad belőle, hiszen kétséget kizáróan ezek a De-Phazz legsikerültebb darabjai.

Akad belőlük a '97-es, debütáló Detunized Gravity-n is, melyhez hasonló szellemben fogant a rajongók másik két kedvence, a '99-es Godsdog és a szintén még kis kiadónál megjelent, 2001-es Death by Chocolate. Utóbbi a leginkább közönségbarát, olyan kiváló popdalokkal, mint a rádiókban számtalanszor játszott Heartfixer, a lírai Love's Labour's Lost, vagy a szépséges North West.

A Death by Chocolate-tal végül révbe ért a csapata, s ez nagyrészt köszönhető a Something Special videoklipjének, melyben ízelítőt kaptunk Friersonék finom humorából. A világsiker kulcsa (természetesen a telibe talált zenei irányvonal mellett) viszont, nagy valószínűséggel mégiscsak Pat Appleton varázsos hangjában és magával ragadó személyiségében keresendő.

Három kiváló album és számtalan frenetikus fellépés után már a nemzetközi zenei multi Universal is felfigyelt rájuk. De Baumgartner tudta, hogy a szerződés ellenére egy Chocolate-klónnal élete legnagyobb baklövését követné el. Sokan aztán mégis csalódottan fogadták a Daily Lama nyugisabb, az eddigieknél is poposabb kompozícióit.

2005-ben jött ki aztán a Natural Fake, a zenekar leghomogénebb, s paradox módon egyúttal leginkább kísérletező lemeze. Ez az experimentális vonal egyébként aztán gyorsvonati sebességgel el is tűnt, a koncerteken sem igazán erőltetik.

Pedig, ha valami zeneszerzői szemmel számot tarthatna elismerésre, akkor az a Natural Fake jónéhány trackje. Például a retrohullám kihívásainak is maximálisan megfelelő Astrud Astronette, a divatos funk-soul-slágerek sora, és a mindenkit padlóra küldő, balkáni fűszerezésű latinos, óceániai dzsessz, a Garbo Goodbye - utóbbi egyébként a De-Phazz legjobb szerzeményének tekinthető.