Herbie Hancock a Veszprémi Ünnepi Játékokon

Vágólapra másolva!
Idén sem okoz csalódást a Veszprémi Ünnepi Játékok: az ötnapos koncertsorozat minden estéjén világsztár lép színpadra. A július 23-án kezdődő fesztivál nagy estéje azonban a csütörtöki lesz, Veszprémben lép fel a modern dzsessz egyik főfigurája, Herbie Hancock. Ha valaki még nem figyelt volna föl erre a hírre, most mondjuk: a dinnyésembert utoljára 2006-ban hallhattuk, viszont ez idő tájt újra errefelé jár - ráadásul vadiúj, River: The Joni Letters című, két Grammy-díjat nyert albumának anyagával.
Vágólapra másolva!

Herbie Hancock a billentyűs hangszerek utánozhatatlan mestere - nem tévedünk nagyot, ha a világ öt legnagyobb dzsessz-zongoristája közt említjük. Miles Davis úgy jellemezte őt, mint Bud Powell és Thelonious Monk utódját, akit még senki sem követett a sorban, és talán nem is fog soha. Immár ötven éve a pályán; rengeteg sikerrel és díjjal a háta mögött most már élesen bevéste magát a század legendás zenészeinek "nagy könyvébe".

Egész életében kísérletezett: egy kis hagyományos dzsessz, egy kis elektronika, egy kis r'n'b és hip-hop, közben pedig megteremtette a fúziós dzsessz alapjait a Bitches Brew című lemezen. De ne szaladjunk ennyire előre: vegyük először azt a pillanatot, amikor a tizenegy éves Herbie szülővárosának tekintélyes komolyzenei együttesével, a Chicagói Filharmonikusokkal Mozartot játszik 1951-ben.

A dzsessz és az elektronika csak lázadó középiskolás éveiben kezdi el érdekelni, de a zongorázást persze addig sem hagyta abba. Így lehetett, hogy húszas évei hajnalán már sikeres és viszonylag ismert zenész. Húsz éves volt, amikor felfedezte őt Donald Byrd, a híres trombitás, és bemutatta Alfred Lionnak a Blue Note Records-tól. Nem kellett már sok hozzá, hogy mint a legifjabb szólista, szerződjön a lemezkiadóhoz. 1963-ban debütált albumával, a Takin'Off-al, ami azonnali és nagy siker lett, részben az ismert slágernek, a Watermelon Man-nek köszönhetően, amely hosszú ideig vezette a dzsessz és r'n'b rádióállomások toplistáját, és máig az egyik legtöbbször feldolgozott dzsessz-funk-pop nóta.

A történet következő állomása az volt, amikor Miles Davis kopogtatott az ajtón, hogy a pelyhedző állú Herbie csatlakozzon már a kvintettjéhez. Így lett részese a trombitás legenda olyan albumainak, mint - többek között - a My Funny Valentine, a Nefretiti vagy a Sorcerer. Klasszikusok születtek klasszikusok után, amelyek egyként borzongatták meg a közönséget és a kritikusokat. Davisen és Hancockon kívül játszott még a csapatban Wayne Shorter (szaxofonon), Ron Carter (basszuson) és Tony Williams (dobon). Ők így öten lettek a hatvanas évek leghíresebb dzsessz-zenekara.

Hancock öt évig játszott a zenekarban, de miután kilépett, időről időre az egyre inkább fúziós irányba haladó Davisszel is dolgozott. Több albumon is közreműködött, például az In a Silent Way-en, vagy a fúziós dzsessz előfutárának tekinthető Bitches Brew-en. A Milesszal való muzsikálással párhuzamosan a Blue Note-os szólókarrierje is virágzott. 1966-ban komponált először filmzenét: Michelangelo Antonioninak volt olyan mázlija, hogy a Nagyítás-nak a tündöklő Hancock szerezte a zenéjét.

Forrás: Getty Images
Herbie Hancock 1968-ban

Miután 1968-ban végleg elkanyarodott az útja Miles Davis-étől, Hancock teljes erővel az elektronikus dzsessz felé vette az irányt, új bandát toborzott, és megszületett a The Headhunters (A fejvadászok). 1973-ban rögzítették az azonos című korongot, amely a világ első dzsessz platinalemeze lett. Tomboló stadionokban játszott, a dzsessz legnagyobb neveivel duettezett, többek közt Joe Zawinullal és Chick Coreával.

A hetvenes években a könnyedebb műfajokkal foglalkozott, munkája a mai napig például szolgál a hip-hop vagy a dance zene művelőinek. Ekkor a VSOP, azaz a Miles Davis Quintet újraegyesülésével dolgozott, annyi különbséggel, hogy Miles Davist Freddie Hubbard helyettesítette.