Az istenek a fejünkre nőttek
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger továbbra sem szabadul a múlt börtönéből, és a Szupercellában megint eljátsszák nekünk, hogy ők a világ legtartósabb akcióhősei. A hajdani Rocky azonban lehangolóan szürke, az ex-kormányzó menti meg valamennyire a filmet a humoros megnyilvánulásaival. Ha más nem is, azért az megnyugtató, hogy a gépágyú még mindig mutat olyan jól Arnold kezében, mint Palvin Barbara a divatfotókon.
Elképesztően nagy az a bizalmi tőke, amit Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger a nyolcvanas és kilencvenes években felhalmozott. Lassan már megszámolni is nehéz lenne, hogy hányszor tértek vissza az elmúlt években, és mégis, a mostani alkotásaik közül a legjobbról (Erőnek erejével) is csak annyi mondható el, hogy voltak egész pofás pillanatai. Már végleg el is temettem volna őket magamban, amikor pár hete az egyik adón belefutottam a Tango és Cash-be. Ottragadtam, és mint régen, most is imádtam minden egyes percét. Van benne az az egészen fantasztikus börtönös rész, amely láttán elkapott a reménykedés, hogy hátha majd ebben az új filmjükben megmutatják, hogy miért volt jó döntés a részükről elnapolni a nyugdíjba menetelt.
A Szupercella nyitójelenete aztán rögtön minimálisra csökkentette a várakozásaimat. Stallone szigorúan néz a rácson túlra, és a cellatársától kapott hasznos tippre is csak nagy nehezen, félvállról reagál. Rendben, tök jó, hogy vannak dolgok, amik nem változnak. A börtön sétáló részén gyorsan elintéz pár rabot, akik az életére akartak törni. Az őrök rögtön ellepik a teret, és mindenkit arra utasítanak, hogy feküdjön a földre. Rambo persze nem engedelmeskedik, csupán tarkóra teszi a kezeit, és már villan is be a film címe. Ez így kevés, a varázslat elmaradt.
A Szupercella egészen addig be sem indul, amíg fel nem tűnik a színen Schwarzenegger, és erre fél órát kell várni. Addig kapunk egy jóindulattal korrektnek nevezhető, a MacGyver hagyományait követő szökést, és sok kínos jópofizást Stallone és a munkatársai között. Dicséretes, hogy nincs a filmben felesleges szerelmi szál, helyette viszont van egy ugyanannyira felesleges és erőltetett apa-lánya kapcsolat, ami miatt több istentelenül gyatra párbeszéden is túl kell esnünk. Azon kellene nevetni például, hogy Stallone hiába nem látta több hónapja a gyermekét, az első találkozáskor leszólja a lánya főztjét. Mennyivel frappánsabban oldották meg a vetélkedést Ray Tango és a táncos húga között!
Ray Breslinnek (Stallone) szokatlan munkája van: börtönökből kell megszöknie, ezzel rámutatva a védelmi rendszer hiányosságaira. Természetesen ő szakmája legjobbja, kora ellenére erőnlétben is topon van, és az intelligenciája is kimagasló. Még könyvet is írt a témában, és elég neki egy kakaósdoboz ahhoz, hogy megszerezze a zárka nyitásához szükséges kódot. Ezzel annyi a baj, hogy 2013-ban már nem tud érdekes lenni egy tökéletes hős, akiről ráadásul még azt sem lehet elmondani, hogy ülnének a poénjai.
Aztán végre megérkezik Rottmayer figurája (Arnold Schwarzenegger), aki a humort hivatott szolgáltatni a filmben. Ahogy Breslin, úgy Rottmayer is a futurisztikus szuperbörtönben raboskodik, amiről még azt sem lehet tudni, hogy hol van. Mikael Hafström rendező képtelen kiaknázni az első szóváltásukban rejlő óriási lehetőséget, hiába tesz meg egy félkört a kamera a hajdani kormányzó körül, hogy a végén szemügyre vehessük a pofaszakállát, ez így nagyon kevés ahhoz képest, hogy húsz évet minimum vártunk arra, hogy a két legenda egyenlő félként osztozzon egy film főszerepein.
De aztán szép lassan elkezd működni a párosuk, elsősorban Rottmayer váltakozó minőségű poénjai miatt: "Úgy ütsz, mint egy vegetáriánus." Van kraft az öregben: egy obszcén rajzzal lepi meg a börtönigazgatót, jól tudván, hogy mi lesz ennek a következménye. A csúcs a zárkában előadott magánszáma, amikor is percekig óbégat németül. Vannak tehát olyan poénok, amelyeket megjegyez az ember, csak éppen gyakran nehezen tudtam eldönteni, hogy azért mosolygok, mert tényleg jó volt, vagy azért, mert irtó béna.
A film legborzasztóbb pillanatát valószínűleg a magyar szinkronnak köszönhetjük. Egyik pillanatban még keménykedve közli Breslinnel Vinnie Jones, hogy most aztán kinyírja, néhány ütés után meg már az szalad ki a száján kérlelő hangon, hogy idézem: "Hagyjál!" Mintha a homokozóban estek volna egymásnak egy lapát miatt.
Ami még szembetűnő, hogy mennyi elvesztegetett pillanatot tartalmaz a film. A régi szép időkben jöttek volna szép sorjában az ultravagány beszólások, most viszont helyettük sokszor csak egy férfias hümmögést, vagy fejbólintást, összenézést kaptunk. Lett volna még mit díszíteni a párbeszédeken.
A két főszereplő személyén túl, leginkább a gonosz börtönigazgató (Jim Caviezel) figurája köti össze a Szupercellá-t az elmúlt idők akciófilmjeivel. Egy kellően egzotikus hobbival, és állandó piperkőc viselkedéssel próbálták érdekessé tenni: mániákusan szedegeti a szöszmöszöket az öltönyéről. Az ilyen filmeknél kár fennakadni a történet vázlatszerűségén, de azért van a hülyeségnek egy határa, amin nem ildomos túllépni. Ha egyszer a világ legszökésbiztosabb börtönét akarják megalkotni, miért alkalmaznának egy olyan orvost (Sam Neill), akiről süt, hogy nem helyesli az ott alkalmazott bánásmódot.
A Szupercella fináléja láttán nem fognak kapkodni a rendező után Hollywoodban, de a várakozás után arra pont elég, hogy elégedetten nyugtázzuk, Sylvester és Arnold ismét jól odacsapott a gonoszoknak. A búcsúzás után azonban sajnos nincs vége a filmnek, végig kell még ülni egy második lezárást is, amelyben Breslin otthon is rendbe teszi a dolgokat.
A Szupercella megnézése nyújt némi izgalmat és megajándékoz néhány nevetéssel, de még így is kell a gyerekkori rajongás, hogy összejöjjön neki egy közepes osztályzat. Végső soron ez a film csak arra volt elég, hogy még ébren tartsa a lángot. Húzom a számat, de a következő Stallone-, illetve Schwarzenegger-produkcióra is be fogok ülni, hátha akkor majd tényleg megmutatják.