Brazilian forward Romario eyes the ball as he gets ready to shoot on goal between Italian captain and defender Franco Baresi (L) and midfielder Roberto Mussi 17 July 1994 at the Rose Bowl in Pasadena during the World Cup soccer final. Brazil won 3-2 in the shoot-out (0-0 at the end of extra time) after Roberto Baggio missed his penalty kick. Brazil became the first nation to win the World Cup title four times (1958, 1962, 1970, 1994). AFP PHOTO/DANIEL GARCIA
Vágólapra másolva!
Jöhet bárki a ’82-es brazil csapat szépségdíjával, az 1994-es válogatott mégiscsak megnyerte az utóbbi évtizedek talán legjobb világbajnokságát. Azt, amelyik nem a rossz bíráskodásról meg az unalmas birkózásról maradt emlékezetes. Még a 0-0-s döntő sem tudta elrontani. Az Origo Sport rovatának munkatársai az utóbbi nyolc vb-ről őriznek személyes emlékeket, sorozatunkban ezeket idézzük fel.
Van egy egész generáció, amelynek tagjai úgy emlékeznek a ’94-es vb-re, mint a legjobbra, amit élőben láttak. Az első 0-0-s döntő botránya ellenére ez lett a mai harmincasok bezzegvébéje, amit csak részben magyaráz, hogy amint öregszenek, lassan mindenben kijelölik a maguk bezzegjét.
A jogo bonito önjelölt apostolai, mondjuk, azóta is sírnak, hogy miféle brazil válogatott nyerte azt a vébét, ötlettelen gépezet, ugye, a műbrazil Dungával a kormánynál, de azért lássuk be, a Romário, Bebeto csatárkettős a futballtörténelem elég sok brazil válogatottjába befért volna. A Jorginho, Cafú, Branco, Leonardo szélsővédőbrigádról nem is szólva.
Amellett az az egy hónap messze nem csak Romário flegmán pöccintett góljaiból állt. A balkáni kommandó két vezére, Sztoicskov és Hagi játékát élvezet volt nézni, Oleg Szalenko gurított egy ötöst Kamerunnak, Szaid Ovairan 70 méteres szólóval alázta a mostanáig utolsó jó belga válogatottat, az olaszok kitették a szívüket a pályára Nigéria ellen (is).
Roberto Baggio munkában Bulgária ellen. Mindkét gólt ő szerezte. Forrás: DPA/AFP/Oliver Multhaup
Persze benne van ebben a bezzegségben a négy évvel korábban látottak után érzett megkönnyebbülés is – ahhoz a keserves tornához képest óriási volt a kontraszt. De tényleg elég sok volt a gól, és kevés a kilátástalanul rossz meccs. Sőt, akadtak olyan klasszikusok, mint a legjobb vb-meccsekről szóló gyűjtésünkbe egyaránt bekerülő Argentína-Nigéria (2-1) és Brazília-Hollandia (3-2).
Rendben, az Írország-Norvégiát, például, az isten minden pénzéért nem néznénk meg még egyszer, de ahol gyenge volt a foci, ott is vibrált a feszültség. Norvégia 4 ponttal kiesett, Mexikó ugyanott 4 ponttal csoportelső lett, pedig előbbi legyőzte az utóbbit. A drámai szót itt csak azért nem használjuk, mert akkor mit mondanánk az öngólja után tíz nappal agyonlőtt kolumbiai Andres Escobar esetére.
Diego Maradona ekkor volt utoljára futballista, de még menet közben doppingbűnöző lett belőle. A közhelyszótár szerint vert-helyzetből-is-mindig-felálló németek csupa nehézsúlyú világklasszisból álló csapata 1-0-ról bukott a vb-re az utolsó pillanatban kijutó Bulgária ellen. Aztán a legvégén Roberto Baggio megállt csípőre tett kézzel, és nézte, hová szállt a labda, amibe az előbb lelkesen belerúgott.
Maradona itt még játszhatott, rúgatott is egy gólt Caniggiával. Forrás: AFP/Timothy A. Clary
A megrendítő jelenetek mellett volt min nevetni is. Az megvan, amikor Thomas Ravelli az elődöntőben, 0-0-nál, öt másodperccel egy óriási védése után nekiáll a kamerának bohóckodni? Vagy amikor Pagliuca puszit ad a kapufának? És a bronzmeccsre szemlátomást másnaposan kiálló bolgár válogatott? Az Európában teljesen ismeretlen Viola, aki a döntő hosszabbításában beállva többször végigcselezte magát a fáradt olasz védelmen?
A fene tudja, mennyi jön át a képernyőn az úgynevezett az atmoszférából, de ahhoz képest, hogy egy olyan országban rendezték, ahol a lakosság nagy részét hidegen hagyta az egész, a ’94-es világbajnokság hangulata ma is bizsergető. Na persze: hatalmas stadionokban rendezték a meccseket, és ha más nem, ott voltak a helyi kisebbségek autentikus közönségnek.
Iratkozzon fel hírlevelünkre 
