Kiskutya miatt még sohasem rendeztek ekkora vérfürdőt

A John Wick című nyílegyenes vonalú akciófilmben annyira szépen világítják be a neonfények a titkos alvilági helyszíneket, hogy elfelejti az ember, mennyire monoton és üres is ez a film valójában. Itt csak a stílus számít, abból pedig van dögivel. Keanu Reevesnek továbbra is jól áll a fekete. 

A gengsztereknek is van szívük. Ezt a régi tételt idén ősszel két film is a lehető legcukibb módszerrel bizonyította be. A Piszkos pénz-ben kukából halászik ki egy megvert pitbull-kölyköt Tom Hardy, a John Wick-ben pedig Keanu Reeves osztja meg lakhelyét egy imádnivaló kis döggel. Mindketten először tanácstalanul néznek a kiskutya szemébe, hogy most mit is kezdjek veled, aztán egy-két farokcsóválás és arcnyalogatás elég ahhoz, hogy mindkét karakter bármire képes legyen a kutyájuk testi épségéért. Ismerős érzés ez sokunknak, és mindkét film könyörtelenül ki is használja vonzódásunkat a pöttöm szőrmókokhoz. A kiskutya beemelésével elérik, hogy rekordgyorsasággal váljanak szimpatikussá a gazdáik is.

Más hasonlóság azonban nincs a két film között. Míg a Piszkos pénz fenyegető hangulatú bűnügyi karakterdráma, addig a John Wick egy remek stílusérzékkel megvalósított lövöldözős akciófilm, amelyben a végtelenített harcok koreográfiájára irányult az alkotói figyelem, nem pedig a karakterfejlődésre. Itt csak arra kellett a cuki kis állat, hogy legyen egy ok, ami miatt rászabadíthatják a John Wick nevű gyilkológépet az orosz maffiára.

Keanu Reeves a John Wick című filmben Forrás: InterCom

Ez tényleg az a film, ami kapcsán nincs értelme spoilerről beszélni, annyira egyszerű és nyílegyenes. Aki még az előzetest is látta, az aztán tényleg mindent tud: Reeves kap egy kiskutyát a haldokló feleségétől, a feleség meghal, Reeves egyedül marad a csöppnyi ebbel a nagy házban. Orosz maffiózók elveszik tőle a két dolgot, ami fontos volt neki: a kutyáját és a sportkocsiját, erre rettenetesen bepipul, és véres bosszúhadjáratba kezd. És csak gyilkol, gyilkol és gyilkol. Ez az utóbbi tevékenység tölti ki a film jelentős részét. A John Wick a monotóniája ellenére is leköti az embert, mert egy nem túl gyors, nem túl lassú, hanem egy pont jól eltalált ritmusú, szemnek kellemes élményt nyújtó táncra hasonlít. Csak ebben a táncban minden lépésnél fejbe lőnek valakit.

David Leitch-nek és Chad Stahelskinek ez az első rendezése, eddig kaszkadőrként dolgoztak különböző hollywoodi produkciókban, és ez meg is látszik a John Wick-en. A harcok elsőrangúak. Szerencsére tudták, hogy sok egymás után zsúfolt akrobatikus verekedés nem tesz ki egy filmet, ezért mélység híján a felszínt próbálták minél díszesebbé és változatosabbá tenni. És ez a taktika bevált. Úgy működik ez a film, mint egy lövöldözős számítógépes játék, ahol azért nem unnunk rá a lövöldözésre, mert azok idővel mindig egy új pályán, új környezetben folytatódik.

Keanu Reeves a John Wick című filmben Forrás: InterCom

A John Wick pályái pedig rohadt jól néznek ki. A minimális történetmesélés jegyében kapunk azért pár felvezető képet a temetésről, még hozzá a lehető legtipikusabb, legstílusosabb képeket: egyet fentről, hogy csak az egymáshoz nyomódó, nyitott esernyőket és a sírt láthassuk, aztán pedig egyet lentről a sírból, közepén a mélységbe bámuló szomorú Keanuval. Aztán már csak egy kicsit kell várni, és indul a zúzás. Az IKEA-katalógusból kimásolt családi házban kezdődik a vérfürdő, aztán egyre színesebb és csicsásabb helyeken folytatódik. De ezekről nem is mondok többet, mert ha van mit felfedezni a filmben, akkor azok a helyszínek.

Az akciók szüneteiben sem ereszt le a film, inkább bevezet minket egy különös hotel világába, ahol a fizetés aranytallérokkal történik, illetve visszatérő poénként, mindenki azt kérdezgeti John Wicktől, hogy most akkor visszatért-e a melóba.

Alfie Allen és Michael Nyqvist a John Wick című filmben Forrás: InterCom

A színészek alig többek díszítőelemnél a filmben, de hogy a hangulatot fokozzák, mindegyikük abban a szerepben tűnik fel, ami leginkább hozzájuk nőtt: Ian McShane koktélt keverget és tanácsot osztogat egy alvilági bár asztalánál, Willem Dafoe a régi harcostárs, Adrianne Palicki a dögös bérgyilkosnő, Michael Nyqvist pedig a Mission: Impossible negyedik része után ismét főszemétládát játszik, csak ezúttal sokkal hatásosabban. Szegény Alfie Allen, akit a Trónok harca peches Theon Greyjoy-aként ismertünk meg, ebben a filmben is őt alázzák meg a legtöbbször. És persze ott van Keanu Reeves, aki lazán, hányaveti magabiztossággal menetel végig a filmen, és akinek továbbra is jól áll a fekete szín.

A John Wick nem több remekül összerakott stílusgyakorlatnál, a fináléra sok is lesz már belőle, de hiányérzet egyáltalán nincsen a film után, mert az elénk tárt papírvékony, ámde csillogó felszín egészen sokáig elkápráztat.