Jéggé fagyva őrjöngtem a repülő emberek láttán

Huszonnyolc évvel ezelőtt, 1989-ben is a finnországi Lahtiban rendezték meg az északisí-világbajnokságot. Egy akkor 17 éves gimnazista tátott szájjal nézte a Magyar Televízió élő közvetítését, a síugrást lámpafénynél. Amikor a finn Jari Puikkonen győzelmét a 30 ezer hazai néző tombolva ünnepelte, a gimnazista tudta, hogy egyszer ezt neki is látnia kell élőben. Az egykori középiskolás képzeletbeli bakancslistájára két nappal ezelőtt került fel a pipa. Egy csodálatos este Lahtiban az északisí-világbajnokságon, síugrás lámpafénynél, 30 ezer őrült társaságában.

A részletekkel igazán nem szeretném untatni az olvasót, de a világbajnokság előtt fél évvel, azaz 2016 augusztusában már nem lehetett szállást foglalni a finn fővárostól 100 kilométerre fekvő kisvárosban. Lahtira kitették a megtelt táblát, így aztán két nappal ezelőtt egy Helsinkiből induló távolsági busszal érkeztem a helyszínre.

A látvány önmagáért beszél. Síugrás lámpafénynél az északisí-világbajnokságon Lahtiban Forrás: Lantos Gábor

Már az is sokatmondó adat volt, hogy a járműre elővételben 2 euróért lehetett megvenni a menetjegyet.

Persze csak akkor, ha az ember résen volt, és 90 nappal az indulás előtt helyet foglalt magának.

Egy bakancslistás utazás esetében viszont nincs helye a késlekedésnek – amint lehetett hát, lecsaptam erre a jegyre. Ez az ár pontosan olyan volt, mint maga a verseny: hihetetlen.

Az Eddie, a Sas című mozival melegítettem

Az indulás előtt még idehaza újra megnéztem az Eddie, a Sas című remekművet, amelyet először nem sokkal a bemutató után egy moziban ültem végig. Azóta többször is láttam a brit síugró legenda, Eddie Edwards feledhetetlen történetét.

Ezzel melegítettem a Lahtiba indulás előtt. Jelenet az Eddie, a Sas című filmből Forrás: Photo12/Archives du 7e Art/Marv Films/Saville Productions/Marv Films/Saville Productions

Mivel néhány évvel ezelőtt az oslói Holmenkollen tetején lévő sáncról is lenézhettem, nagyjából volt némi sejtésem arról, mire vállalkoznak azok, akik ezt a sportágat választják.

Egyesek szerint síugrónak csak diliflepnivel rendelkező emberek mennek, magam viszont nem osztom ezt a cseppet sem kedves véleményt.

Számomra a síugrók a világ legbátrabb, legügyesebb repülő emberei.

Minden jegy elkelt, irány a havas domboldal

A ragyogó napsütés, a mínusz három fokos hideg, a valószínűtlenül kék ég és a temérdek hó nagyszerű keretet adott ehhez a délutánhoz. Az autóbusz-állomástól gyalog indultam el a félóra járásnyira eső síközpontig. Azt már egy nappal korábban tudtam, hogy erre a szombatra a szervezők minden jegyet eladtak, azt viszont még nem, hogy mindez milyen következményekkel jár majd. Az akkreditációm felvétele után rögtön a médiaközpontba siettem, ahol két meglepetés is ért. Az első, hogy a sífutás legalább akkora felhördülést tud okozni, mint a labdarúgás, vagy éppen a kézilabda.

A csendes sajtóközpont egy emberként ordított fel – először azt gondoltam, valamelyik topligában egy hatalmas gól esett, és azt nézik.

Aztán kiderült, hogy a hangoskodásnak semmi köze nem volt a labdarúgáshoz, sokkal inkább a világbajnokság egyik nagy drámájához. Odakint a férfiak 30 kilométeres sífutó versenye zajlott, amelynek végén a norvég Martin Johnsrud Sundby éppen akkor bukott orra, amikor hosszas kínlódás után végre az élre állt.

A norvég Martin Johnsrud Sundby bukásakor az egész sajtóközpont felordított Forrás: AFP/Jonathan Nackstrand

Huszonkilenc és fél kilométer gyötrődést követően Sundby az utolsó emelkedőn valami hihetetlen erőtartalékokat mozgósítva az első helyre siklott. Ám a nagy akarásnak nyögés, akarom mondani, bottörés a vége. A norvég sportoló botja kettétört, ő meg elesett. Kapott új felszerelést, de közben az orosz Szergej Usztyugov az élre csúszott, és megnyerte a vb-t. Az ordítás tehát Sundby esésének szólt, magam viszont ezzel nem sokat törődve azt tudakoltam, hol lesz a síugrók versenyének sajtótribünje.

Az sehol”

– mosolygott rám az információs pult mögött álló önkéntes.

Sehol?”

– kérdeztem vissza hitetlenkedve.

Erre kiderült, hogy akkora volt a nézői érdeklődés, hogy az eredetileg a médiamunkásoknak fenntartott tribünt is eladták a fizető nézőknek. Határtalan elkeseredésemből a tovább mosolygó önkéntes mozdított ki, amikor azt mondta, hogy keressem meg az F3-as szektort. Ha időben odaérek, jó helyről láthatom a normálsánc küzdelmeit. Ekkor még két óra volt a verseny kezdetéig.

40 ezer forintért lehetett jéggé fagyni a hóval borított dombon

A gyors elköszönés után az F3-as szektor keresésére indultam. Meg is találtam a hóval borított domboldalt, ahol addigra már szépen gyülekezni kezdett a nép.

Az utolsó pillanatban a korlát mellett sikerült elcsípni egy helyet.

Balra tőlem egy idősebb úr az otthonról hozott kempingszékén üldögélt, jobbra két idősebb finn asszony mázolta kék-fehérre az arcát.

A tömeg csak özönlött a normálsánc versenyére Forrás: Lantos Gábor

Ekkor még 100 perc volt a kezdésig, de a tömeg egyre nagyobb lett, nem sokkal később pedig moccanni sem lehetett. Az élelmesebbek a hóban ülve várták az első ugrást, a kevésbé szerencsések az egyre nagyobb hidegben topogva ütötték el az időt. Mielőtt elfelejtem, gyorsan elmondom, hogy a belépőjegy erre az estére 130 euró volt. Azaz csaknem 40 ezer forint.

A legkisebbektől a nyugdíjasokig mindenki élvezte a világbajnokságot Forrás: Lantos Gábor

Ezért a bagatell összegért kapta az ember a havas domboldalt, a színpadon ugráló lengyel táncosokat, az üvöltő konferansziét, aki legalább százszor elmondta, hogy Finnország ebben az évben ünnepli függetlenségének századik évfordulóját, és hogy Finnországban élnek a világ legszuperebb emberei.

A síugrás Michael Schumacherje 25. helyen zárt

Meg a leghülyébbek – gondolhatja az egyszeri olvasó. Pedig nem azok.

Egyszerűen csak szeretik a sportot.

Képesek ennyi pénzt kifizetni azért, hogy aztán az osztrák, a német, vagy éppen a lengyel síugrókat ünnepeljék egy behavazott domboldalon, ahol a lengedező finn lobogók simogatták a heringek módjára összezsúfolódott emberek arcát.

Ráadásul a finnek manapság egyáltalán nem egyeduralkodói ennek a sportágnak

– ez már nem a Nykänen-, Puikkonen-féle korszak, amikor csak az volt a kérdés, hogy melyik finn nyeri az éppen aktuális világbajnokságot.

A finn Matti Nykänen (balra), az NDK-beli Jens Weissflog (középen) és a finn Jari Puikkonen (jobbra) az 1984-es szarajevói téli olimpián Forrás: AFP/Staff

Ennek ellenére a harmincezer hazai néző úgy ünnepelte a finn ugrókat, hogy attól az embernek menten végigszaladt volna az arcán a könny – ha nem fagyott volna rögvest a képére.

Amikor a síugrás Michael Schumacherjének nevezett Janne Ahonen ugrott, abba szinte beleremegett a völgy.

Ez az ember ötször nyerte meg a Négysáncversenyt, ötször volt világbajnok, ebből kétszer egyéniben. Tessék megnézni az ünneplését.

Csak az olimpiai aranyérem hiányzik neki – be kellett érnie két ezüsttel. 1977-ben született, idén 40 éves.

Úgy fogadták őt, mintha megnyerte volna a világbajnokságot.

Pedig csak a 25. helyen fejezte be a normálsánc versenyét. Ez a 25. helyezés volt a finn síugrók legjobb eredménye szombat este.

Egy öreg japán miatt tombolt a publikum

Talán ekkor, Ahonen második ugrásának pillanatában értettem meg igazán, hogy mit is jelent ez a sportág Finnországnak. Itt nem az volt a fontos, hogy egy finn nyerjen, itt az volt a lényeg, hogy a sportoló és a szurkoló újra meg újra egymásra találjon.

A fergeteges hangulatban zajló másfél órás küzdelemsorozat valami egészen különleges atmoszférájú esemény volt.

Olyan, ami nem jön át a tévén, amit csak az érthet meg igazán, aki egyszer a helyszínen látott egy versenyt. Nekem ez volt az első – erős kezdés egy északisí-vb, de még vége sem volt a viadalnak, máris azon törtem a fejem, hogy mikor láthatok ismét élőben síugrást.

A 44 éves japán legenda, Noriaki Kaszai egyik ugrása Lahtiban Forrás: AFP/Jonathan Nackstrand

Mikor nézhetem a most 44 éves japán Noriaki Kaszait, aki 2014-ben, 41 évesen ezüstérmes lett a téli olimpia nagysáncversenyén Szocsiban.

Ezt az ötven felé közelítő japán versenyzőt egészen különleges tisztelet övezi mindenhol.

Már az is kuriózum, hogy ennyi idősen elindult. Első Világkupa-versenyét 1989-ben a kanadai Thunder Bay-ben ugrotta. Akkortájt, amikor a bakancslistámra felkerült a síugrás megtekintése.

A Kék Duna-keringőre boldogan trombitáltak a finnek

Kaszai a 28. helyen zárta Lahtiban a versenyt, mégis úgy ünnepelték őt, mintha győztes lett volna. Finnországban e különleges és veszélyes sportág valamennyi képviselője megkapta a neki kijáró tiszteletet és elismerést.

Az a szlovén Domen Prevc is, aki néhány héttel ezelőtt 17 évesen vezette az összetett Világkupát.

Lahtiban a legjobb 30 közé sem tudott beugrani, azaz az első sorozatot követően befejezte a versenyt. Meséljek a négyszeres (!) olimpiai bajnok svájci Simon Ammanról?

Négyszeres olimpiai bajnok, de nem bírja abbahagyni. A svájci Simon Amman 21. lett Lahtiban Forrás: AFP/Samuel Kubani

A 21. helyen végzett, azaz ugrott még. Harmincöt évesen, a világ egyik legnagyobb síugrójaként.

Elképesztő taps fogadta, ő pedig csak mosolygott, élvezte, hogy itt lehetett.

Mikor az első sorozat véget ért, már három órája álltam a hóban. A lábamat nem éreztem, a gyorsan hűlő levegő olykor az arcomba vágott – a mögöttem álló meg hátba egy zászlórúddal, hiába, ez a síugrás. A második sorozatban csak harmincan ugrottak, miközben a helyi disc-jockey minden alkalommal olyan számot be a gépbe, amely az éppen ugró nemzetiségére utalt.

Így lett ezen a szombat estén Lahtiban a legnagyobb sláger ifjabb Johann Strauss 1866-ban komponált remekműve, a Kék Duna-keringő.

Ennek persze egy speciális, síugrásra kitalált változata, amikor a klasszikus ismétlődő részében a zene elhalkul, a nép pedig boldogan trombitál. Ezt a játékot háromszor is eljátszotta a kikiáltó, tekintettel arra, hogy a világbajnoki címet egy mindössze 24 éves osztrák repülőember, Stefan Kraft nyerte meg.

Az osztrák Stefan Kraft nyerte a normálsánc versenyét az északisí-világbajnokságon Forrás: AFP/Jonathan Nackstrand

A Schwarzach im Pongauban született sportoló idén négy Vk-versenyen is győzni tudott. Mielőtt megnyerte volna a világbajnokságot, a jövő évi téli olimpia színhelyén, Pjongcsangban is első helyen végzett a Vk-versenyen. Akkor azt mondta, hogy ez élete legszebb napja volt. Egészen szombat estig, amikor Lahtiban legyőzte a világot.

Nem rontotta el az ünnepet az egyetlen sztrájkoló

A Stefan Kraftot megtapsoló harmincezer ember a verseny után sem mozdult el a helyéről, mert következett a szervezők által beígért tűzijáték, amely színes fénybe vonta a várost.

Néhány perces lábemelgetést és masszírozást követően sikerült a teljesen elfagyott testemet újra üzemi hőmérsékletre felfűteni, ez pedig azt jelentette, hogy elindulhattam a buszállomásra.

Kifelé menet egy sztrájkolóba botlottam, aki vigyázzállásban cövekelve egy táblát tartott a feje fölé.

Tüntető finn Lahtiban. A norvég sífutók doppingolnak, éljenek a finnek Forrás: Lantos Gábor

Láthatják, a doppingoló norvégokról és a mindig tiszta finnekről akart üzenni. Ennek részletezésébe most nem mennék bele, a jóembert talán éppen az bosszantotta fel, hogy a Lahtiban tizenötödik világbajnoki címét begyűjtő norvég sífutó, Marit Björgen a győzelmét a doppingoló és tizenhárom hónapra eltiltott csapattársának, Therese Johaugnak ajánlotta.

Életem legnagyobb sportélménye volt a jéggé fagyás Lahtiban

Mindezt azonban már nem volt időm kideríteni, mert ahogyan az egyszeri szurkoló énekelni szokta, indult a busz.

Miközben a jármű a főváros, Helsinki felé száguldott az éjszakában, rá kellett jönnöm, hogy a mögöttem lévő 28 esztendős sportújságírói pályafutás legnagyobb sportélményét adta ez az este Lahtiban.

A síugrás lámpafénynél a világ legjobb, legbátrabb és legügyesebb repülő embereinek vetélkedése. Mikor pedig befejeztem ennek a cikknek a megírását, az első dolgom az volt, hogy megnézzem, mikor és hol lesz a sírepülő-világbajnokság. Március 25-én és 26-án a szomszédos Szlovéniában, Planicán. Azt hiszem, nem lehet kétséges, hogy ott a helyem nekem is.