Nem akar, hát nem akar, miközben Giovanni Trapattoni (ügynöke) szeretne, Paulo Sousa nem szeretne, a dán Morten Olsent az MLSZ szerette volna, de ő nem akart már kimozdulni dániai otthonából, Marco Rossi nagyon szeretne, de őt meg nem keresték. A legújabb a belga Georges Leekens, akivel - sajtóhírek szerint - tárgyalni kezdett az MLSZ. Olyan szakemberrel, akinek nagyon hosszú ideje nem volt semmilyen komoly eredménye.
A közös ebben az öt emberben az, hogy külföldiek.
Itt vissza is térhetünk a magyarokhoz; miközben a sajtó naponta húz elő újabb külhoni mestereket a kalapból, az MLSZ főtitkára egy magyar emberrel, Herczeg Andrással tárgyalt. De Herczeg nemet mondott, nem mozdul Debrecenből.
A magyar labdarúgó-válogatott történetében eddig munkálkodó négy (pontosabban három) külföldi, vagyis idegenből érkezett szövetségi kapitány nem volt sikeres. Az első a nagyváradi magyar, Jenei Imre, akitől azt vártuk, hogy 1992-ben nálunk klónozza az 1986-os BEK-győztes Steaua Bukarestet. Nemhogy ez nem sikerült neki, de az sem, hogy az általa megálmodott rövid passzos játékot megtanítsa a csapatnak. Az Izland elleni (1992-es teljesen amatőr jégföldi csapatról beszélünk) vb-selejtező előtt annyit mondott, nem nézi meg az ellenfelet, mert arra nincs szüksége. Aztán Izland Budapesten nyert 2-1-re, abban a pillanatban Jenei és a magyar válogatott sorsa is eldőlt.
Imre bá mehetett haza, mi meg a levesbe.
A német Lothar Matthäus sokkal inkább megérdemli az „operettkapitány" jelzőt, minthogy arról írjunk, mennyire komoly szakember volt. Igaz, hogy menedzserével, Pellady Péterrel elhozta Budapestre a brazil, majd az argentin válogatottat, igaz, hogy
a Selecao pesti edzésén 28 ezren ültek a lelátón, de amikor kijöttek a mieink, a nép hazament.
Igaz, hogy vezetésével Németországban 2-0-ra vertük Matthäus hazájának válogatottját (barátságos meccsen), meg az is igaz, hogy a németnél csak az nem volt válogatott, aki nem akart az lenni. Sorsa eleve elrendeltetett, nyom nélkül távozott a csapat éléről.
A holland Erwin Koeman volt az a mester, aki a portugálok elleni hazai vb-selejtezőn 0-1-es állásnál védte az egygólos vereséget, majd a meccs után azt mondta, hogy elégedett. Komoly edző ilyet nem csinál, maradása neki sem lehetett. Búcsúmeccse stílszerűen egy holland-magyar barátságos volt, amelyet a németalföldi együttes 6-1-re nyert meg Magyarország ellen.
Mondhatnánk, ez így terített betli, de ott van Bernd Storck, akit egy ideig a magyar futball megmentőjének, boldogságunk elhozójának, csodakapitánynak emlegettünk. Egy magyar edző, Dárdai Pál elkészítette egy ház alapjait, Storck felhúzta rá az emeletet, amely díszes volt, csodájára jártak.
Storck megrögzött hazárdőröket megszégyenítő húzással kéregetett tizenkilencre lapokat és kétszer is kettest húzott.
Először Oslóban, amikor a norvégok elleni pótselejtezőre csapatba tette a válogatottban egy gólos és mellőzött Kleinheislert (aki azóta sem volt eredményes), másodszor ennek a meccsnek a visszavágóján, amikor beállította Priskin Tamást, aki szintén góllal hálálta meg a bizalmat. A szakma hüledezett, hát még azután, hogy Storck 35 napos Eb-felkészülést követően győzelemre vezette az Eb-n a magyarokat Ausztria ellen, majd csoportelső lett.
Nagy dolog – volt.
Egyben ekkor érkeztünk el ahhoz a pillanathoz, amikor nem akadt idehaza egyetlen médiamunkás sem (e cikk szerzőjét is beleértve), aki ne hitte volna el az addigra unalomig ismételgetett szólamot, amely úgy hangzott, hogy a magyar edző fogalmatlan, buta, nem ért semmihez, felkészületlen, szakmailag 1977-ben ragadt.
Ez a műsor akkora sikerrel futott, hogy amikor az agyonünnepelt Bernd Storck vezetésével kikaptunk Andorrában, akkor sem engedték őt lemondani (vagy nem zavarták el a héthatárba), miközben azt talán le sem kellene írnunk, mi lett volna akkor, ha egy magyar edző éri el az andorrai 0-1-et.
Ez a kérdés azért is költői, mert egy magyar edzőt már a vb-selejtező első meccse, a Feröeren elért 0-0 után kivágtak volna. Pontosan úgy, ahogy Pintér Attilával tették 2014-ben, amikor az Üllői úton 2-1-re nyertek az északírek. Nem tudom, hogy volt-e már olyan a futball történetében, hogy egy szövetségi kapitányt egy selejtező sorozat első meccsét követően kitessékeljenek,
Pintérrel mindenesetre megtették.
Akkor még túlságosan közel voltunk az Egervári Sándorral elért amszterdami 1-8-hoz, az MLSZ nem akarta tovább feszíteni a húrt.
Ez az amszterdami 1-8, meg Szalai Ádám akkori felolvasó délelőttje oly mértékben égett bele a magyar futballba, a szurkolók és a sportág vezetőinek lelkébe, hogy
a cilinderből egy hirtelen ötlettől vezérelve előhúzott Dárdai Pál távozása után nem akartak (mertek) magyar edzőhöz nyúlni.
Dárdai úgy volt magyar edző, hogy az utóbbi húsz évet Németországban töltötte, meg aztán ő is signore Trapattonit ajánlotta főnökei figyelmébe. Magyar edző tehát szóba sem jöhetett az utód kiválasztásánál, miként az MLSZ most sem lépte meg azt, hogy véglegesen kinevezze Szélesi Zoltánt. Adtak neki két meccset, miközben lázasan megy a telefonálgatás, hátha van valahol valaki, aki magyar kapitány akar lenni és a neve – Kapácsy Miklóst idézve a Valami Amerikából
– nem magyarul van írva".
Miközben azért csak megeresztettek Debrecenbe egy hívást – hátha bejön. Nem jött be.
Természetesen ez az írás nem azt akarja bebizonyítani, hogy a magyar futballedzők mindegyike alkalmas lenne a nemzeti csapat vezetésére.
Ez közel sincs így.
De az sem igaz, hogy valamennyi magyar tréner fogalmatlan lenne. Egyszerűen annyi történt, hogy a Bernd Storck által elért sikerek nyomán megerősödő német vonal és az általuk alkalmazott szisztéma gyorsan kizárta a bizalom köréből a magyar trénereket. Csinálhattak azok bármit, mivel magyarok voltak csak legyintettek rájuk. Mivel nem németek (vagy nem külföldiek), nem érthetik azt, amit a hozzánk importált szakemberek akarnak. Azt is le kellett nyelniük, hogy Storck egy már nyugdíjas barátját, Jörg Danielt tette meg az edzőképzés fejének, miután kivágta (vagy kivágatta) onnan Szalai Lászlót.
A kívülállók
kéjes örömmel konstatálták, amikor Storck félbeszakított egy magyar edző által vezetett utánpótlás-válogatott edzést,
miközben az elmúlt három év egyetlen értelmezhető utánpótlás eredményét, egy U17-es Eb hatodik helyet egy magyar mester, Szélesi Zoltán érte el a csapatával. (Tudjuk, hogy a 2015-ös új-zélandi U20-as vébén a Szalai László helyett a kispadon ülő Bernd Storck juttatta tovább a csoportból a magyarokat – egyetlen, az Észak-Korea ellen aratott győzelemmel – de az idei hatodik helyezés az U17-es Eb-n némileg értékesebb ennél.) Szóval, van elég vaj szegény magyar edzők fején, de azokra is rákenték, akiknek semmi közük nincs az elmúlt évek sikertelenségéhez.
Amikor a televíziós riporternek, Hajdu B. Istvánnak azt mondtam, miért ne lehetne a magyar válogatott végleges szövetségi kapitánya Bódog Tamás, Szélesi Zoltán, vagy Feczkó Tamás (jelenleg az MTK trénere), akkor HBI annyit felelt:
azért, mert egyiknek sincs komoly eredménye.
Igaz. Dárdai kinevezésekor a Hertha ikonjának sem volt. Bernd Storck kispadra ültetésekor a németnek sem volt – hacsak a kazahsztáni korszakát nem citáljuk ide, ahol nagyot sóhajtottak, amikor Storck betette maga mögött a kaput. Erwin Koemannak sem volt, amikor megkapta a marsallbotot, meg Matthäusnak sem volt, de őt már tényleg ne említsük ebben a kontextusban.
Sőt, Jose Mourinhónak sem volt, amikor 2002. január 23-án aláírta a szerződését az FC Porto együtteséhez. Hacsak az nem, hogy abban a szezonban az UD Leiria csapatával a harmadik helyen állt a bajnokságban, amikor elcsábította őt a Porto. Ahol
nem azon törték a fejüket, hogy honnan akasszanak le egy külföldi szakembert,
hanem fogták magukat és kinevezték az akkor 39 éves Mourinhót.
Aki az első teljes – 2002-03-as – szezonjában megnyerte a portugál bajnokságot, a portugál kupát és az UEFA Kupát is. Az európai Szuperkupát csak azért nem, mert ott kikaptak a Milantól 1-0-ra. Egy év múlva Mourinho a Portóval hazavitte a Bajnokok Ligáját – jó, tudjuk, „csak" a Monaco elleni döntőben diadalmaskodtak, miközben csak kiejtették a Manchester Unitedet – a többit meg már tudjuk. Mármint azt, hogy Mourinho milyen pályát tudott befutni.
Ezzel nem azt akartuk mondani, hogy Feczkó Tamás, Szélesi Zoltán, a szintén Németországból hazatérő Bódog Tamás, vagy akármelyik más magyar edző szövetségi kapitányi kinevezése világhírű szakembert varázsol abból, aki kispadra ül.
Csak azt, hogy a konvencionális gondolkodás, a megszokott klisék puffogtatása helyett néha érdemes kockáztatni és azt mondani: itt egy fiatal magyar edző, nézzük meg, mire megyünk vele.
(Iparági pletykák szerint Szélesi nem épp esélytelen, ha jól lehozza a Luxemburg és a Costa Rica elleni barátságos meccseket, akár végleges kinevezést is kaphat.)
Vagyis tizenkilencre lapot kérni. A Debrecenbe megeresztett telefonhívás azt mutatja, hogy a magyar labdarúgás irányítói közül vannak már olyanok, akik azt mondják: nem a külföldi trénerek hozzák el a magyar futball újabb csodáját. Amelyet – tartósan – amúgy egyetlen külföldi edző sem hozott el számunkra az utóbbi harminc évben. És amelyet - látva az elmúlt harminc év történéseit - vélhetően egyetlen egy sem fog.
