A 16. század elején a firenzei elöljárók összegyűltek az Opera del Duomo-ban, hogy a katedrális díszítéséért és karbantartásáért felelős tisztviselők bizottságának segítségével megpróbáljanak dönteni egy bonyolult és befejezetlen projektről.
A tanácsosok előtt feküdt az az 1501-ből származó dokumentum, amely arról a masszív, alig megkezdett szoborról számolt be, ami a korabeli jelentés megfogalmazása szerint „bizonyára egy férfi, és aki Dávid névre hallgat". A félig kifaragott hatalmas márványtömb hátul feküdt az udvaron, rossz tárolási körülmények között.
A márványtömb annak a csaknem egy évszázaddal korábban megszületett dekorációs elképzelésnek volt az emléke,
amit a városi tanácsosok testülete még 1408-ban határozott el
abból a célból, hogy szobrokkal ékesítsék fel a katedrálist és közvetlen környékét.
E terv első alkotása Józsuét ábrázolta, amit Donatello már az 1410-es években kifaragott. A második szobor elkészítésével – ami a tervek szerint Herkules lett volna – fél évszázaddal később Donatello egyik tanítványát, Agostino di Ducciót bízták meg.
A második szobor végül azonban mégsem teljesen Herkulest ábrázolta. A Gigásznak is nevezett, öttonnás és ötméteres kőtömb kifaragását 1464-ben rendelte meg a tanács.
A hatalmas márványtömböt a Carrara környéki bányákból hozták Firenzébe,
Agostini di Duccio számára.
A művész azonban érthetetlen okokból, egyszerűen félbehagyta a munkát, miután egy kis részt kifaragott a lábak körül.
Ezután csak tíz évvel később, 1476-ban fogott újra vésőt a kezébe egy másik szobrász, Antonio Rossellino.
A márvány rossz minőségére hivatkozva azonban ő is szinte azonnal visszamondta a megbízatást.
A szoborkezdemény így tehát művész nélkül maradt, és a márványtömb hosszú évtizedeken át a szabad ég alatt hevert
.
A firenzeiek hiába próbáltak vállalkozó szellemű művészeket találni a monstrum kifaragásához, a márvány pedig túl drága volt ahhoz, hogy egyszerűen „eldobják".
Hosszú idő után, 1501 nyarán a tanács ismét megkísérelte egy olyan szobrászművész felkutatását, aki elvállalná a szobor befejezését. Július 2-án összehívták a tanácsosokat a firenzei Opera del Duomóban,
ahol megszemlélték a hatalmas márványtömböt, amely már közel negyven éve hevert elárvultan a szabad ég alatt.
Az Arno-parti városban ekkor már a sokadik pályázatot hirdették meg, a szóba jöhető művészek között többek között Leonardo Da Vinci neve is felmerült.
A több mint ötméteres tömb időközben a Santa Maria del Fiore telepre került,
és egy helyi alkotó, Andrea Sansovino felvetette, hogy ha nekiajándékozzák, akkor néhány darab hozzátoldásával szobrot farag belőle.
Mielőtt azonban a bizottság kimondta volna az áment, felbukkant egy 26 éves, lelkes pályakezdő. Ő volt Michelangelo, aki a bátor ótestamentumi hős, Dávid gigantikus szobrának a terveivel érkezett Firenzébe. Michelangelo terve sokban hasonlított Donatello és Verrocchio korábbi alkotásaihoz.
Miután a tanács elfogadta Michelangelo terveit, 1501. szeptember 1-jén reggel újra elkezdődhetett a munka. A folyamatot Giorgio Vasari író és művész később úgy jellemezte, mint „az élet visszaadását valaminek, ami már halott". A pályakezdő alkotó három évig dolgozott a hatalmas kőtömb kifaragásán.
A Góliát elleni küzdelemre készülő Dávid szobrát 1502. február 28-án félkésznek minősítették, majd egy évvel később, 1503. nyarán tették először közszemlére. A munkát Michelangelo csak 1504-re fejezte be teljesen, és ekkor hosszas tanácskozás kezdődött a szobor elhelyezéséről.
A döntőbizottság tagjai között voltak a kor leghíresebb művészei, így például Leonardo da Vinci,
Sandro Botticelli, Pollaiuolo, és Filippino Lippi. Dávid szobrát eredetileg a firenzei katedrális tetőterébe szánták, de a tisztviselők végül belátták, a szobor túl súlyos ahhoz, hogy itt helyezzék el.
Így végül a Palazzo Vecchio bejárata melletti teret jelölték ki Michelangelo alkotásának felállítására. A monstrumot májusban a Piazza della Signoriára szállították, és hamarosan emelvényt építettek számára.
Szeptemberben Michelangelo megkapta a munkáért járó 400 arany utolsó részletét is a szobor elkészítéséért járó fizetségből, és a Dávidot ábrázoló alkotást közszemlére tették.
A szobor több esztétikai vonatkozása hozható kapcsolatba az előzőekben felvázolt hosszas és bonyolult folyamattal, amelynek eredményeként végül csak megszületett Dávid figurája a márványtömbből.
Bár alakja izmos, de mégis jóval karcsúbb, mint azok a mai testépítőkre emlékeztető testek, amelyek Michelangelo későbbi munkáira jellemzőek.
Ennek oka a márványtömb szélességében keresendő. A szobor mellőzi azokat a szimbólumokat is, amikkel Dávidot ábrázolták akkoriban, így például hiányzik a kard és Góliát levágott feje is.
Ennek oka szintén a márványtömb méretében valamint abban keresendő,
hogy a szobrot eredetileg a katedrális párkányára szánták.
Erre vezethető vissza az is, hogy a szobor jobb keze aránytalanul nagyobb lett a balnál, és az arckifejezése is úgy lett kifaragva, hogy lentről is jól láthatóak legyenek a vonásai.
Ha tudnák az emberek, hogy milyen keményen dolgoztam a szobor megmunkálásán, egyáltalán nem tűnne olyan csodálatosnak"
– jegyezte fel Michelangelo az alkotásáról.
A szobor, amely Firenze függetlenségért folytatott harcát is szimbolizálta, művészettörténeti szempontból új kort jelképezett. A reneszánsz alkotás a korszak teljes megrökönyödésére egy mezítelen férfialakot mintáz, teljesen szembeszállva a középkori hagyományokkal.
A páratlan részletességgel kidolgozott szobor hamarosan a toszkán város egyik legismertebb jelképévé vált. A márvány rossz minősége időközben azonban megbosszulta magát. Az időjárás viszontagságai miatt számos sérülés és károsodás érte Dávid szobrát.
Egy 1512-es nagy viharban megsérült a talapzata, amikor villám csapott a Palazzo Vechio épületébe.
A szobrot a 16. század politikai zavargásai sem kímélték meg: az alkotás bal karja letört, ami után I. Cosimo de' Medici herceg elrendelte a szobor restaurálását.
Az elmúlt évszázadokban Michelangelo világhírű alkotásában kárt tettek a gondatlanul használt tisztítóanyagok is,
például egy rendkívül agresszív, savas kezelés, amit később II. Lipót nagyfejedelem barbár beavatkozásnak minősített.
A 19. században a város képviselő testülete megelégelte a pusztulást : elsőként gipszöntvény másolatot készíttettek a szoborról, majd áthelyeztették a Galleria dell'Accademia-ba, ahol ma is látható.
Senki nem veszi komolyan figyelmeztetéseinket"
– panaszkodott a közelmúltban Antonio Borri, a Perugiai Egyetem szeizmológusa, aki kollégáival együtt 2004 és 2009 között vizsgálta át rendkívül alaposan a szobrot.
„A nagyon apró repedések mára már annyira szétterjedtek, hogy kérdéses meddig fogják elbírni az 5,17 méter magas, öttonnás szobor súlyát "- állt Antonio Borri szomorú végkonklúziójában.