Vágólapra másolva!
Minden sportszerető ember érezte már azt, hogy kedvenc játékosa, versenyzője, vagy csapata a legszerencsétlenebb. Egy-két peches esemény, mozdulat, vagy a körülmények véletlen összejátszása után csak arra tudunk gondolni, hogy el vannak átkozva. Aki viszont Portland Trail Blazers-drukker, az alighanem csak nevet azon, ha mások beszélnek erről, az oregoni csapat elképesztő pechszériája ugyanis mintegy 40 éve tart. A súlyos sérülések és túl korán véget érő pályafutások mellett persze rossz döntéseket is kellett hozni ahhoz, hogy a Portland-átok valós legyen. Gondoljunk csak bele: a Blazers önként mondott le Michael Jordanről és Kevin Durantről.

A Portland Trail Blazers csapata idén ünnepli alapításának 50. évfordulóját. Ennyi idő alatt akármelyik franchise össze tud szedni legalább 1-2 bajnoki címet, a Blazers pedig elég "fiatalon", 1977-ben a csúcsra ért. De talán senki se gondolta volna, hogy a mai napig az lesz az egyetlen alkalom.

Bill Walton, a zseniális üvegtestű óriás

Az NBA-be kerüléskor a csapatnak sikerült megszereznie Geoff Petrie-t az újonckiválasztón, aki a Blazers első éveiben két All-Star gálán is szerepelt, a liga egyik legjobb pontszerzője volt, mígnem egy súlyos térdsérülés miatt hat év után be kellett fejeznie a játékot.

A helyére Maurice Lucas érkezett, ekkor pedig már itt játszott LaRue Martin, Lionel Hollins és egy bizonyos Bill Walton is. Utóbbi az egyetemi liga (NCAA) történetének egyik legjobb kosarasaként került az NBA-be, ahol hasonlóan domináns játékra volt képes. Az ő vezetésével a Portland úgy lett bajnok, hogy főcsoportdöntőben a Kareem Abdul-Jabbar vezette Lakerst 4-0-val söpörte, a nagydöntőben pedig Philadelphia 76ers várt rájuk, ahol olyan klasszisok pattogtattak, mint Julius Erving, Doug Collins, George McGinnis, Darryl Dawkins, World B. Free, Caldwell Jones, vagy éppen Kobe Bryant édesapja, Joe Bryant.

A Philly megnyerte az első két meccset, de a Portland felállt a padlóról, és behúzta a következő négyet, Waltont pedig megválasztották a döntő legjobbjának.Fennállása 8. szezonjában bajnok lett a Blazers, igazi tündérmese. A következő év is jól indult, a Portland az első 60 meccsből 50-et megnyert, Walton pedig ekkor megkérdőjelezhetetlenül az NBA legjobb játékosa volt.

Egy magas, jó felépítésű, iszonyatosan képzett és intelligens center, egyetlen hibával: a teste üvegből volt. Az 1978-ban címvédésre hajtó csapat megállíthatatlanul menetelt, egészen addig, amíg Waltonnak el nem tört egy csont a lábfejében. Az alapszakasz hátralevő részét ki kellett hagynia, de így is megnyerte az MVP-díjat. Mindössze 58 találkozón tudott pályára lépni a 82-ből, ennél alacsonyabb mérkőzésszámmal soha senkit nem választottak meg MVP-nek.

A rájátszásra még visszatért, de csak két meccset bírt a lába. A következő idényt teljesen kihagyta, de nemcsak emiatt. Elmondása szerint a csapatorvosok és az egész stáb rettenetesen hanyagul bánt vele és a csapattársaival is, nem vették komolyan a fájdalmakat és a sérüléseket, ezért azt kérte, hogy cseréljék el. Ez nem történt meg, de 1980-ban így is távozott, miután lejárt a szerződése, de már máshol sem tudta megközelíteni azt a szintet, amire korábban képes volt. Egy év jutott neki a csúcson.

1983-ig kellett várni az újabb leendő szupersztár feltűnésére. Ebben az évben a drafton a Portland a 14. helyen Clyde Drexlert választotta ki, aki bár az első évében még nem alkotott maradandót, tehetségét senki sem kérdőjelezhette meg, és meggyőzte a vezetőséget, hogy ő a csapat jövője bedobó poszton.

Jordan 8 évet várt a törlesztésre

Így érkeztünk el az 1984-es draftig, amit minden idők egyik legerősebbjének tartanak. Michael Jordan, Hakeem (akkor még Akeem) Olajuwon, Charles Barkley, John Stockton, Alvin Robertson, Kevin Willis és Sam Bowie is ekkor került be a ligába.

A draftsorrend akkor így nézett ki: elsőként a Houston Rockets választhatott, majd a Portland és a Chicago következett. Azt mindenképp fontos megemlíteni, hogy akkor pénzfeldobással döntötték el, ki választhat elsőként (ez volt az utolsó ilyen év), az érme pedig nem a Blazersnek kedvezett.

Abban semmi meglepő nem volt, hogy az igazi őstehetségnek számító, a helyi egyetemen kosarazó Olajuwont választotta ki a Houston. Majd jött a Portland, amelynek mérlegelnie kellett: valószínűleg Olajuwont választották volna, ha ők nyerik a feldobást. Őt már nem lehetett, ezért a kérdés az volt, hogy egy majdnem ugyanannyira tehetséges magasembernek szavazzanak bizalmat, vagy egy Drexlerhez hasonló bedobónak, azaz Michael Jordannek.

Mivel Drexlerben sziklaszilárdan megbíztak, ezért úgy vélték, felesleges lenne azon a poszton a tumultus, ráadásul kettőjük játékstílusa között is rengeteg volt a párhuzam.

Nagyon szerettek volna ismét egy jó centert a soraikban tudni, és betölteni a Walton távozása után keletkezett űrt, ezért akkor logikusnak tűnt, hogy Sam Bowie-t választották. Jordan a Chicago Bulls ölébe hullott, a többi pedig történelem.

Bowie feje fölött viszont már akkor is ott lógott Damoklész kardja. Bár utolsó egyetemi éve jól sikerült, előtte két évig nem játszhatott egy, a sípcsontjában talált fáradásos törés miatt, amit félrekezeltek, és amiért 44 hétig volt begipszelve a lába.

A biztató újoncév után beütött a ménkű, második szezonjában ismét eltörte a bal sípcsontját, majd az egyéves kihagyást követő ötödik meccsen szinte szó szerint kettétörte a jobb sípcsontját. Újabb másfél év kényszerpihenő, majd még 20 mérkőzés jutott neki a Portland színeiben, mielőtt 1989-ben a New Jersey Netshez igazolt.

A 1984 és 1989 között a lehetséges 410 találkozóból 139-en tudott pályára lépni. Ezalatt Jordan három pontkirály címet és egy MVP-díjat szerzett, és hol volt még a java...

2005-ben a Sports Illustrated Sam Bowie kiválasztását nevezte meg az észak-amerikai sportok történetének legnagyobb baklövésének. Pedig abban a helyzetben tényleg nem lehetett azt mondani, hogy őrültség, csak amíg ő egy peches sorsú tucatemberré vált, addig az utána kiválasztott Michael Jordanből... nos, belőle Michael Jordan lett. De említhetnénk Charles Barkleyt is, aki szintén remek karriert futott be, John Stocktonról nem is beszélve.

Portlandben persze közben sem adták fel az építkezést. 1985-ben Terry Portert vitték el a drafton,

egy évvel később pedig egyszerre szereztek meg két európai fiatal szupersztárt, Arvydas Sabonist és Drazen Petrovicot.

A hidegháború enyhülése és a keleti blokk hanyatlása miatt már nem volt ördögtől való a Vasfüggönyön túlról is vadászni a tehetségeket, noha tudták, hogy minden bizonnyal egyikőjük sem mutatkozhat be azonnal.

Porter viszont olyannyira bevált, hogy Petrovic hiába költözött át Európából, miután ott mindent megnyert, csak epizódszerep jutott neki. A horvát kiválóság annyira frusztrált volt, hogy cserét kért, New Jerseybe került, ahol kivirágzott, és tragikus autóbalesetéig a csapat legnagyobb sztárja volt.

Drexler és Porter vezetésével 1990-ben és 1992-ben is döntőzött a Portland, de először a "Bad Boys" Detroit Pistons, majd Michael Jordan és a Bulls jött szembe. Jordan mindenből szeretett személyes ügyet csinálni, a Blazers ellen pedig a 8 évvel korábbi draft volt a motiváció. MJ az első meccs első félidejében 35 pontot dobott, közte 6 hárompontossal, az utolsó után pedig jött a híres vállvonogatás.

Az oregoniaknak volt esélyük a döntőben, de Jordannel nem tudtak mit kezdeni (Drexlert többször is megsemmisítette), így nem jött össze a bajnoki cím. Közben a Houston, a Utah és a Seattle is jelentősen megerősödött a nyugati főcsoportban, ami azt jelentette, hogy a Blazers többé nem jutott döntőbe. Jöhetett az újjáépítés és a keret szélnek eresztése, rövid időn belül távozott Drexler, Porter, Jerome Kersey és Cliff Robinson is. (Drexler, aki az eredeti Dream Team tagjaként olimpiai bajnok lett, végül a Houstonnal nyert bajnoki címet, és később a Hírességek Csarnokába is beválasztották.)

Portland Jail Blazers, avagy a tehetséges gengszterek

Az ő elengedésükkel egyidőben vágott bele az amerikai kalandba Arvydas Sabonis, aki 1995-ben tette át székhelyét Portlandbe. Az új igazgató, Bob Whitsitt mindent megtett annak érdekében, hogy fiatalokkal vegye körül, nagyjából úgy építette a csapatot, mintha egy menedzserjátékkal kísérletezne. Ennek a módszernek köszönhetően létrejött egy lendületes, kemény, harcias mag, ami azonban legalább annyira balhés is volt, mint tehetséges.

Éppen ezért az ezredforduló csapatát csak egyszerűen Portland Jail Blazersnek hívták és hívják azóta is.

Rasheed Wallace, Damon Stoudamire, Bonzi Wells, Ruben Patterson, Qyntel Woods, később pedig a fiatal Zach Randolph és Darius Miles is mind olyan kosarasok voltak, akinek rendszeresen meggyűlt a bajuk vagy a csapattársakkal, a bírókkal, vagy a törvénnyel. Sabonist persze nem bántotta senki, az öregnek akkora volt a respektje az öltözőben, hogy vele senki sem kötözködött. A litván center egyébként úgy is komoly erősítést jelentett, hogy már jócskán túl volt a zeniten, ráadásul a teste olyan állapotban volt, hogy a csapatorvosok azt mondták,

nyugodtan parkolhatott volna a mozgássérültek részére fenntartott helyen.

Kosarazni azért még így is tudott, akárcsak a "sittesek", majd 1999-ben Whitsitt megszerezte Scottie Pippent is, ismét ütőképes volt (szó szerint) a Blazers. 30 évvel az alapítás után, sérülések és rossz döntésekkel a hátuk mögött megint a bajnoki cím volt a cél. A 2000-es nyugati főcsoportdöntőben a Los Angeles Lakers volt a Portland ellenfele, Sabonisék 3-1-es hátrányból tudtak egyenlíteni és kiharcolni a hetedik meccset.

Ott pedig végig vezettek, a litván óriás csodálatosan védekezett Shaquille O'Neal ellen, a negyedik negyedben pedig már 15 volt a Blazers előnye. Aztán ott eltört valami, a csapat sorra kapta a pontokat, dobni viszont szinte alig sikerült. A Lakers fordított, megnyerte a mindent eldöntő mérkőzést és beverekedte magát a nagydöntőbe, amit meg is nyert.

A Jail Blazers egy része még együtt maradt pár évig, de 2004-ben a csapat már be se jutott a rájátszásba, véget vetve egy impresszív, 21 éves sorozatnak.

Amikor négy térdből egyik sem használható

2006-ban aztán végre úgy tűnt, megfordult a Portland szerencséje: két remek cserével sikerült megszerezniük a drafton LaMarcus Aldridge-et és Brandon Royt. Utóbbiról gyorsan kiderült, hogy óriási tehetség, megnyerte az Év Újonca-díjat, a következő három évben pedig folyamatosan ott volt az All-Star gálán. Aldridge lassabban bontogatta szárnyait, és a csapat sem emelkedett fel azonnal, így ismét előkelő helyről draftolhatott 2007-ben. A sorsolás ezúttal nekik kedvezett, ők húzhattak elsőként. A kérdés már csak az volt, hogy Greg Odent, vagy Kevin Durantet válasszák.

Oden egyetemi megoldásai önmagukért beszélnek:

Ők szerettek volna egy domináns centert, és azt hitték, Oden személyében rá is találtak. Csakhogy még mielőtt bemutatkozhatott volna, meg kellett műteni a térdét, ezért az egész 2007-08-as idényt kihagyta. Egy évvel később debütálhatott, de már az első meccs 13. percében le kellett cserélni, végül 61 találkozót bírt. Egy szezonnal később már csak 21-et, a kálváriája pedig súlyosabbra fordult - műtét műtét hátán, visszaesések és a további rejtett sérülések egészen addig vezettek, hogy 2012-ben a Blazers elengedte Odent.

Ha azt nézzük, hogy bő 20 évvel korábban Sam Bowie-nak öt év alatt 410 meccsből 139 jutott,

akkor Odenhez képest igazi vasember volt, neki ugyanis csak 82, azaz a maximumnak pontosan az egyötöde.

Az utána kiválasztott Kevin Durant azóta négyszer volt pontkirály, egyszer alapszakasz-MVP, kétszer pedig bajnok lett, mindkétszer őt választották a döntő legjobbjának. Odennek még a 2013-14-es idényben jutott 23 fellépés, majd néhány sikertelen kísérlet után 26 évesen befejezte.
Na de még ott volt Brandon Roy! Üstökösként ívelt felfelé a pályafutása, sokat elmond róla, hogy korábban Kobe Bryant is az egyik legkeményebb ellenfélként beszélt róla.

Aztán nála is jelentkeztek a térdproblémák. Meniszkusz-szakadás, porcleválás, térdkalácstörés, bármi, amit el lehet képzelni. De nemcsak ő küszködött az egészségével. Rajta és Odenen kívül Travis Outlaw, Nicolas Batum, Wesley Matthews és Joel Przybilla is súlyos sérülések miatt hagyott ki hosszabb időt, sőt,

az egyik edzésen Nate McMillan mesternek is elszakadt az Achilles-ina.

A Roy térdében ketyegő időzített bomba 2010 végén robbant fel, bár még a 2011-es rájátszásra visszatért, ahol még egy utolsó hőstettet véghez vitt a későbbi bajnok Dallas ellen, de a következő szezon előtt bejelentette, hogy számára ennyi volt. Egyik térdében sem maradtak porcok, csont csonttal érintkezett minden egyes lépéskor. 2012-ben megpróbálkozott a visszatéréssel Minnesotában, de öt meccsnél nem bírta tovább. 28 évesen abba kellett hagynia.

2012 egyébként a Portland történetében is mérföldkőnek számít, ekkor került a csapat kötelékébe Damian Lillard, aki azóta első számú közönségkedvenc, nem mellesleg kiváló játékos és (kopp-kopp) egészséges. Persze a sors most sem adja könnyen a sikert, sőt. Lillard "uralkodása" alatt 2019-ben jutott a legtovább a csapat, ismét a főcsoportdöntő volt a végállomás, ahol Blazers úgy kapott ki 4-0-ra az elmúlt évek legsebezhetőbb Warriors-ától, hogy a négy meccsből háromszor is vezetett a negyedik negyedben. Ja, és néhány héttel azelőtt súlyos lábszártörés miatt elveszítette bosnyák centerét, Juszuf Nurkicsot, aki azóta sem tudott pályára lépni.

Damian Lillard, Portland legújabb királya Forrás: AFP/2018 Getty Images/Matthew Stockman

Szóval összegezzünk: Geoff Petrie kibontakozóban volt, Bill Walton pedig épphogy felért a csúcsra, amikor tönkrevágták a sérülések. De sebaj, érkezett Clyde Drexler, aki egészséges maradt, viszont miatta Michael Jordan helyett Sam Bowie-t választották 1984-ben, akinek szintén szétment a lába. A Blazers így is döntőzött kétszer, de a bajnoki cím nem lett meg, majd jött a már teljesen tropára ment testtel játszó, de még úgy is zseniális Sabonis, valamint a börtöntöltelékek, meg egy történelmi leolvadás 2000-ben. Roy, Aldridge és Oden keltettek új reményt a 2000-es évek második felében, de Odenről hamar kiderült, hogy a teste alkalmatlan az élsportra,

miközben az utána választott Durantből korszakos zseni lett, aki mindent megnyert 30 éves korára.

Aztán Roy térde is beadta a kulcsot, és a várt aranykorból megint nem lett semmi, a mézes madzagot elrángatták a város előtt.

Waltonban és abban a garnitúrában biztosan benne maradt 1-2 bajnokság, Drexler pedig egyszer azt mondta, ha Sabonis korábban átjön Európából, akkor nincs Chicago-dinasztia, ellenben ők valószínűleg sorra nyerték volna a bajnoki címeket. De eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy nézett volna ki egy Porter-Jordan-Drexler-Sabonis féle csapat. Ahogy abban is biztosak lehetünk, hogy egy egészséges Roy-Aldridge-Oden, vagy Roy-Durant-Aldridge mag is bajnokesélyes lett volna.

A Portland elmúlt 50 éve arról szól, hogy "mi lett volna, ha...". Lehet, hogy a csarnokokat indián kisállattemetőre építették, vagy csak egyszerűen el van átkozva az észak-nyugati város, mindenesetre az biztos, hogy hozzájuk hasonló pechszériája senkinek nem volt az elmúlt fél évszázadban.