Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Abij Ahmed, a 2019-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett etióp miniszterelnök a Financial Timesban 2020. március 25-én közölt véleménycikkében hívta fel a világ figyelmét arra a veszélyre, mit is jelenthet Afrika és a világ számára a COVID-19 járvány.
A kormányfő arra mutatott rá, hogy
a fekete kontinens egyedül egész biztosan nem lesz képes megküzdeni a pandémiával, az csak nemzetközi támogatással és összefogással képzelhető el.
Szerinte, ha nem sikerül megtalálni a vírus ellenszerét, a világ szegényebb részei, mint Afrika, inkubátorként működhetnek a SARS-CoV-2-es kórokozó számára, ahonnan bármikor újabb járványok indulhatnak útjukra.
A COVID-19 felismerését nehezíti, hogy tünetei nagyban hasonlítanak olyan afrikai népbetegségekéhez, mint a malária vagy a sárgaláz kezdeti stádiuma.
A kontinensen uralkodó rossz higiéniai körülmények között a láz vagy a különféle gyors lefolyású betegségek a mindennapok részét képezik, a magasföldeken pedig gyakoriak a felső légúti megbetegedések. Éppen ezért – hasonlóan Európához – a vírus tesztelés nélkül elkülöníthetetlen más fertőzésektől.
Ráadásul
enyhe lefolyás esetén az illető biztosan nem fog orvoshoz fordulni – egyrészt, mert szűkös a kapacitás, másrészt, mert általában fizetős az egészségügy.
A kulturális-társadalmi kihívás, ahogy arra többen is felhívták a figyelmet, és amelynek hatásai jól tetten érhetők az európai bevándorlóközösségekben is, az, hogy
az afrikaiak közötti szociális távolság jóval kisebb, mint például a nyugat-európaiak esetében.
A fekete kontinensen az emberek sokkal közelebb élnek egymáshoz, mint a fejlett világban, aminek gazdasági és kulturális okai egyaránt vannak: a városok szegénynegyedeiben egész családok osztozhatnak egy-egy szobán, az emberek gyakran közös konyhákat és mosdókat használnak, és a tömegközlekedéstől kezdve az éttermeken és kávézókon át a helyi piacokig is jóval kisebbek a szociális távolságok.
A sokat ajánlott 1,5-2 méteres távolság megtartása itt elképzelhetetlen:
bárki, aki sétált már Nairobi, Yaoundé vagy Kairó belvárosában, pontosan tudja, hogy ez megvalósíthatatlan illúzió.
Az alapvető higiéniai normák betartására és a vírus terjedésének lassítása szempontjából kulcsfontosságú kézmosásra sokaknak azért sincs lehetőségük, mert
nem áll rendelkezésre elég szappan vagy tiszta víz.
Etiópiában például a szerző számtalanszor megtapasztalhatta, hogy a helyi lakosok nem ülnek asztalhoz kézmosás nélkül – amint azonban arra korábban említett véleménycikkében Abij Ahmed is felhívta a figyelmet,
a lakosság ötven százaléka nem jut hozzá megfelelő minőségű ivóvízhez, a legszegényebb csoportok számára pedig a szappan olyan luxuscikknek számít, aminek megvásárlása az éhes szájaktól veszi el a betevő falatot.
A számítások szerint az afrikai háztartások 36 százaléka nem rendelkezik semmiféle saját vízforrással, így az ivóvíztől kezdve a főzésen át a tisztálkodásig és mosásig az életet adó folyadékot közkutakról, folyóvizekből kell beszerezniük, ami tovább növeli a pandémia terjedésének kockázatát.
Ráadásképpen, Afrika bizonyos pontjain az emberek jelentős része – ráadásul épp a járványnak leginkább kitett idősebb korosztály – analfabéta, vagy éppen semmiféle napi sajtóterméket nem olvas, hallgat – részben, mert ilyenek a vidéki, Isten háta mögötti területeken nem érhetőek el. Érdemes itt szem előtt tartanunk, hogy
a Világbank adatai alapján a szubszaharai térség lakosságának 44,6 százaléka még mindig nem rendelkezik hozzáféréssel az elektromos hálózathoz.
Mindezeket figyelembe véve kevés kételyünk lehet a tekintetben, hogy az afrikai egészségügyi intézményeket a következő hónapokban tömegek fogják felkeresni. Bár az egy főre jutó ágyak száma is komoly eltérést mutat (Afrika-szerte 1,8 ágy 1000 főre vetítve, míg Franciaországban 5,98),
az igazi problémát az orvosok, illetve a lélegeztetőgépek hiánya jelenti.
A WHO április közepi adatai szerint, 41 afrikai ország beszámolója alapján, alig 2000 lélegeztetőgép állt rendelkezésre a járvány elleni küzdelemre.
Szomália ekkor egyetleneggyel sem rendelkezett,
a Közép-afrikai Köztársaság ötmillió lakosára három, Dél-Szudán 13 millió lakosára négy eszköz jutott. A több mint kétszázmilliós Nigéria népessége pedig 100-nál kevesebb eszközön osztozik.
Jack Ma kínai milliárdos 500 lélegeztetőgépet ajánlott fel a kontinensnek, illetve más forrásokból is jöttek adományok, amelyeknek köszönhetően 400 új eszköz már megérkezett Afrikába, de ez kétségbeejtően kevés a 1,3 milliárd lakosra vetítve.
Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a 9,8 milliós Magyarország jelenleg csaknem ugyanannyi – 1800 – ilyen eszközzel rendelkezik,
mint a teljes afrikai földrész, és a magyar kormányzat szerint legalább 8000-re lehet szükség a járvány csúcspontján.
Ami az orvosok arányát illeti,
a becslések szerint Szomáliában például 100 000 főre egy (!) képzett doktor jut.
Mindezek tükrében sajnos nem csodálkozhatunk azon, hogy az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága (UNECA), illetve az Imperial College London modellszámításai szerint a következő három-hat hónapban a legoptimistább becslések szerint is
10 millió ember fogja elkapni Afrikában a COVID-19-et, legalább 300 000-en halnak bele a fertőzésbe.
A közepes modellek is 122 millió megbetegedéssel számolnak, a legrosszabb forgatókönyv pedig
1,2 milliárd (!) fertőzéssel és 3,3 millió halálesettel.
2020. június végéig – annak függvényében, hogy milyen mértékben sikerül lassítani a járvány terjedését – 2,7–98,4 millió új megbetegedés lehet a földrészen, a halálesetek száma pedig 3500 és 126 000 között alakulhat.
Ezenkívül
10 millió munkahely szűnhet meg Afrika-szerte, és 30 millió ember süllyedhet mélyszegénységbe.
Az elmúlt hetek zavargásai Szomáliától kezdve Elefántcsontparton át a Dél-afrikai Köztársaságig jelzik, milyen mértékben áshatják alá a regionális stabilitást a pandémia gazdasági és társadalmi következményei.
Mindezek nagyban hozzá fognak járulni a dzsihadisták további térnyeréséhez, illetve az irreguláris migráció erősödéséhez.
A járvány afrikai következményeinek mérséklése csak nemzetközi összefogással képzelhető el, amelyben a közvélekedéssel ellentétben nem elsősorban Kína vagy az Egyesült Államok játszhatja a vezető szerepet, hanem – mint az afrikai problémák kapcsán leginkább érintett kontinens – Európa, amelynek jól felfogott érdeke a negatív hatások tompítása.
A Migrációkutató Intézet teljes elemzése itt olvasható el.
