A Mariana-szigeteki „nagy pulykavadászat", ami végleg tönkretette Japánt
Egy elégedett amerikai vadászpilóta a bevetésről visszatérve azt mutatja, hogy hat japán gépet semmisített meg
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A második világháború története iránt érdeklődők számára a csendes-óceáni hadszíntér eseményei általában másodlagosnak számítanak az Európában, illetve Észak-Afrikában történt nagy összecsapásokhoz képest. Pedig a világtörténelem valaha volt leghatalmasabb, több mint 260 millió négyzetkilométer kiterjedésű csataterén, a Csendes-óceánon, a Japán Császárság és az Egyesült Államok hadereje között 1941 decembere és 1945 augusztusa között lezajlott gigantikus küzdelem külön fejezetnek számít mind a második világháború históriájában, mind pedig az egyetemes hadtörténetben. Ebben, az európai hadszíntéren zajló hadi eseményektől annyira eltérő grandiózus összecsapásban a hetvenhat éve, 1944. június 19-én elkezdődött, és a történelembe csak Mariana-szigeteki „nagy pulykavadászatként" bevonult filippínó-tengeri csata döntőnek bizonyult a Japán feletti győzelemhez vezető küzdelmek sorában.
„Olyan ez, mint a régi idők pulykalövészete!"
(Az USS Lexington repülőgép-hordozó egyik vadászpilótája a filippínó-tengeri ütközetről)
Meg kellett nyerni az időért folyó versenyfutást
A Pearl Harbor-i hadikikötő ellen 1941. december 7-én végrehajtott pusztító erejű japán támadás felkészületlenül érte az Egyesült Államokat. A Pearl Harbor-i katasztrófa után hosszú hónapokon át úgy tűnt, nincs olyan erő, amely képes lenne feltartóztatni Japán előretörését a Csendes-óceán térségében.
Elesett a Fülöp-szigetek, a császári haderő megszállta Indokínát, elfoglalta Holland-Indiát (Indonéziát), benyomult Sziámba (Thaiföldre), majd onnan a Maláj-félszigetre.
1942. február 15-én elesett a kiemelt stratégiai fontosságú, brit fennhatóság alatt álló városállam, Szingapúr, a japán csapatok pedig betörtek Burmába (ma Mianmar) és az indiai határ felé közeledtek.
Óriási riadalmat váltott ki, amikor Nagumo Csuicsi altengernagy parancsnoksága alatt egy erős japán flottakötelék bukkant fel az Indiai-óceánon,
felvetve a kelet-afrikai brit gyarmatok elleni támadás rémképét.
A japán egyesített császári flotta Pearl Harbor után megállíthatatlannak tűnő offenzívába kezdett a Csendes-óceán délnyugati térségében, ami már közvetlenül Ausztráliát fenyegette.
A Pearl Harbor-i fiaskó miatt menesztett Husband Kimmel tengernagyot
Chester Nimitz admirális váltotta fel az amerikai csendes-óceáni flotta főparancsnoki tisztségében.
Az új főparancsnok, Nimitz tengernagy helyzete cseppet sem volt irigylésre méltó.
1942 elején az Egyesült Államok minden szempontból hátrányban volt Japánnal szemben a csendes-óceáni térségben;
Nimitz mindössze három repülőgép-hordozóval rendelkezett,
a Pearl Harbor-i támadás pedig súlyosan megtizedelte a flotta nehéz felszíni egységeit. Ahhoz, hogy elkerüljék a végső vereséget, sürgősen meg kellett erősíteni a csendes-óceáni flottát.
De hiába volt meg ehhez a Roosevelt-adminisztráció határozott szándéka, az azonnali intézkedések ellenére azzal kellett számolni, hogy mindez hosszú hónapokat fog igénybe venni.
Chester Nimitz tengernagynak ezért úgy kellett felvennie a harcot Jamamoto admirális többszörös túlerőben lévő és győzelmet győzelemre halmozó egyesített császári flottájával, hogy megnyerje az időért folytatott életbevágóan fontos versenyfutást.
Bármi áron meg kell állítani a feltartóztathatatlan japán előretörést
Senki sem volt jobban tisztában az időtényező fontosságával, mint Jamamoto Iszoroku tengernagy, a japán császári flotta főparancsnoka. Jamamoto, aki egykor a patinás Harvard Egyetem hallgatója, a második világháború kitörése előtt pedig a washingtoni japán nagykövetség tengerészeti attaséja volt, fiatal éveiben bejárta az Egyesült Államokat.
Az admirális pontosan tudta, hogy ha „felébresztik az alvó óriást", vagyis országa megtámadja Amerikát, Japán hosszabb távon képtelen lesz versenyben maradni az Egyesült Államok kimeríthetetlen katonai-ipari potenciáljával,
ami pedig szükségszerűen elvezethet a császárság vereségéhez.
Jamamoto tengernagy alapvetően ezért nem értett egyet a „tokiói forrófejűek", vagyis a Todzsó hadügyminiszter körül csoportosuló agresszív szoldateszka Amerika-ellenes kardcsörtetésével.
Amikor végleg eldőlt, hogy Japán háborút indít az Egyesült Államok ellen, a tengernagy világosan kimondta: ha a császári haderő fél év alatt nem vonja szilárdan uralma alá a Csendes-óceán térségét, valamint az anyaország nyersanyagellátását biztosító kontinentális területeket, akkor mindent elveszíthet.
Ezért tartotta létfontosságúnak Pearl Harbor után a közép-pacifikus térség stratégiai fontosságú szigeteinek megszállását,
hogy ezzel kész helyzet elé állítsák a Roosevelt-adminisztrációt, még a „szunnyadó óriás" Japán számára végzetes felébredése előtt.
Nimitz tengernagy is hasonlóan értékelte a Pearl Harbor után kialakult helyzetet. Pontosan felismerte, hogy az Egyesült Államok csak akkor győzheti le Japánt,
ha megnyeri az időért vívott versenyfutást,
amihez a csendes-óceáni flotta valamennyi, még rendelkezésre álló nehéz egységének bevetésével első lépésben meg kell állítani a japán inváziós erők további előretörését.
Az 1942. május 4. és május 8. között lezajlott korall-tengeri csatában - az amerikai és a japán felszíni flotta első jelentős összecsapásában - Nimitz egységei sikeresen megállították a japánokat.
Az amerikai haditengerészeti hírszerzésnek köszönhetően egy hónappal később pedig felkészülten várhatták a Midway-szigetek közelében Jamamoto inváziós flottáját.
Az 1942. június 4. és június 7. között lezajlott midwayi csatában Frank J. Fletcher ellentengernagy három hordozóból és kísérőegységekből álló flottakülönítménye fényes győzelmet aratott Nagumo altengernagy jelentős túlerőben lévő, négy repülőgép-hordozóból, valamint több csatahajóból, nehéz- és könnyűcirkálóból, illetve rombolóból álló csapásmérő magasabb egységén.
Az USS Yorktown elvesztése árán az amerikaiak mind a négy japán anyahajót elsüllyesztették,
meghiúsítva Midway elfoglalását, és visszavonulásra kényszerítve a császári flottát. A Midwayi-csata döntő, stratégiai fordulat volt a csendes-óceáni háború történetében.
Feltápászkodik a "szunnyadó óriás"
Nimitznek sikerült megnyernie az időért folytatott létfontosságú versenyfutást a Csendes-óceánon, eközben pedig - 1943 elejétől - az amerikai haditengerészet látványos, gyors fejlődésnek indult. A háborús termelésre átállított amerikai ipar ontotta a hadfelszerelést, sorra épültek az egyre korszerűbb repülőgép-hordozók és csatahajók, a repülőgépgyártásban pedig nem csak mennyiségi, hanem egy igen jelentős minőségi ugrás is bekövetkezett.
Egészen 1942 végéig nyomasztó volt a japán haditengerészeti légierő technikai fölénye
az U.S. Navy repülőerőivel szemben. A Mitsubishi A6M „Zero" vadászgép minden szempontból felette állt az amerikai haditengerészet Grumman F4F „Wildcat" vadászainak, mind a sebességet, emelkedőképességet és fordulékonyságot illetően.
A hajófedélzeti rendszerbe állított amerikai Douglas TBD Devostator torpedóvetőgépek alacsony hatékonysága és sebezhetősége éppen a Midwayi-csatában elszenvedett rendkívül súlyos veszteségekből vált nyilvánvalóvá.
A csendes-óceáni háború első szakaszában Japánnak volt még egy óriási előnye az amerikai flotta-légierővel szemben, mégpedig a pilótái.
A rendkívül jól képzett, és már komoly harci tapasztalatokat szerzett japán pilótákkal 1941 decembere után többnyire
az amerikai pilótaiskolákból frissen kikerült zöldfülű újoncok vették fel a harcot.
Annak a hatalmas szervezőmunkának köszönhetően amit a hátországban elvégeztek, ezek a kezdeti előnyök azonban gyorsan elolvadtak.
Az Egyesült Államok haditengerészete mind létszámban, mind pedig technikai minőségben Japán fölé kerekedett, és ez a fölény 1943 végétől elkezdett nyomasztóvá válni a szigetország számára. A Midway-szigeteki győzelem után kidolgozott új amerikai hadászati koncepció,
a szigetről szigetre haladó „bakugrás-stratégia" pedig megosztotta és felőrölte a császári haditengerészet erőit.
A hónapról hónapra egyre erősebbé váló csendes-óceáni flotta a Salamon-szigetek 1943 februárjában történt elfoglalásával végleg magához ragadta a hadászati kezdeményezést a pacifikus hadszíntéren.
Az amerikai csendes-óceáni haderő felsorkaozik a Mariana-szigeteknél
1944 júniusára a csendes-óceáni amerikai haderő a japán anyaország valamint a stratégiai jelentőségű Fülöp-szigetek előtti utolsó nagy természetes védővonalhoz, a Mariana szigetcsoporthoz érkezett.
A Mariana-szigetek elfoglalása többek között a Majurutól mintegy 1 600 kilométeres távolságra fekvő Saipan birtokbavétele miatt volt hadászati jelentőségű művelet a csendes-óceáni flotta, illetve az amerikai egyesített vezérkar számára.
1944. május elején állt ugyanis szolgálatba a második világháború legnagyobb stratégiai bombázója,
a Boeing B-29 Superfotress, vagyis a „szupererőd".
A négymotoros amerikai nehézbombázó valamennyi második világháborús hadászati bombázógépet felülmúlt mind a sebességét, szolgálati csúcsmagasságát, valamint bombarakományának súlyát tekintve. A valamivel több, mint 30 méter hosszú, 42 méteres szárnyfesztávolsággal rendelkező gép
majdnem 600 km/órás maximális sebesség elérésére volt képes,
és legfeljebb 10 200 m repülési magasságon teljes, kilenctonnás bombaterheléssel 5 230 kilométeres bevetési távolságra tudott elrepülni.
Ez volt az első olyan második világháborús bombázó, amely túlnyomásos pilótafülkével és távirányítású géppuskatornyokkal rendelkezett.
Saipan szigetéről felszállva a „szupererődök" számára már elérhetővé vált a japán anyaország,
ezért is számított elsődleges hadászati célnak a sziget elfoglalása.
A Mariana-szigeteki partraszálló hadműveletet Mark Mitcher altengernagy 58-as harci különítménye támogatta. A „Task Force 58" már az előző évben Rabaul valamint a japán flottabázisként használt Kwajelin-atoll elleni támadás során bebizonyította ütőképességét.
A Marshall-szigetek elleni amerikai invázió alkalmával az 58. harci különítmény
tette harcképtelenné a japánok legnagyobb térségbeli flottabázisát
a Truk-szigeten. A Mariana-szigeteki partraszálló műveletben az 58-as különítménynek kellett fedeznie a tengerészgyalogság akcióját a japán császári flotta várható támadásával szemben.
Mitcher admirális harci csoportjába tizenöt repülőgép-hordozó szolgált,
amelyeket Willis A. Lee ellentengernagy parancsnoksága alatt számos nehéz felszíni egység,
köztük négy új North Carolina illetve South Dakota-osztályú, valamint három 45 ezer tonnás szupermodern Iowa-osztályú csatahajó kísért.
Mitcher hordozói közül hat a vadonatúj Essex-osztályba tartozott, amelyek 31 csomós ( mintegy 57 km/órás) sebességükkel, erős légvédelmükkel valamint a fedélzetükön hordozott 90 harci repülőgéppel koruk legkiválóbb anyahajóinak számítottak.
Marc Mitcher altengernagy csapásmérő erejét további nyolc kisebb hordozó,
valamint a legendás Midwayi veterán, az USS Enterprise egészítette ki. Az amerikai flottakötelék összesen 900 bevethető harci gépet tudott indítani a várható japán ellentámadás semlegesítésére.
Kakuta tengernagy becsapja Ozava admirálist
A japán vezérkar is tisztában volt azzal, hogy a Mariana-szigeteket fenyegető amerikai támadás elhárítása döntő fontosságú a háború további menete szempontjából. Noha Japánt 1942 júniusától egymás után érték a súlyos vereségek a csendes-óceáni hadszíntéren, de ennek ellenére a császári flotta még mindig félelmetes ellenfélnek számított.
A japán hadvezetés is alaposan felkészült a Mariana-szigetek térségében kibontakozó harcra.
Az a flotta, amit az amerikaiak ellen vezényelt, kétszer akkora volt mint a Midway-szigeteken vagy Guadalcanalnál bevetett csapásmérő erő.
Ozava Jiszaburo altengernagy, a japán 1. csapásmérő flotta parancsnoka a három híres, már veteránnak számító hatalmas hordozója, a Zuikaku, a Sokaku és a Taiho mellett még hat másik kisebb repülőgép-hordozó, valamint hét csatahajó – köztük a félelmetes tűzerővel rendelkező két szupercsatahajó, a Muszashi és Jamato - , illetve tíz nehézcirkáló, és számos más kisebb egység felett rendelkezett.
Noha Ozava flottája csak fele annyi bevethető harci gépet indíthatott mint az amerikai 58-as harci különítmény,
de ez a körülmény nem különösebben zavarta a japán admirálist.
Az amerikai flotta megsemmisítését célzó A-Go hadműveleti terv ugyanis számításba vette a környékbeli japán szárazföldi bázisokról felszálló repülőgépeket is, amivel kiegyenlítettnek vélte az erőviszonyokat. Ozava altengernagy június 15-én kapott parancsot az amerikai flotta megtámadására.
Ozava biztos volt a győzelemben, mert a könnyű japán gépeknek lényegesen nagyobb volt a hatósugara, mint a nehezebb amerikai harci repülőknek.
Ezért arra is nagyobb volt az esélye, hogy előbb fedezi fel az ellenséget,
és ő indíthatja el a döntő fontosságú első csapást. A japán flottaparancsnok elsősorban a guami, a rotai és a Yap-szigetén épített légi bázisok támogatására számított a támadó műveletben.
Ozavának fogalma sem volt arról,
hogy az amerikai haditengerészeti légierő nem sokkal korábban alaposan megszórta ezeket a repülőtereket,
súlyos károkat okozva. Kakuta Kakudzsi altengernagy, e bázisok légierejének parancsnoka pedig alaposan félretájékoztatta Ozava admirálist a ténylegesen rendelkezésére álló erők nagyságáról.
De volt még egy komoly tényező, amivel a japán hadvezetés nem akart szembenézni: haditengerészeti pilótái alacsony képzettségével.
1944 júniusára a régi harcedzett veteránok már mind elestek,
a krónikus pilótahiány pótlására pedig a gyorstalpaló tanfolyamokon kiképzett tapasztalatlan újoncok nem számítottak komoly ellenfélnek az átlagosan 550 repült órás harci tapasztalattal rendelkező amerikai pilóták számára.
Egykori jogászok, reklámszakemberek és építési vállalkozók, mint légi irányítók
Miközben Mitcher altengernagy a várható japán támadás elhárítására készült, Robert Risser korvettkapitány, a parancsnoksága alatt álló USS Flying Fish tengeralattjáró harcálláspontjáról Saipantól mintegy 900 tengeri mérföldre felfedezte a japán flottát.
Amikor besötétedett, a Flying Fish óvatosan a felszínre emelkedett,
Risser kapitány pedig egy gyors és rövid rádióüzenetben figyelmeztette Mitcher admirálist a felé lopakodó japánokról.
A japán flotta elindult a Mariana-szigetek felé"
– közölte Risser, megadva a japán kötelék haladási irányát és sebességét. Amikor a Midway-szigeteki veterán, Raymond Spruance tengernagy, az amerikai flottacsoport parancsnoka is megkapta a hírt a japán flotta közeledéséről, zászlóshajójával, az USS Indianpolis nehézcirkálóval, hét másik cirkálóval és huszonegy rombolóval teljes gőzzel elindult Saipanról, hogy egyesüljön Mitcher admirális 58-as harci különítményével.
A teljes rádiócsendben Saipan felé közeledő japán flottát június 17-én éjfél körül az USS Cavalla tengeralattjáró is felfedezte, és friss adatokat közölt a japánok pozíciójáról.
Ozava előzetes számítása bevált, ugyanis már 1944. június 18-án délután nagy hatósugarú felderítőgépeinek köszönhetően sikerült felfedeznie az amerikai flottát.
Ezért már másnap, június 19-én támadást indíthatott Mitcher hordozói ellen.
Ozavával szemben Spruance illetve Mitcher még ekkor sem tudta pontosan, hogy hol lehetnek a japánok.
Csak akkor vált számukra nyilvánvalóvá, hogy a közelben van az ellenség, amikor az amerikai radarok képernyőjén megjelentek az első támadóhullámot jelző apró pontok;
a japán gépek ekkor alig száz mérföldre (185 kilométerre) voltak a nagy amerikai felszíni egységektől.
Az anyahajók fedélzetén megszólaltak a hangszórók, gépeikre parancsolva az amerikai vadászpilótákat.
A különítmény megvédésének felelősségteljes feladata most teljes egészében a homályos radarszobába zárkózott légi irányítókra hárult.
Nekik kellett villámgyorsan meghatározni az ellenséges támadóegységek helyzetét, repülési magasságát és sebességét,
hogy a vadászpilótákat a közeledő japán gépek ellen vezessék. Ezek a húszas éveik elején járó fiatalemberek szinte kivétel nélkül tartalékosok voltak.
Az USS Langely radarszobájában egy volt reklámszakember, egy egykori jogász, továbbá egy atlantai építési vállalkozó, illetve egy főiskolai tanár irányította a támadó japánok elé a Grumman F6F „Hellcat" vadászokat. Ők reprezentálták azokat a mindenre elszánt tehetséges amatőröket, akiket Amerika valahogy mindig, minden háborújához megtalál.
Japán már nem tudta kiheverni a Mariana-szigeteki vereséget
A kiváló amerikai radaroknak, no meg az ugyancsak kitűnő légi irányításnak köszönhetően, a Hellcatek ideális támadó pozícióból zúdultak a japánok nyakába.
Ezek már nem a Pearl Harbor utáni hónapok voltak:
a Hellcatek mindenben felülmúlták a Zérókat csakúgy, mint rutinos és harcedzett pilótáik. Az első japán támadó hullámot már a hordozóktól 50-60 mérföld távolságra szétszórták.
A fergeteges amerikai rácsapást a tenger felé zuhanó, lángokat és füstcsíkokat húzó japán gépek tucatjai jelezték.
Azok a japán pilóták pedig, akik túlélték a Hellcatek rohamát, a hordozókat védő cirkálók és csatahajók légvédelmi tűzfüggönyébe futottak bele.
A 40 mm-es Bofors és 20 mm-es Oerlikon gépágyúkkal sűrűn teletűzdelt kísérőhajók rettenetes zárótüzét nem sok japán pilóta élte túl, és csak egyetlen ellenséges gép talált célba, amely kissé megrongálta az erős páncélzattal védett USS South Dakota csatahajót.
A második támadóhullámban érkező 125 gépből álló japán kötelék még az elsőnél is sokkal súlyosabb veszteségeket szenvedett:
csak nagyon kevesen élték túl az amerikai vadászok támadását valamint a rettenetesen sűrű légvédelmi tüzet,
és egyetlen találatot sem értek el. A harmadik hullámban érkező japán gépek pilótái a mészárlásból okulva, északi irányba kitérve megpróbálták kikerülni a Hellcateket és a kísérőhajók pokoli elhárító tüzét.
De hiábavaló volt minden kísérletük, mert ők sem értek el egyetlen találatot sem, a távozó gépekre a magasból pedig rácsaptak Hellcatek, tengerbe küldve a zömüket.
Így a harmadik támadóhullámból is csak alig néhány gép tudott hazavánszorogni.
A legrosszabbul az utolsó japán egység,a kisebb csoportokban támadó gépek egy része meg sem találta az amerikaiakat, és az üzemanyagból kifogyva lezuhant, a többiekkel pedig az amerikai flotta felett keringő Hellcatek végeztek.
A japán veszteség elképesztően nagy volt,
400 és 460 közé teszik az amerikai vadászok valamint légvédelem által megsemmisített gépek számát,
amellyel szemben az amerikaiak mindössze 29 gépet vesztettek. Nem véletlen, hogy a harcban részt vett amerikai pilóták a fényes győzelmet Mariana-szigeteki nagy pulykalövészetként kezdték emlegetni.
A második világháború történetében nem akad más példa arra, hogy egyetlen légi harcban annyi gépet veszítsen el az egyik harcoló fél, mint amennyit a japánok vesztettek a „nagy pulykalövészetben". Ezt a súlyos vereséget Japán már nem tudta kiheverni, és csak idő kérdése volt a feltartóztathatatlanul közeledő végső bukás.
origo.hu
Újabb fogadást tartott Pressman, mutatjuk kiket hívott meg
magyarnemzet.hu
Másfél percre vagyunk az armageddontól
borsonline.hu
Hét csillagjegy, akire nagy változások várnak májusban
mandiner.hu
Az MSZP-s Csizmazia Ferenc elnémult a riporter kérdésére, „testőre” pedig megtaposta az újságírót (VIDEÓ)
ripost.hu
Házasság első látásra: Egy év után vajon együtt van Enikő és Peti?
magyarnemzet.hu
Orosz–ukrán háború: Moszkva ütemet vált az ukrán fronton
vg.hu
Újabb világmárka arca lesz Szoboszlai Dominik
origo.hu
Cristiano Ronaldo újra varázsolt, bámulatos góllal juttatta döntőbe csapatát - videó
origo.hu
Oroszország bejelentést tett a háború lezárásáról
metropol.hu
Magyar Péter balhé közben azzal vádolt egy rendőrt, hogy az lefeküdt a feleségével, Varga Judittal
videa.hu
Alu paratha, a burgonyával töltött boldogságlepény -receptvideó ( hirdetés)
travelo.hu
