Ennyibe kerülhetett a kommunista Albániának a történelem legbizarrabb építkezési programja

Albánia bunker Albánia Enver Hodzsa
Enver Hoxha
Vágólapra másolva!
Enver Hodzsa 1944-es hatalomra jutását követően Albániában megkezdődött a kommunista diktatúra kiépítése, az államosítás és a politikai leszámolások időszaka. Hodzsa egészen haláláig uralkodott az alig hárommillió lakost számláló országban, és ugyan gazdasági reformjai egy időre komoly lökést adtak Albánia mezőgazdaságának és iparának, a legtöbben mégsem emiatt emlékeznek a diktátorra, hanem a rajta egyre inkább elhatalmasodó paranoia miatt. Ennek következtében Hodzsa 170 ezer (bizonyos becslések szerint 750 ezer) bunkert építtetett szerte az országban azért, hogy megvédje hazáját az ellenségtől.
Vágólapra másolva!

Botanikusként kezdte, tanárként folytatta, majd diktátorként uralkodott haláláig

Hodzsát a kezdetekben nem igazán foglalkoztatta a politika. Botanikusnak készült a University of Montpellier-en, noha saját bevallása szerint egy cseppet sem állt közel szívéhez ez a szakma. Franciaországban töltött évei alatt többször is részt vett a marxista író, Paul Vaillant-Couturier fogadásain, aki később a francia kommunista párt (PCF) alapításában is vezető szerepet játszott. Ezen összejövetelek során, majd később Brüsszelben dolgozva kezdett el Hodzsa igazán érdeklődni a kommunista ideológia és a politika iránt.

Felhagyott tanulmányaival és visszautazott Párizsba, ahol magáról azt állította, hogy az albán kommunista mozgalom egyik képviselője, így könnyűszerrel beolvadt a helyi kommunista körökbe.

Enver Hodzsa Forrás: AFP/-

Hodzsa 1936-ban tért vissza Albániába, tanárként helyezkedett el abban a korƈë-i gimnáziumban, ahol még diákként tanult. Azonban 1939-ben elbocsátották állásából, mivel az ország olasz megszállását követően nem volt hajlandó belépni az újonnan alakult Albán Fasiszta Pártba. Emiatt végleg felhagyott a tanítással és Tiranába költözött, ahol dohányboltot nyitott.

Ez az üzlet vált később a helyi kommunista mozgalom székhelyévé.

Hodzsa egészen 1941-ig csak a háttérben tevékenykedett, majd Jugoszlávia német megszállása után a helyi kommunisták támogatásával megalapította az Albán Kommunista Pártot (később A Munka Pártja). Hodzsa lett az újonnan alakult politikai erő belső bizottságának titkára, valamint a Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezetője. Hodzsa Albánia felszabadításától 1944-től 1954-ig az ország miniszterelnöke volt, ezt követően pedig a munkáspárt belső bizottságának főtitkáraként haláláig vezette az országot.

A második világháborút követően 1948-ban Hodzsa felbontotta szövetségét Josip Broz Titoval, a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság elnökével, és kilépett a varsói szerződésből. Innentől jórészt külső szövetségesek nélkül kormányozta az országot. Ugyan a Szovjetunióval egy ideig jó kapcsolatot ápolt, azonban Hruscsovot a reformjai miatt árulónak tartotta, ezért megromlott a két ország közötti kapcsolat. Az 1970-es évek elején Albánia Kínához próbált meg közeledni, de 1978-ban ez a szövetség is felbomlott, mivel Kína nyugat felé kezdett nyitni.

Enver Hodzsa Forrás: AFP/-

Hodzsa alatt eleinte virágzásnak indult az albán gazdaság, a diktátor számos új megoldást alkalmazott, amelyek komoly sikereket hoztak. Elvette a földbirtokokat a gazdag rétegektől és kollektív farmokat hozott létre, ezáltal pedig az ország egy ponton majdnem teljesen önellátó lett az élelmiszer tekintetében.

Az ipar, amely korábban gyakorlatilag nem is létezett Albániában, komoly állami pénzeket és beruházásokat kapott.

Ennek következtében pedig az 1980-as években már az albán GDP több mint felét adta, emellett meg minden vidéki településre és régióba eljuttatták az áramot.

A nagy felzárkózás és a radikális programok megvalósításának viszont ára volt. Hodzsa módszeresen leszámolt azokkal, akik az útjába álltak. Több ezer földbirtokost űzött el Albániából, kivégeztette politikai riválisait, másokat pedig bebörtönzött. Az állam lefoglalta a magántulajdont, bezáratták a templomokat és más vallási intézményeket. Ahhoz, hogy a párt továbbra is fennmaradjon, 1981-ben elrendelte számos fiatal politikai vezető és tisztségviselő kivégzését, majd részben visszavonult, és formálisan átadta az államigazgatást nagyrészt Ramiz Alianak, aki Hodzsa halála után teljesen átvette Albánia irányítását.

A partizánokat óvták volna a bunkerek

Sok történész szerint Hodzsán élete végéhez közeledve egyre inkább eluralkodott a példaképére, Sztálinra is jellemző paranoia, és folyamatosan attól rettegett, hogy az országot megtámadják és elfoglalják.

Ezt a félelmét tovább erősítette az emlék Albánia 1939-es olasz megszállásáról, amikor az ország rosszul felszerelt hadseregét porrá zúzták a fasiszták, és a fegyveres erők öt nap után megadták magukat. Emellett Albánia külpolitikailag is egyre inkább izolálódott a szomszéd országoktól, de még a kommunista szövetségesektől is. Bár ideológiailag a Szovjetunió és Kína is fontos partnere volt a rezsimnek, viszont a kormány mindkettővel megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, így valóban "barát" nélkül maradtak egy meglehetősen ellenséges környezetben.

Albán bunkerek Forrás: Shutterstock

Hodzsa leginkább attól tartott, hogy Görögország, Olaszország vagy Jugoszlávia indít támadást Albánia ellen. Azzal tisztában volt, hogy a hadseregnek hagyományos összecsapások során nem sok esélye lett volna visszaszorítani az emberszámban és haditechnológiában is sokkal fejlettebb országokat.

Azért, hogy ezen változtasson, az állampolgárokat is mobilizálta, akik minden évben hadgyakorlathoz hasonló felkészítéseken vettek részt azért, hogy egy esetleges defenzíva esetén ellenállóként lassíthassák az ellenséget.

Az ilyesfajta partizánmozgalmak az olasz megszállás alatt is elterjedtek voltak az albánok körében, és részben ez vezetett az ország felszabadításához is. Hodzsa viszont elsősorban el akarta kerülni, hogy egyáltalán szükség legyen a partizánokra, ezért egy hatalmas bunkerrendszer kiépítését tervezte meg. Ezek segítségével úgy gondolta, hogy az ország minden partját, faluját és útját meg lehet védeni az ellenségtől, semmit nem akart harc nélkül átengedni a lehetséges megszállóknak.

Elképesztő összegbe kerültek a betongombák

A hidegháborús évek alatt Albániában megkezdődött a projekt, amely keretében becslések szerint 173 ezer bunkert építettek - de van olyan becslés is, ami ennek többszöröséről szól. Közülük a legtöbb az úgynevezett QZ (Qender Zjarri) típusba tartozott, amelyek egy vagy két embernek biztosítottak menedéket. Ennek tervezője Josif Zagali mérnök volt, aki maga is partizánként tevékenykedett a második világháború alatt. Ezek a bunkerek könnyen felismerhetőek kupolás alakjukról, amelyről könnyebben lepattantak a golyók és más törmelékek.

Albánia a bunkerek országa Forrás: Juhász Péter

Egy másik elterjedt típus a PZ (Pike Zjarri), amely egyfajta parancsnoki központként szolgált volna a harcok alatt, és innen adtak volna utasításokat a kisebb QZ bunkerekbe. Ezeknél sokkal nagyobbakat is terveztek a városokban és településeken, ezek viszont főleg a lakosság védelmét szolgálták.

A rendszer kiépítéséért Pellumb Duraj mérnök felelt, az ő feladata volt nemcsak a bunkerek legyártása, hanem a szállítás és az elhelyezés is. Duraj a BBC-nek adott interjújában elmondta, hogy sok választása nem volt, felkérték, neki pedig el kellett fogadnia a kinevezést. A mérnök felidézte, hogy néhány bunker építése már 1968-ban elkezdődött, amikor Albánia kilépett a varsói egyezményből,

viszont a legintenzívebb periódus 1975 utánra tehető.

A Hodzsa által megálmodott bunkerhálózat kiépítése akkora feladatnak bizonyult, hogy gyakorlatilag nem volt gyár, ahol a dolgozók ne ezzel foglalkoztak volna. A projekt megvalósításához új acélgyárakat is létrehoztak, és hadseregnyi munkást kellett kivezényelni a bunkerek összeszereléséhez és építéséhez. Ugyan a hadsereg felügyelte a folyamatokat, de a civilek, vezényléses munkavégzéssel valósították azt meg.

Ma már nem használják a bunkereket. Forrás: AFP/Gent Shkullaku

A legnehezebb feladat a hegyekben dolgozó munkásokra várt. Duraj felidézi, hogy bár ezek a bunkerek összességében könnyebbek voltak, darabjaik nagyjából 100 kilogrammot nyomtak, az elemeket pedig egyesével kellett szamárháton vagy puszta kézzel felcipelni a kijelölt helyre. Összesen 70 panel kellett az összeszereléshez, majd az alapot ezt követően erősítették meg vassal és cementtel. Hodzsa úgy vélekedett, hogy az ország megvédése fontosabb minden másnál, hiszen ez nemzeti kötelességük.

Kijelentette, hogy minden csepp izzadság, amit az albánok elhullajtanak, egy csepp vérrel kevesebbet jelent a harcmezőkön.

De mennyibe kerültek ezek a bunkerek, milyen áldozattal járt ennek a sajátos hálózatnak a kivitelezése?

Erre nehéz pontos választ adni, a szó mai értelmében vett megbízható statisztikai adatok erre nem állnak rendelkezésre. Becslések ugyanakkor készültek arra, mennyibe került Albánia teleszórása ezekkel a bunkerekkel.

Egyes számítások szerint, az előregyártott elemekből álló bunkerek összeszerelése az anyagköltség 2 százalékát tette ki, az országban felépített, bizonytalan számú bunker pedig összesen kétszer annyiba kerülhetett Albániának, mint a franciák által a két világháború között épített Maginot-vonal. Ennek akkor 3 milliárd francia frankos költsége volt, melyet több lépcsőben ma használatos pénzekre váltva és az inflációt figyelembe véve, nagyjából 534 milliárd forintot kapunk.

Ha ennek dupláját tekintjük, akkor az elzárkózó Albániának mai áron számítva nagyjából 1000 milliárd forintjába kerültek ezek a sajátos betonszarkofágok.

A program annyira prioritást élvezett, hogy az utak építésére, lakóházak felhúzására előirányzott fejlesztési forrásokat is abba csatornázták át.

Egy másik kalkuláció szerint, egy bunker átlagosan annyiba került, mint egy kétszobás lakás, és az építésükhöz használt erőforrások megoldhatták volna Albánia krónikus lakásproblémáját. Húsz kisebb bunkert annyiból építettek meg, mint amennyibe egy kilométernyi, a kor viszonyai között jó minőségűnek számító út került. Sok bunker a mezőgazdasági művelés szempontjából egyébként értékes földekre került.

Ma is látni még a betongombákból az albán vidéken járva Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Persze az anyagi áldozatok mellett voltak a bunkerépítési láznak tényleges halottai:

egyes források szerint évente 70-100 ember halt meg az építkezések során.

Ma már ezek a bunkerek csak egyfajta acél- és betonemlékműként szolgálnak, amelyek a hidegháború napjait és Hodzsa uralkodását idézik fel a helyiekben, a külföldi turisták pedig nem mindig értik, hogy mi állhat a csúf monstrumok hátterében.

Bontják, de többen meghagynák a betongombákat

2006-ban az albán kormány döntése nyomán elkezdődött a bunkerek megsemmisítése. Bár formailag a védelmi minisztériumhoz tartoztak, az albán nyitást követően ez a polgárokat cseppet sem zavarta. Rengeteg helyi számára a romló állagú bunkerekből kinyert fémhulladék fontos bevételi forrást jelentett egy időben. Az államnak egyszerűen nincs kapacitása felügyelni a betongombák maradványait. A szisztematikus elbontás ugyanakkor azért is sürgetővé vált, mert minden évben több halálos áldozatot követeltek ezek a mesterséges képződmények. Például a tengerpartokon álló bunkerekbe többen beszorultak és az árapály érkezésekor megfulladtak, de sok kíváncsi turista is megsérült a romjaik között bóklászva.

Ám a bunkerek elbontása nem olcsó, akár 800 euróba is kerülhet átlagosan egynek a bontási költsége. Mostanra a becslések szerint nagyjából legalább 40-50 százalékuktól tisztították meg a tájat, bár továbbra is komoly vita zajlik a lerombolásuk körül. Sokak szerint épp hogy nem lebontani, hanem - fontos történelmi mementóként - megőrizni kellene azokat.