Éjszaka a sivatagban, szerencse a balszerencsében - a Dakar a navigátor szemszögéből

Vágólapra másolva!

A Szalay Balázs, Bunkoczi László kettős a tizedik Dakarján indul együtt, a pilóta pedig összesen tizenötödik alkalommal méreti meg magát a sivatagi show-n. Az Origo a navigátor szemszögéből kíséri végig a szaúd-arábiai eseményeket.

Nehéz összefoglalni az elmúlt 3 nap eseményeit, annyi minden történt, de az egyik legfontosabb kérdésként sokszor gondolkodom azon, hogy a most akkor szerencsénk van vagy sem? Hiszen itt vagyunk a világ egyik legnagyobb autóversenyén, és csütörtökön is el tudunk rajtolni: tehát szerencsénk van.

De már az első nap tönkrement egy olyan alkatrészünk, ami amióta versenyzek még talán sosem hibásodott meg. Még így is hajlok rá azonban, hogy igen, szerencsések vagyunk, mert bár a sors az elmúlt 3 napban többször is megtréfált minket, azért teljesen nem fogott ki rajtunk, mert versenyben vagyunk.

Szalay Balázs és Bunkoczi László párosa a sivatagban január 5-én Forrás: Frédéric Le Floc’h / DPPI/Hungary Out/Frédéric Le Floc’H

Az első gyorsasági szakaszon 200 km-en keresztül nagyon sok autót megelőztünk, viszonylag hátulról indultunk ugyan, de sikerült a sok por ellenére hamar átugrani az előttünk indulókat. Az első időellenőrző pont előtt néhány száz méterre az autó irányíthatatlanná vált és meg kellett állnunk.

Ez egy nehezen javítható hiba, alig előforduló technikai hiba: szóval nem volt szerencsénk?
Néhány km-rel az eset előtt 170 km/órás tempóval közlekedtünk és nem akkor ment tönkre a kormánymű hanem amikor lépésben mentünk: akkor most szerencsénk volt?

Sok-sok órás munkával sikerült orvosolni a problémát és úgy döntöttünk, megpróbáljuk teljesíteni a napi szakaszt a sötétben is, hogy versenyben maradjunk és ne zárjanak ki minket. Ha van valami, amit nem szeretek a Dakaron, akkor az a sötétben bolyongás a sivatagban.

Az itiner, ami alapján közlekedünk, minden információját viszonyítási pontokhoz köti, amelyek gyakorlatilag nem láthatóak, éjjel ráadásul erős szél is fújt, ami felkavarta a port előttünk. A 100 km megtételéhez több mint 2.5 óra kellett. Boldogult ifjú koromban, 2004-ben az első Dakarom alatt gyakorlatilag folyamatosan éjszaka értünk célba, alig aludtunk valamit. Azóta talán egy alkalommal, valamelyik Dél-Amerikában rendezett Dakaron egyszer kellett a sivatagban éjjel mennünk, viszont akkor fel is borultunk a szakasz vége előtt, szóval nem voltam túl boldog az újabb éjszakai kaland lehetőségétől. De átjöttünk valahogy és hajnali fél 2 körül beértünk a táborba is.

Az időtúllépés miatt kaptunk annyi büntetést, hogy egy raklapra sem fér fel: szóval nem volt szerencsénk. Célba értünk a sötétség ellenére: nagyon nagy szerencsénk volt!

A büntetések miatt másnap reggel a 2. szelektív szakaszon 162. helyen rajtoltunk, utánunk már csak négy kamion és a takarító személyzet maradt a táborban. A motivációm teljes mértékben hiányzott és vagy 40 km eltelte után tértem vissza lelkiekben is a versenyautóba. Óriási porban előztünk meg sok versenyzőt, én kb. 50-et számoltam. Gyors és jó napot zártunk ráadásul és mi több még napfényben értünk a táborba és meg tudtam fürdeni.

Ebből következően értelmet nyert a tiszta ruha felvétele éppúgy mint a vacsora is. Nagyon szeretek a táborban aludni és tudok is.

Még 2004-ben, amikor először indultam, az oltári hidegben egy működő aggregátor mellett aludtam, mert az jó meleget csinált. Akkor mondta valaki a csapatból, lehet, hogy megmaradok.

Az egésznek van valamilyen alapzaja, zöreje de számomra ez nem zavaró. Éjszaka is lélegzik, működik a rendszer a sátor nulla hangszigetelése mellett is tökéletesen kikapcsolva tudok aludni. Természetesen nem fogok rászokni arra, hogy az otthoni hálószobámba egy lakatosműhelyt rendezzek be, de azért az nem baj, hogy jó alvókám van.

A 3.napon már a 90. helyről rajtoltunk a táborból, egy eredményes nappal látótávolságban volt a középmezőny előttünk. A 200. km-nél a szervezők beiktattak egy 15 perces tankolási szünetet ahol a jobb hátsó kerekünk defektgyanús volt, de ott a szabályok tiltották a kerékcserét. Úgy döntöttünk, hogy a rajtoltatás után nem cseréltünk kereket, hátha tovább kihúzzuk csere nélkül. De nem úsztuk meg és 15 km után meg is jött a defekt és vele az újabb bosszúság. A hidraulikus emelő nem működött és enélkül több, mint 10 perc volt a kerékcsere. A nehezen megelőzött ellenfelek visszaelőztek és kezdhettük elölről.

Azaz kezdhettük volna, ha 10 km múlva nem jön az újabb defekt

és az újabb 10 perc bukó. Na itt ment el a kedvem a naptól. Ráadásul onnantól kezdve sok kilométert kellett megtennünk lábujjhegyen, mert egy újabb defekt a Dakar végét jelentette volna számunkra. A nap legjobb momentuma az volt, amikor a szakasz utolsó 10 km-ére vontató kötélre vettünk egy kisebb kategóriájú versenyautót, amelyiknek kifogyott a benzinje, és bevontattuk a célba.

Ha már a mi napunk ment a kukába, legalább neki segítettünk.