Amíg élek, adni szeretnék

Marton Éva
Vágólapra másolva!
Még csak néhány perce kezdtük el az interjút egy belvárosi hotel halljában Marton Évával, a világhírű operacsillaggal, amikor egy középkorú férfi - a művésznő rajongója - odalépett, és azt mondta: "Tisztelt Művésznő, végtelenül boldog vagyok, hogy láthatom. Két hete voltam a New York-i Metropolitanben, és láttam a fényképét, most pedig találkozhattam is Önnel személyesen. Felejthetetlen volt számomra a legtöbb előadása - a Turandotot legszívesebben újra megnézném." Marton Éva mosolyogva megköszönte a férfi kedvességét, figyelmességét. Világra szóló operaénekesi sikerekkel a háta mögött is józan, figyelmes és közvetlen. Marton Éva a világ legnagyobb operaházaiban lépett fel évtizedeken át. Csak a legjelentősebbeket említem: Milánói Scala, New York-i Metropolitan Opera, a bécsi Staatsoper, a Buenos Aires-i Teatro Colon, a londoni Covent Garden, vagy a barcelonai operaház. És Marton Éva valóban felejthetetlen művész. A legnagyobb videómegosztó portálon látható előadásai alatt a nézők a világ minden tájáról azt írják - többnyire angolul vagy spanyolul: "Soha nem hallottam szebb Tosca imáját, mint az ő előadásában." Egy másik néző így fogalmaz: "Soha nem felejtem el Ms. Martont. Négyszer láttam színpadon, kétszer a Toscában, kétszer az Elektrában." De ezt is olvashatjuk: "Ő több, mint egy énekesnő. Ő a természet ereje. Egyszer édesapám eljött velem az egyik előadására. Apám nem túlzottan kedvelte az operát. De akkor, Marton Éva előadása alatt le sem vette a szemét a művésznőről. Megigézte őt a hangjával, az előadásával, a színpadi jelenlétével és a szépségével." Számos hazai és külföldi kitüntetése mellett Marton Éva a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas operaénekesnő, a Corvin-lánc Testület alelnöke, és a legnagyobb adható magyar kitüntetés, a Magyar Szent István-rend kitüntetettje. A művésznő évtizedeken át külföldön énekelt - a legnagyobb operaházak versengtek érte. 2005 óta Magyarországon dolgozik: főként tanít, ugyanis azt vallja: amíg él, adni szeretne. "Nem magamra gondolok, hanem a következő generációra, a fiatalokra. Amit tudok, át szeretném nekik adni" - mondta. Marton Évával a sikerekről, felejthetetlen történetekről, a családról és a karácsonyi ünnepről Vági Barbara beszélgetett. 
Vágólapra másolva!

Hogyan készültek a karácsonyra? Mit jelent a családjának ez az ünnep?

Az idei karácsony meghittebb és visszafogottabb, mint korábban. A tavalyi ünnep nem volt könnyű a járvány miatt - nemcsak nekünk, hanem azt hiszem, mindenkinek. Ma már a családunk minden tagja megkapta az oltásokat, így nyugodtabban ünnepelhetünk. A legfontosabb számunkra, hogy figyelünk egymásra.

Nálunk a karácsony és a húsvét a legszentebb ünnep a családban.

Sok mindent átéltem, sok mindent láttam az életem során, sokféle karácsonyt ünnepeltünk a családommal a világ számos városában, de karácsonyfánk mindig volt, bárhol voltunk, ajándékok mindig voltak a fa alatt, és mindig együtt voltunk.

Marton Éva fotó: Talán Csaba

Évtizedeken át külföldön énekelt a világ legnagyobb operaházaiban - szinte nincs olyan A-kategóriás operaház, ahol ne lépett volna fel. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre, van-e emlékezetes karácsonya, amit külföldön töltött a családdal?

Volt, hogy hőségben töltöttük az ünnepeket, és volt, hogy hatalmas hó hullott a tájra. Nem tudok egyetlen különleges ünnepet kiemelni.

Érdekes volt, amikor Manilában karácsonyoztunk, és az is, amikor Floridában, ahol szabadtéri medencében úszott a család a karácsonyi estéken. De itthon a legszebb az ünnep.

Az idei karácsony valóban teljes lesz: a fiammal, a lányommal, a férjével és a két unokámmal töltjük a szentestét. Egy házban élünk, így a földszinten felállított, plafonig érő karácsonyfa körül gyűlik össze a család. Úgy ünneplünk, ahogy azt a szüleimtől, édesanyámtól, édesapámtól láttam: együtt éneklünk, együtt imádkozunk szentestén. Ezt a hagyományt adjuk tovább az unokáknak is.

Ebben az évben is rengeteg munkája volt: professzor emeritaként dolgozik a Zeneakadémián, valamint az idén zajlott a Marton Éva Nemzetközi Énekverseny is. Hogyan értékeli az idei évet?

A Marton Éva Nemzetközi Énekverseny eredetileg 2020-ban lett volna, de a járvány miatt elmaradt, és az idén rendeztük meg abban a reményben, hogy 2021-ben már nem lesz pandémia. Sajnos a vírus itt maradt, de a versenyt éppen a legnyugodtabb járványidőszakban tudtuk megrendezni.

Az idei - negyedik - Marton Éva Nemzetközi Énekverseny volt az eddigi legjobb véleményem szerint, pedig már az elsővel is elégedett voltam, az is csodálatos volt.

Úgy érzem, egyre magasabb színvonalon zajlik a megmérettetés. Az ötödiknél lesz majd egy változás: a gálát a felújított Operaházban tartjuk. A döntő még a Zeneakadémián lesz, de a gála már az Operában. Visszakerül oda, ahová eredetileg terveztük. A Zeneakadémia fájó szívvel engedte el a gálát, amit megértek, mert valóban rendkívül lenyűgözőek, csodálatosak a gálaestek.

Marton Éva Fotó: Talán Csaba

A járvány idején hogyan készítette fel a tanítványait? Hogyan zajlott az oktatás?

Online tanítottam a gyerekeket. Ahogy fogalmaztam az énekverseny gáláján tartott beszédemben, tulajdonképpen hálás voltam a pandémiának, mert az online tanítás során sokkal közelebbről, élesebb fókuszban láthattam a fiatal énekeseket. De az is biztos, hogy rendkívül nehéz volt ilyen módon az oktatás. Észrevettem, hogy mennyire hiányzik a személyes kontaktus. Én is, és ők is csak a képernyőt néztük, és úgy haladtunk előre. Néhány hete zajlott az első vizsga, és azt vettem észre, hogy számukra is hihetetlenül fontos a személyes jelenlét. A vizsga kiválóan sikerült, a tanítványaim messze-messze várakozáson felül teljesítettek. A Marton Éva Nemzetközi Énekversenyen pedig egy hatalmas öleléssel oldottuk fel a járványidőszakban megélt rettenetes bezártságot. Úgy érzem, hogy az egész verseny alatt egy végtelen szeretethullám áradt köztem és a versenyzők között. Boldog voltam, és úgy éreztem magam, mint amikor a világ legjelentősebb operaházaiban énekeltem a legnagyobb szerepeimet.

Óriási szeretet veszi körül: a tanítványai és az énekverseny fiatal versenyzői rajonganak Önért, és Önből is árad a szeretet feléjük. A fiatalok a világ egyik legnagyobb operacsillagától tanulhatnak - ez óriási megtiszteltetés -, de azt, amitől Ön világsztár lett, meg lehet tanítani nekik?

Megtanítani nem lehet, de példát lehet mutatni. Az előadóművészi pályám összes tapasztalatát adom át nekik, és én is ebből táplálkozom. De a fiataloknak maguknak kell megtalálniuk az utat, hogy hogyan lehetnek világsztárok. Sajnos Magyarországon nagyon elcsépelt lett ez a szó: világsztár. Itthon ma már mindenki világsztárnak mondja magát, és a sajtó is rendre mindenkiről ezt állítja. Pedig ez nem igaz. Nem szabadna ennyire könnyen osztogatni ezt a jelzőt. De visszatérve például az idei vizsgához: azt mondtam az egyik tanítványomnak: "Felejtsd el, hogy a Zeneakadémia kamaratermében énekelsz. Ne törődj vele. Jules Massenet Manonját énekelte, és azt tanácsoltam neki, hogy próbálja beleélni magát a szerepbe, teremtse meg maga körül az aurát, a légkört, ami a szerepet körülveszi.

Ez annyira jól sikerült neki, hogy a vizsga után egymás után kapta ő is, és én is a gratulációkat, én pedig azt mondtam a tanítványomnak: éppen azt csinálta, amire most nagyon nagy szükség van. Nemcsak felment a színpadra és elénekelte a darabot, hanem érzelmeket közvetített.

Én soha nem úgy mentem fel a színpadra, mintha az valami hétköznapi munka lenne, amit el kell végezni. Művészként az a feladatom, hogy azt adjam, amit a közönség a mindennapi életben nem tud átélni.

Érezzék az én érzelmeimet, éljék át, amit én átélek a színpadon, olvadjanak fel az érzelmeimben, érintse meg őket, amit aztán ők is tovább tudnak adni a saját környezetüknek. A pandémia hosszú időszaka alatt, amíg hónapokra el voltunk zárva, azt éreztem, óriási öröm, hogy újra találkozhattam a tanítványaimmal és az Énekverseny fiatal tehetségeivel. Talán még jobban megértették ők is, micsoda nagyszerű dolog, hogy együtt lehetünk, hogy együtt újra átélhetjük a pillanat művészetét. A gyerekeknek mindig hangsúlyozom, hogy magukat kell fejleszteniük. Foglalkozniuk kell saját magukkal, és a képességeikkel. Természetesen nem azt mondom, hogy önteltek vagy gőgösek legyenek. Sőt. A művészet és a közönség iránti alázat elengedhetetlen. Úgy szoktam fogalmazni: én csak az utat mutathatom meg nekik, nekik kell megtalálniuk a lehetőségeiket.

Marton Éva fotó: Talán Csaba

Önnek ki mutatta meg az utat?

Nagyon sok igazi világsztár. Birgit Nilsson volt például az egyikük, aki korának legnagyobb Turandotja volt. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor a New York-i Metropolitan Operában Richard Strauss: Az árnyék nélküli asszony című operában együtt szerepeltünk. A második felvonás előtt már a színpadon várakoztunk - persze, a függöny mögött -, és akkor azt mondta nekem:

Válaszoltam, hogy még nem. Birgit erre azt felelte:

Nagyon meglepődtem. A legnagyobb Turandot azt mondja nekem, a fiatal énekesnőnek, hogy én leszek a következő... Ezután a beszélgetés után újra színpadra léptünk, végigjátszottuk a darabot, és az előadás végén ketten mentünk a függöny elé a tapsra. A taps közepén Birgit elhagyta a színpadot, bement a függöny mögé, és összefogta maga előtt - egyedül maradtam a színpadon. Így jelezte a közönségnek, hogy íme, ő az új sztárotok. Rendkívül fontos este volt ez az életemben. Birgit mindig nagy példakép volt, ezután pedig még jobban tiszteltem őt. Hiszen ez rendkívüli intelligenciára vall. Benne egyáltalán nem volt féltékenység - nem is volt rá szüksége. Ő a legnagyobbak egyike volt. De nem is szabad féltékenynek lenni. Azt vallom, hogy olyan nagy a világ, és annyi feladatot meg lehet oldani. Mindenkinek személyre szóló feladata van, és a saját útját kell járnia - nem a másik fiatalságát vagy sikerét irigyelnie.

Én is arra várok, hogy jöjjön egy tehetséges fiatal énekesnő, akinek átadhatom a stafétabotot.

A Zeneakadémián az ember ugyanis csak az alapokat tanulja meg. Azt nem lehet megtanítani, hogy én mit éltem át a pályám során. Azt pedig mindig mondom a tanítványaimnak, hogy hinni kell.

Ha nem hittem volna magamban és Istenben, nem jutottam volna idáig.

Az idén nem volt magyar díjazott a Marton Éva Énekversenyen. Azt érzem, azért, mert a magyar fiatalok kicsinyhitűek. Nem hisznek eléggé magukban. Amikor az órán, a négy fal között tanulunk, bátrak és csodálatosan énekelnek. Amint közönség előtt, színpadon lépnek fel, megrendül a bizalmuk saját magukban - ez pedig a produkción is meglátszik. Én nem féltem talán soha, sem a színpadon, sem az életben - a férjem mindig mellettem volt és van, és támogat, segít, a legnehezebb pillanatokban is erőt ad.

Marton Éva fotó: Talán Csaba

Marton Zoltán - a férje - azt nyilatkozta egy helyütt, hogy már 58 éve vannak együtt, Ön 56 évet említ...

1965-ben házasodtunk össze, előtte két évig udvarolt - de abban a két évben nem éltünk még együtt. Ötvenhat éve vagyunk házasok - ami bizony nagyon szép idő. Szinte minden nap hálás vagyok neki valamiért.

Engem soha nem szeretett senki úgy, ahogyan a férjem szeret.

A mai napig megkönnyezem, ha erre gondolok.

Igazi, mély szeretetet, ragaszkodást, segítséget, barátságot kaptam tőle.

Mindig mellettem állt, támogatott, ha bántott valaki, vigasztalt. Rendkívül okos, határozott ember, aki a legnehezebb időszakokban is vissza tudott rángatni az "életbe". Amikor a legnagyobb darabokat énekeltem a világ valamelyik operaszínpadán, és összetörten, rendkívül fáradtan lejöttem a színpadról, átölelt és azt mondta: megérte. Megújulsz holnapra, hiszen főnix vagy. A férjem második neve Gábriel. Én mindig úgy hívom, hogy arkangyal. Meggyőződésem, hogy őt az Isten küldte hozzám. Egy orvosi rendelőben ismerkedtünk meg - hiszen ő orvos -, és bár mindketten nagyon fiatalok voltunk, ő mégis sokkal komolyabb, felnőttebb volt már akkor is, és ez az évek alatt rendre be is bizonyosodott.

A férje a menedzsere is, aki - ha jól tudom - arra is ügyelt az évtizedek alatt, hogy úgynevezett blokkokban szervezte a fellépéseit, amikor valóban a világ legnagyobb operaházai versengtek Önért. Vagyis: egy-egy időszakban nem kellett ezer kilométereket utazni a következő előadásra, hanem egy helyen kötött le több fellépést... Így kevésbé volt fárasztó a rengeteg munka...

Persze, ez óriási segítség volt - bár soha nem munkának fogtam fel a fellépéseket. Lényegében a férjem többet foglalkozott a fellépéseim szervezésével, mint én. Nekem ugyanis nem volt rá időm. A művész ritkán tud ezzel foglalkozni, én pedig talán még kevésbé tudtam eladni magam, mint mások. A férjem napközben dolgozott sebészként, operált, aztán este hazaért, a gyerekekkel játszottunk, tanultunk, aztán jött a férjemnek a második műszak: a fellépések, szereplések szervezése. Amerikában engem hosszú évtizedekig jobban ismertek, mint Európában - persze, énekeltem Bécsben, Frankfurtban és Hamburgban is, de az Egyesül Államokban sokkal többször léptem fel. A New York-i Szent Patrik katedrálisban debütáltam az USA-ban 1975-ben - ez a város legnagyobb temploma. Sosem felejtem el azt a pillanatot. Ettől kezdve a New York-i Metropolitantól Chicagóig mindenhová hívtak. 1972-ben szerződtem külföldre, Frankfurt am Mainba. Európában tíz év kellett az első átütő világsikerig, éppen a Turandottal - ahogy az Birgit korábban megmondta. Akkor minden fal leomlott előttem.

Marton Éva fotó: Talán Csaba

A legnagyobb világsztárokkal dolgozott évtizedeken át. Csak néhány példát említve: olyan rendezőkkel, mint Franco Zeffirelli, Götz Friedrich, Harry Kupfer, Jonathan Miller, olyan karmesterekkel, mint Claudio Abbado, Lorin Maazel, James Levine, és olyan énekesekkel, mint Pavarotti, Domingo, Carreras vagy Montserrat Caballé.

Ó, igen... Caballé. Tudja, hogy szivarozott?

Nem, ezt nem tudtam.

Igen, egy furcsa, vékonyka szivart szívott... Végtelenül intelligens nő volt. Öt nyelven beszélt. Együtt énekeltünk a Frankfurti Operában: ő, Grace Bumbry és én. Elképesztő siker volt. Nagyobb, mint a három tenornak. Montserratnak teljesen más volt a hangja - természetesen a hangfajon belül -, mint az enyém. Soha nem kereszteztük egymás útját, ő más szoprán volt, mint én. Nagyon sokszor találkoztam vele, jóban voltunk, amikor Barcelonában jártam, rendszeresen találkoztunk.

Felejthetetlen előadásai voltak - és ez nem elcsépelt frázis -, ugyanis, ha ma bárki megnézi a legnagyobb videómegosztó portálon a régi fellépéseit - akár teljes operákat -, a nézők hozzászólásaiból is látszik: évek, évtizedek után is rajonganak Önért az emberek. Angolul, spanyolul, franciául, németül írnak a világ minden tájáról. Többek között ilyeneket: "Imádom Eva Martont. Nemcsak a hangja elképesztő, hanem a színpadi megjelenése is." De ezt is olvashatjuk: "Én is imádom a hangját, ő a 20. század egyik legnagyobb énekese." Vagy ezt: "Láttam Eva Martont a Metropolitanben, a Toscában. Igéző volt. Nyolcszor tapsoltuk vissza. Konfettiáradat zúdult a balkonokról. Ez az egyik legmeghatározóbb Metropolitan emlékem.". És valaki azt írta: "Eva Marton minden idők legnagyobb Turandotja". Azt hiszem, a világon kevés művésznek sikerül az, ami Önnek: valóban felejthetetlen előadásai voltak, még ma is az ön szerepeit említik.

Ez nagyon megtisztelő, hogy a nézők tényleg nem felejtenek el. Az Opera Newsban készítettek 2011-ben egy felmérést, hogy melyik opera volt felejthetetlen a nézők számára, melyik az az előadás, ami elkíséri az embereket évtizedek múltán is. Én is köztük voltam, az 1982-es MET Giocondámmal és az 1985-ös San Franciscó-i Istenek alkonya Brünnhildéjével. Végtelenül boldog voltam, hogy a közönség emlékszik rám, gondol az előadásaimra, és tovább él bennük egy-egy nagy szerep, egy-egy fellépés.

Nemcsak a nézők számára, hanem talán az Ön számára is felejthetetlen egy-egy előadás. Nem tudom, hogy volt-e már korábban például olyan, ami Buenos Airesben megtörtént Önnel: négyszázzal több ember ült be az Operába, mint amennyi szék volt - még a sorok között, a földön is ültek a nézők...

Soha nem felejtem el azt a Turandotot. Hétemeletes, álló tapsvihar, óriási ováció volt a végén. A nézőtéren valóban mozdulni sem lehetett.

Előadás után kint vártak az emberek, és fel akartak ültetni egy kocsira, hogy végig kocsikáztassanak a főúton - mint Carusot.

Nem ültem fel végül, de elénekeltem nekik az utcán Tosca imáját acapella. De nem felejtem el a düsseldorfi fellépést sem, ahol Elektrát énekeltem. Hihetetlen emlék. A díszlet szerint mindenhol homoknak kellett volna lenni, de mivel homokban nem lehet énekelni, mert finom porszemcsék szállnak a levegőben, ezért kuszkusszal imitálták a homokot. Minden előadás előtt elrejtettem a kuszkuszban egy flaska teát. Amikor a jelenetben ki kellett ásnom egy bárdot, akkor meghúztam az üveget, ittam a teából. Egy alkalommal viszont nem emlékeztem, hogy hová ástam el a flaskámat. Kapartam, kapartam, de nem találtam. Végül persze meglett. Természetesen a nézők nem vették ezt észre - csak a férjem, aki előadás után kérdezte, hogy

Mondtam neki, hogy a teás üvegemet kerestem. Ezt is Birgittől tanultam, ő ugyanis egy üveg malátasört rejtett el a díszletben - ő azt itta, én teát.

Marton Éva fotó: Talán Csaba

Marseille-ben rendőröket kellett hívni, olyan tömeg volt a kijáratnál előadás után...

Igen, a Tosca után nem mentek haza az emberek, hanem a kijáratnál gyülekeztek. Nem tudtunk kimenni az épületből. Rendőröket hívtak, akik kordont állítottak fel, és úgy jutottunk ki. Érdekes, hogy a déliekre ez jellemző. Ők nagyon tudnak lelkesedni egy-egy rendkívüli előadás után. De ilyen hatalmas siker néhány északi országban is előfordult.

Évtizedek múltán úgy döntött: hazajön. Milyen tervekkel érkezett Magyarországra?

Mindig az volt a vágyam, hogy itthon éljem le az életem utolsó harmadát, és tanítsam a fiatalokat.

Ilyen egyedülálló sikerek után nem vágyott pihenésre?

Tudja a férjem mindig azt mondta: neked feladatot kell adni, mert egy többhengeres autó vagy. Jelenleg tanítok, az Operaház főtanácsadójaként is dolgozom, valamint a Corvin-lánc Testületének alelnöke vagyok.

Már az interjú elején említettük a járvány okozta nehézségeket, de személyesen Önt hogyan érintette érzelmileg, lelkileg a pandémia?

Lassan két éve be vagyunk zárva - kisebb-nagyobb megszakításokkal.

Ha nem lenne a férjem, a családom, már rég belehaltam volna.

Talán sokan éreznek hasonlóképpen, hogy végtelenül megterhelő, ha a lendületet vissza kell fogni. Remélem, hogy minél hamarabb vége lesz ennek a borzalmas időszaknak, és újra élhetünk, dolgozhatunk teljes szívből, teljes erőből, újra lehetőség lesz a személyes találkozásokra, akár a magánéletben, akár az iskolában.

Marton Éva fotó: Talán Csaba

Az Ön véleménye szerint mi ma a művészet legfontosabb feladata?

A művészetnek mindig volt és mindig lesz feladata. Egyrészt a szórakoztatás, hogy a hétköznapi fáradalmakat, nehézségeket néhány órára elfeledtessük a nézőkkel. Szolgálni kell a közönséget, bevonni őket, meghódítani az embereket. A fiatalokat pedig tanítani, és felkelteni az érdeklődésüket.

Amíg élek, én adni szeretnék.

Nem magamra gondolok, hanem a következő generációra, a fiatalokra. Amit tudok, át szeretném nekik adni. Ezen kívül magának a művészetnek is tanító ereje van - különösen az operaművészetnek, hiszen abban az összes művészeti ág megtalálható: a zenén kívül a színjátszás, a festészet, a kosztümtervezés, és még sorolhatnám. Rendkívül fontosnak tartom a tradíciókat - akár a képzőművészetben vagy a kézműveseknél. Néhány héttel ezelőtt - mint a Corvin-lánc Testületének alelnökét - meghívott a Miniszterelnök Úr és a Köztársasági Elnök Úr egy megbeszélésre, ahol a Budai Vár kapitánya előadást tartott. Arról szólt, hogy milyen volt a vár, mielőtt lebombázták, és amilyen lesz majd a felújítás után. Lenyűgöző volt látni, hogy milyen kézműveseink voltak, akik megalkották, felépítették a várat. Végtelen büszkeség töltött el, hogy milyen csodálatos művészek éltek Magyarországon. De nemcsak a művészekről - építészekről, szobrászokról, képzőművészekről - beszélek, hanem azokról az emberekről is, akik a két kezükkel felépítették a várat. Ott ültünk - a fizikus, a nyelvész, az irodalmár, az agysebész, vagyis a Corvin-lánc Testületének tagjai -, és mindegyikünket lenyűgözte az előadás. Rájöttem arra, hogy tradíció nélkül, hagyományok nélkül nem sokat ér egy ország. A mindenkori élő, alkotó emberek pedig mind hozzá tudnak adni valamit. Ezzel pedig nő az ország értéke. Ez nem nagyzási hóbort, hogy például megújul a Vár - vagy sorolhatnám a többi nagyszerű munkát is: kastélyok, várak rekonstrukciója, például -, hanem tisztelet. Rendbe rakni azokat a csodákat, amelyeket elődjeink hoztak létre, és vigyázni azokra, hogy az utánunk érkezők is megcsodálhassák, micsoda nagyszerű művészek alkottak már évszázadokkal ezelőtt is Magyarországon. A művészet tanít, és ahogy már említettem, szórakoztat. Nézzen körül. Itt ülünk egy belvárosi hotel halljában. Milyen szomorú lenne, ha nem lennének ilyen gyönyörű képek a falon... A zene pedig rendkívüli módon fejleszti a gyerekek gondolkodását. Jó lenne, ha az iskolákban többet énekelnének a tanulók, vagy többen tanulnának hangszeres zenét. Ha nem is lesznek zenészek, akkor is egészen bizonyos, hogy felnőttkorban többet érhetnek el.