Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
"Mindig is meglepő volt számomra, hogy kitüntetjük az írókat. Egyfajta sajnálattal állítom ezt, ugyanis a legjobb szerzők szinte egyöntetűen olyan világot írnak le, amelyet reménytelen, szerencsétlen, leggyakrabban középszerű, olykor nyíltan gonosz emberi lények laknak. Ebben a világban sem a boldogságnak, sem az erénynek vagy a szeretetnek nincs helye, ezek csak, mint meglepő, szinte csodaként működő szigetek jelennek meg a szenvedés, a közöny és a semmirevalóság óceánjának kellős közepén.
Még ennél is rosszabb, hogy az írók maguk is nagyon gyakran szexuálisan megszállottak, néha pedofilok is, viszont szinte mindig alkoholisták, nem egyszer pedig még veszélyesebb kábítószereken élnek.
Én például több mint negyven éve erősen függő dohányos vagyok. Ha az íróknak mindezekre azért van szükségük, hogy megbirkózzanak a létezéssel, akkor annak az az oka, hogy saját világképük, amelyet a lehető legpontosabban akarnak velünk megosztani, valójában a pusztulás és az iszonyat világa.
Ilyen körülmények között jogos-e ezeket az embereket megjutalmazni, és az emberek csodálatát kivetíteni rájuk?
- kérdezi a világhírű író, filozófus, és válasza egyértelműen igen. Beszédében Houellebecq ezt a gondolatot, ha úgy tetszik, tézist bontja ki, és magyarázza el a tőle megszokott kendőzetlen nyíltsággal és világossággal.
Az irodalom nem járul hozzá a tudás gyarapodásához, és nem könnyíti meg az ember erkölcsi fejlődését sem, viszont jelentősen hozzájárul az emberi jóléthez, mégpedig úgy, ahogy arra egyetlen más művészet sem képes. Kénytelen leszek néhány távolságtartó, meglehetősen független megjegyzést tenni, hogy megmagyarázzam, hogyan jutottam erre a meggyőződésre
- mondja Houellebecq, majd saját tapasztalatain keresztül mutatja be érvrendszerét.
Mint a legtöbb ember, én is előbb fedeztem fel az örömöt, mint a szenvedést. A gyerekek számára a leggyakoribb öröm a falánkság; én nem voltam túlságosan falánk gyerek, kicsit később viszont felfedeztem a szexualitást, amihez azonnal nagyon is vonzódni kezdtem. Más jelentős felfedezésről nem igazán tudok beszámolni.
Ennek ugyan semmi köze a témámhoz, de mégis megdöbbentő: az emberi zsenialitás évezredek óta azon dolgozik, hogy egyre újabb tárgyakat, termékeket alkosson; ebben több évszázada az iparra és a kapitalizmusra támaszkodik, amivel nagyban fel is gyorsította magát az alkotói folyamatot. Ugyanakkor, mondja Houellebecq,
soha nem sikerült semmi olyat létrehoznia, ami akár csak távolról is megközelítené a test puszta létezéséből fakadó szexualitást, miközben a szexualitás, de még inkább a falánkság, az emberi testnek csak korlátozott területeit érinti. A csak később felfedezendő szenvedés, amelyet idősebb korunkra egyre jobban megismerünk, testünk bármelyik részét megtámadhatja; maga a szenvedés is sokféle lehet, és sajnos minden kétséget kizáróan gazdagabb és változatosabb, mint az élvezet.
Nem hiszek a halálfélelemben. Epikurosz érvelése jut eszembe, aki szerint amikor vagyunk, akkor a halál nincs, és amikor meghalunk, akkor mi nem vagyunk többé, így aztán soha nem is fogunk találkozni a halállal, semmi közös nincs bennünk. Ez az érvelés egyszerű, meggyőző és pontos. A halállal kapcsolatban egyetlen olyan félelmünk van, amitől valóban tartunk, ez a mások halála, azoké, akik kedvesek számunkra. És az egyetlen félelem, amit magunknak tartogatunk, az a szenvedéstől való félelem.
Amikor a lefejezésre várók olvastak, abban a pillanatban annyira belemerültek könyvükbe, hogy teljes mértékben elfeledték, hogy pár perc múlva lefejezik őket.
A francia forradalom megdöbbentően kegyetlen volt; voltak időszakok, amikor az embereket láncra fűzve vitték a guillotine elé. Az én tézisem az - mondja Houellebecq -, hogy azok között, akik, ahogy Pascal fogalmazott, „a sorukra vártak", senki sem félt a haláltól, különösen azért nem, mert akkoriban szinte mindenki katolikus volt, és meg voltak győződve arról, hogy azonnal Teremtőjükhöz jutnak. Másrészt viszont mindannyian rettegtek attól a rettenetes, példátlan pillanattól, amikor a penge nyakukat elvágva elválasztja fejüket a testüktől. Nos, a „sorsukra várók" sorában szép számmal voltak olyanok, akik könyvet olvastak" - folytatja Houellebecq, és
közöttük, számos tanúvallomás szerint, voltak néhányan, akiket mielőtt a hóhér segédei a vesztőhelyre hurcoltak volna, pontosan oda tették a könyvjelzőt, ahol éppen befejezték az olvasást - abban az időben minden könyvben volt könyvjelző.
Mit jelenthet ilyen körülmények között a könyvjelző elhelyezése? Csak egyet, mégpedig azt, hogy az olvasó az olvasás idején annyira elmerült a könyvében, hogy teljesen elfelejtette, hogy néhány perc múlva le fogják fejezni. Ezt a hatást vajon mi mással lehetne elérni, mint egy jó regénnyel? Semmi mással - vonja le a következtetést Houellebecq. Nem is Houellebecq-ről lenne szó, ha nem hozna fel aktuálpolitikai kérdéseket is egy súlyos, filozofikus kérdés elemzése során. Így folytatja beszédét, utalva a kommunista, antiszemita elnökjelöltre, Mélenchonra:
"Jean-Luc Mélenchon létezése ellenére is kevés az esélye annak, hogy a közeljövőben kitörne egy új francia forradalom. Van azonban egy másik, szintén igen aggasztó folyamat is, amely sokat változott az elmúlt évszázadban, és amely minden bizonnyal még tovább fog fejlődni: az orvosi vizsgálatokról van szó. Egy évszázaddal ezelőtt még csak röntgenfelvételek álltak rendelkezésre, ma már szkennerek, MRI-k és még újabb műszerek is. Ez mind nagyon jó; az orvostudomány fejlődik. Az emberek azonban, főként, ahogy idősödnek, egyre gyakrabban kerülnek abba a helyzetbe, hogy olyan vizsgálatok eredményére várnak, amelyektől a következő hónapokban vagy akár évek során az életük függ, sőt, amelyektől egész hátralévő életük függhet.
Ott ülünk egy váróteremben, talán egy órát, talán kettőt, ez normális is, az orvosoknak ugyanis időre van szükségük az eredmények értékeléséhez.
Mégis mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Pontosan ugyanazt, mint a guillotine-ra ítélt arisztokraták tettek: olvasni."
Igen, továbbra is azt gondolom, hogy a költészet a legszebb dolog a világon, viszont arra jutottam, hogy a regény a fontosabb.
A zene nem megfelelő erre a célra, mert túlságosan is a testet érinti meg, éppen azt, amit megpróbálunk elfelejteni (egy orvosi váróban ülve). A képzőművészet teljesen lényegtelen ebből a szempontból, a film pedig, még ha egy izgalmas thrillerről is van szó, akkor sem elegendő. Könyvre van tehát szükség, de ez nem ilyen egyszerű, mert nem minden könyv alkalmas e feladatra. Sem a filozófia, sem a költészet nem működik ebben a helyzetben. Egy színdarab talán, de a legjobb, ha egy jó regény van kéznél. Egy történetre van tehát szükség, lehetőleg kitaláltra, mivel egy életrajz soha nem éri el egy regény erejét.
Fiatalkoromban úgy gondoltam, hogy a költészet minden más irodalmi műfajnál magasabb rendű, és bizonyos mértékig még mindig így gondolom. Szerintem továbbra is igaz az a megállapítás, hogy a hang és a jelentés kombinációja, néha bizonyos képek hozzáadásával, olyan eredményt produkál, amely bármely más irodalmi produktumhoz viszonyítva mérhetetlen.
Továbbra is azt gondolom, hogy a költészet a legszebb dolog a világon, viszont arra jutottam, hogy a regény a fontosabb.
A CIKK A KÖVETKEZŐ OLDALON FOLYTATÓDIK! LAPOZZON A FOLYTATÁSÉRT!
