A Gyurcsány-kormány alatt úgy kinyírtak, mint azelőtt soha

Vitézy László rendező
Vágólapra másolva!
„Engem mindig az érdekelt, amit a történelmi események, a külső, társadalmi változások az egyes emberek életében okoztak. Az, ahogyan az emberekre hatott mindaz, ami történt. A lelki folyamatok, amelyek a szereplők arcán, szemében tükröződnek. Persze, ehhez nagyon jó színészek kellenek. Én elmondhatom, hogy nagyon jó színészekkel dolgozom" – vallja Vitézy László filmrendező, kiváló művész a Kamerapárbaj című életmű kötetben. (A Kádár-rendszerben készítette a diktatúra bűneiről szóló, világsikerű filmjeit, a Békeidő és a Vörös föld című remekműveket.) A szocializmusról nem kellett hazudni, nem kellett felnagyítani, elég volt bemutatni a maga pőre valóságában. A hatalom nap mint nap álszent, groteszk szerepjátékokba kényszerítette az embereket, bizonygatva, hogy milyen jó az a rendszer, közelebbről azonban tisztán látszottak a megnyomorított, méltatlan emberi életek. A rendező számos alkotásában aprólékosan és könyörtelenül megmutatta a valóságot: a játszmákat, a kiégéseket, a fájdalmas és megoldhatatlan sorsokat. „Soha nem fogadtam el a proletárdiktatúra létjogosultságát. Minden gondolkodás nélkül mindig pontosan tudtam, hogy azon az oldalon van a helyem, ahol valamit érvényre lehet juttatni az igazságból, amit elsodort a második világháború és az utána következő kommunista rendszer. Ez kialakított bennem egy speciális harcmodort: nem ragaszkodni minden áron ahhoz, amitől úgyis eltiltanak, hanem megtalálni mindig a kicsi réseket, ahol az igazságot fel lehet mutatni" – emlékezett életmű kötetében Vitézy, aki 2002 és 2010 között is megszenvedte a visszatérő szocialista uralmat azzal, hogy nem engedték dolgozni, majd 2010 óta csodálatos, egészen újszerű játékfilmeket készít a konzervatív értékrendekről, a kommunista bűnökről, emberek üldöztetéséről. Interjú Vitézy László filmrendezővel, forgatókönyvíróval, producerrel, érdemes és kiváló művésszel.
Vágólapra másolva!

Két éjjel alatt elolvastam a Kamerapárbaj című életmű kötetet - rendkívül izgalmas, fordulatos könyv, nem lehet letenni. Sok minden más mellett az volt egyik megállapításom, hogy a történelem meglehetősen megrángatta önt. A könyvben – amely az ön életéről szól - vastagon benne van a magyar történelem és filmtörténet egy szelete is... Mindazok után, ami önnel történt, hogy nem tört meg? Mi hajtotta mégis, hogy ne roskadjon össze?

Sok emberrel történtek hasonló esetek. Van, aki belerokkant, van, aki nagyvonalúan átlendült a történteken.

Az én alkotótevékenységem a kádárizmus alatt kezdődött, és még most is tart - ez alatt az idő alatt pedig jelentős fordulatok zajlottak a történelemben, ami természetesen a családomat és engem is érintett.

Hogy miért nem törtem meg az évtizedek alatt? Azért, mert mindig voltak értékes, új szerelmeim. Egyrészt a filmtémákat tekintve, de ami még lényegesebb: a családom, a gyerekeim voltak mindig a legfontosabbak, és most is azok. Családfenntartó voltam, kötelességeim voltak, nem lehetett feláldozni a családot a művész allűrjeimnek. Azt nem tagadom, hogy művészként sokszor voltam rosszkedvű, de mindig találtam egy új témát, ami kihúzott a mélabúból. Fogtam papírt és tollat, leírtam, beadtam a pályázatot és leforgattam a filmet.

Azt is élveztem, hogy egy kisemmizett emberből lettem az, aki lettem az elmúlt hatvan év alatt.

Nem volt más eszközöm, csak hogy újra és újra felállok és alkotok - ugyanis, amihez értek, az alkalmas volt arra, hogy kitörjek a pária életből.

Vitézy László rendező fotó: Talán Csaba

Ön még egészen kicsi gyerek volt, amikor már szembesülnie kellett egy igazságtalansággal: elvették az édesapjától az írószerboltját...

Igen. 1949-ben megjelent a boltban három ballonkabátos férfi, és közölték apámmal, hogy a „nép nevében" lefoglalják az üzletet és állami tulajdonba veszik.

Elvették az üzlethelyiséget és a teljes árukészletet, a könyvelést, a kulcsokat, és apám zsebpénzét is.

Édesapám könyörögni kezdett, hogy három gyereke van, el kell tartania a családját, legalább alkalmazottként hadd maradjon az üzletben. Meg sem hallgatták. Némát felvette a kabátját és a kalapját, lassan elindult az ajtó felé. Ekkor az egyik ballonkabátos utána szólt:

Apám lassan visszasétált. Az elvtárs mosolyogva apám szivarzsebéhez nyúlt, és kivette a Montblanc töltőtollat. Azt is elvette. Azzal magyarázta, hogy ez is a berendezéshez tartozik.

Hogy viselte ezt a megaláztatás, kisemmizést az édesapja és a család?

A szüleim nagyon szégyellték, hogy nyomorogva, éhezve kell felnevelni három gyereket. Nem így tervezték. Apám szégyellte, hogy vele ezt meg lehet csinálni. Különösen azért volt végtelenül szomorú, mert ilyen kegyetlenek lettek az emberek. Villanyszerelő átképzőre ment, ezután egy téglagyárban dolgozott.

Önt pedig osztályidegennek bélyegezték, a neve mellett mindig feltüntették az iskolában azt a bizonyos E betűt. A rózsadombi iskolából egy rákosligeti általános iskolába került. Hogyan fogadták az osztálytársai?

Természetesen többször meg akartak verni. Később aszerint ítéltek meg, hogy kit tudok én megverni és hogy mekkorát tudok rúgni. Végig kellett verekednem az osztályt. Kivívtam az osztály második legerősebb embere pozícióját. Ezután már nem volt semmi gond. Persze, a főiskolai felvételin beindultak az automatizmusok, az E betűs osztályidegeneket nem vették fel - így engem sem. A tanácselnökkel egy utcában laktunk, a fiával együtt fociztam. Megmondta nekem, hogy ne is kísérletezzek, mert automatikusan kidobják az osztályidegenek jelentkezését.

Hogyan került ezután a Filmgyárba?

Édesapám szólt egy ismerősének, aki ott dolgozott, hogy kérje meg a gyártásvezetőt, vegyenek fel engem világosítónak. Beállítottunk a Filmgyárba apám és én. A gyártásvezető odavitt a fővilágosítóhoz, Révész bácsihoz. De előtte figyelmeztetett, hogy akármit is kérdez Révész Sándor, én csak azt mondhatom, hogy kizárólag világosító akarok lenni. Bementem Révész bácsihoz, aki azonnal megkérdezte, hogy nem segédoperatőr akarok-e lenni. Azt válaszoltam, hogy

Révész bácsi tovább kérdezgetett: biztos, hogy nem rendező akarok lenni? Újra azt válaszoltam, hogy nem, én kizárólag világosító akarok lenni. Mivel nem ismertem a filmes szakma különböző szakágait, nem is fenyegetett az a veszély, hogy mást mondok. Nem tudtam, hogy van segédoperatőr, kameraman. Azt sem tudtam, hogy mi a munkája a fővilágosítónak. Azt gondoltam, hogy a portán ül, és válaszol az érkezők kérdéseire. Mindenesetre felvettek, és dolgozni kezdtem.

Vitézy László rendező fotó: Talán Csaba

Később mégis felvették a főiskolára... Eltűnt az E betű a neve mellől? Már nem volt osztályidegen?

Dehogynem, de ravaszsággal mégis meg lehetett oldani, hogy sikerüljön a felvételi.

Azt tudtam, hogy ha nem lépek be a pártba, soha semmilyen lehetőséget nem kapok. A pártba viszont nem vettek fel, mert osztályidegen voltam.

Elvittek katonának két és fél évre. Ott volt egy parancsnokom, akinek elmondtam a gondomat. Ő azt válaszolta, ez nem jelent problémát, mert aki sorkatona, beléphet úgy a pártba, hogy nem ellenőrzik. Együtt katonáskodtam egy ismerős rákosligeti fiúval, aki szintén filmes akart lenni, és őt is a származása miatt nem vették fel a főiskolára. Ragályi Elemérnek hívták. Elemér elmesélte, hogy Major Tamás valamilyen módon rokonságban van a családjával, és Major megsúgta Ragályinak, hogy ha belép a pártba, az felülírja a származását. A katonaságnál pedig úgy léphet be, hogy valóban nem kérdezősködnek a származása, felmenői iránt. Mondtam a parancsnokomnak, hogy akkor én szeretnék belépni a pártba.

- mondta a parancsnok. Van papír és toll is, írja meg, hogy miért javaslom önt a pártba, és én aláírom. Így is történt.

Utólag persze nevet az ember ezen az egészen, de ez akkor nem volt vicces.

Lelkileg is nagyon megviselt. Nehéz döntés volt elhatározni, hogy beállok azok sorába, akik kirabolták a családomat. Anyám sírt, zokogott, apám viszont némán tudomásul vette. Az volt az elve, hogy a családunknak nem szabad lecsúsznia, fenn kell maradni. Végül 1969-ben felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskola film- és televízió-rendezői szakára.

Azt mondja a könyvben, hogy "egy átvert nemzedék tagja vagyok, ahhoz, hogy fel tudjam mutatni a sok hazugság mögött rejlő igazságot, ravasznak kellett lennem. Az ő pénzükből csináltam ellenük filmet."

És még hozzáteszem azt, hogy ravasznak és technológiailag újítónak kellett lenni. Olcsóbban, rövidebb idő alatt, hatékonyabban kellett filmet csinálnom, mint a művész uraknak.

Az is az egyik ravaszság volt, hogy belépett a pártba?

Pontosan. De az is, hogy

a Kádár-rendszer alatt készített filmjeim között egyetlen olyan sincs, amelyikben én a legkisebb mértékig is helyeseltem volna a szocializmust. A legkritikusabb filmeket készítettem - az ő pénzükön.

Jóllehet, nem mutatták be az összeset. Volt, amit betiltottak, de később mégis sikerült bemutatni. Létrehoztuk ugyanis Dárday Istvánnal, Szalai Gyöngyivel, Mihályfi Lászlóval, Wilt Pállal, Fehér Györggyel és Kabay Barnával a Budapesti Iskolát, amely forgalmazással is foglalkozott. De nem mozikba vagy filmklubokba vittük a filmeket, hanem hétvégi vállalati rendezvényekre, továbbképzésekre. A szervezők örültek, mert eleve programhiánnyal küzdöttek. A filmek ráadásul olyan témákkal foglalkoztak, amelyekről mindenki beszélni akart, csak nem mert. A Budapesti Iskolát persze eltitkolták, de meggyőződésem, hogy ma ezt is ugyanúgy kellene tanítani, mint a cseh újhullámot vagy a franciát. A Budapesti Iskola ugyanis a megszokottól eltérő történetmesélés, kamerakezelés, színészvezetés és filmszerkezet művészete, amelyet mi alkottunk, mi találtunk ki, és a világon egyedülálló.

Miért tiporták el a Budapesti Iskolát? Miért titkolták el ahelyett, hogy büszkén tanították volna itthon és külföldön is?

Mert mi, fiatalok találtuk ki ezeket az újításokat, és a régi filmesek nem értették, és nem is tudták megcsinálni! Pedig a Budapesti Iskola értékálló - ma is ugyanolyan újító, értékes és különlegesek a filmjei, mint akkor. Ezen kívül azért is lehetett eltitkolni, mert az előttem lévő filmes generációból sok emberről kiderült, hogy ügynök volt, és a legaljasabb módon azokról a filmesekről súgott a hatalomnak, akik szakmai konkurenciát jelentettek.

A Budapesti Iskolát ön szerint ma is tanítani kéne?

Teljes mértékben így gondolom, hiszen abszolút magyar érték, amit sehol máshol nem alkalmaztak.

Nemzetközi téren is kitűnhetne meggyőződésem szerint.

Már a hetvenes években is felfigyeltek erre a különleges filmkészítési stílusra külföldön, amikor a Vörös föld című filmemet bemutatták Karlovy Vary-ban. Aztán azt suttogták, hogy ne nyerje meg azt a fesztivált a film, mert majd Cannes-ba viszik, és ott elviszi a fődíjat. A fesztivál tulajdonosa ezt meghallotta, és azt mondta, ne higgyem el egy percig se, nem viszik Cannesba a filmet, de majd ő bemutatja nyugaton. Eljutott a film San Remóba. A fesztivál igazgatója azt mondta, ne sértődjek meg, de kiveszik a versenyprogramból a filmet, mert a keleti országok delegációja kivonul, ha nyer a film - márpedig ez a film nyerné meg a fődíjat, ha versenyben maradna. Maradjak ott, cserébe rendeljek ebédre és vacsorára is homárt, bármit, mindent fizetnek. Ekkor elhatároztam, hogy soha többé nem indítom egyetlen filmemet sem fesztiválokon.

Vitézy László rendező fotó: Talán Csaba

Egy másik külföldi fesztiválon viszont megnyerte a fődíjat a filmje - erről viszont nem tudott...

A rendszerváltás után a filmfőigazgató felhívott telefonon. Azt mondta: szeretne velem találkozni, ugyanis be szeretne vallani valamit. Találkoztunk. Benyúlt az aktatáskájába, elővett egy szobrot, és azt mondta:

De miért nem adtátok át? - kérdeztem. Azt válaszolta, rendeletben tiltották meg, hogy a filmet külföldre vigyék. Aztán mégis kivitték, ott megnyerte, de ezt el kellett titkolni.

Térjünk vissza a főiskola utáni időszakra. Egészen korán, 1972-ben Föld körüli útra ment egy rendezővel...

Radevszki Teodor bolgár filmrendező úgy gondolta, hogy a keleti országok rabországok, mert nem láthatják a világot. Természetesen csak úgy nem lehetett kimenni nyugatra filmet forgatni, de Teodor rájött, hogy máshogyan is el lehet intézni, hogy mégis eljusson messzi országokba, és filmet készítsen. Kitalálta, hogy a bolgár-lengyel-magyar hajózási vállalattal tárgyal.

Végül 1972-ben a MAHART felkérésére Föld körüli hajóútra indultunk - engem operatőrként vitt magával.

A MAHART-ról kellett filmet készíteni. Óriási lehetőség volt ez akkoriban, a vasfüggönnyel elzárt Magyarországról eljutni a világ másik oldalára. Nem utasíthattam vissza, bár nagyon nehéz volt, hiszen hónapokra itt kellett hagynom a családomat, feleségemet és a gyerekemet.

Hol járt? Merre indult a hajó?

Úgy jártunk, mint a nagy felfedezők. Elindultunk Indiába, és kikötöttünk Amerikában. A hajók ugyanis rendelésre mentek, oda, ahol áru volt. Dolgoztunk, forgattuk a filmet, de én segítettem közben a matrózok munkájában is, és a csempészésekben is.

Csempészés? Mit csempésztek?

Cigarettát és whiskyt.

Hónapokig úton voltak - mit adott ez az út önnek?

Először is valóban próbatétel volt - nehéz volt a családom nélkül hónapokig. De volt idő számot is vetni: bekerültem egy szakmába, és nagyon örültem neki. Akkor még nem sejtettem, hogy ez ilyen pocsék szakma.

Pocsék?

Igen. A filmes világ rabló, egymást kizsigerelő hazug társaság volt. Egymást nyírták. Először a zsidók nem forgathattak, aztán jöttek az oroszok, akkor is ellenőrizték, hogy ki készíthet filmeket. Sokan nem kaptak lehetőséget - ők kimenekültek Amerikába és ott nagy filmesek lettek. Általában az ő asszisztenseik lettek később itthon meghatározó filmesek.

Fiatalon már látta, hogy a filmesek egymást gáncsolják?

Nem, ezt még akkor nem éreztem, nem láttam. Akkor kezdi az ember érezni, amikor alkotóvá válik. Amíg kisegítő ember, pláne intelligens, szorgalmas, addig mindenki magához akarja édesgetni, hogy neki segítsen. Addig nincs semmi feszültség. Amikor önállóvá válik, akkor kezdődnek a gondok.

Mi volt az első eset, amire emlékszik, amikor megbántották?

Ellopták a forgatókönyvemet, és engem diszponáltak segédoperatőrnek abba a filmbe, amit tőlem loptak. De több rendező kollégámmal is ezt tették: szenvtelenül leforgatták az ellopott forgatókönyvüket.

Számos filmje leplezetlenül megmutatja a rendszer hiányosságait, visszásságait. Ezeket a filmterveket hogyan fogadták el? Milyen ravaszságra volt szükség - ha már említettük a ravaszságokat?

A "munkások" kifejezés hívószó volt. Róluk senki nem akart filmet készíteni. Ha beleírtam a filmtervbe, hogy munkásokkal forgatok, azt el is fogadták. Sokat forgattam gyári dolgozókkal. Nyíltan persze nem lehetett bírálni a rendszert, de elkaptunk fontos pillanatokat, és a filmek hatásos címei is érzékeltették a kommunizmus és a szovjet megszállás fojtogató légkörét. Forgattam párttaggyűlésen a gyárban, aztán kint az udvaron ugyanazokkal a munkásokkal - akik ekkor már teljesen másként mondták el a gondolataikat, mint bent a gyűlésen. Pontosan ezt akartuk bemutatni. Az ünnepi nyelvezet és a szürke valóság közti különbséget. Ez felért a leleplezéssel. De van egy filmem, amelynek valóban Leleplezés a címe, és tökéletesen megmutatja a rendszer elképesztő képmutatását, hazugságát és visszásságait.

Vitézy László rendező fotó: Talán Csaba

Óriási film... egyfajta groteszk, de mégis a valóságot mutatta meg...

A film arról szól, hogy a dombóvári Láng Vasgyár dolgozói gyűjtésből egy munkásszobrot állítanak, ám a szobor nem tetszik a fenti elvtársaknak, mert a szobrász nem egy általuk ellenőrzött művész volt. Hosszasan bizottságoznak, majd profi szobrásztól rendelnek egy másikat, hiába szeretik a meglévő szobrot a dolgozók - ráadásul a szobor hasonlít is az egyik munkásra.

Végül természetesen a profi szobrász szocreál szobrát kellett kiállítani a gyár udvarára.

A film utolsó mondatában az üzemvezető szólal meg, és nem nehéz észrevenni, hogy a filmben ez már nem csak a szoborról szól:

A téma adta magát, csak észre kellett venni. Az emberek többsége nem figyelt ezekre a történetekre, mert el voltak telve magukkal. Engem azonban megalázott az élet, ezért nagyon figyelek – még ma is.

Az egyik ravaszság tehát a „munkás" szó volt. Volt-e más csalafintaság, amire emlékszik?

A Magyar Televízió elnöke, Kornidesz Mihály jószándékú ember volt. Készítettünk egy nevelésügyi sorozatot, ami szintén megmutatta a rendszer hazugságait. De a forgatás előtt kértem a televízió elnökétől egy támogató levelet, hogy a pedagógusok életéről szóló sorozathoz keresünk szereplőket. Boldogan megadta, örült mindenki, hogy végre oktatásról szóló filmet is készít valaki. A támogató levél birtokában fel tudtunk venni vidéki városokban párttaggyűléseket, ahol például kizárások és egyéb balhék voltak. Szóval, ilyen ravaszságokra szükség volt. De ami a lényeg: soha nem hazudtam.

Már a korai dokumentumfilmjeiben is egyértelműen látszanak újítások, nem beszélve a későbbi alkotásairól. Hosszan hagyja a snitteket, nem állítja le a kamerát, az arc játéka, egy-egy sóhaj, a kéz mozdulatai is jelentéssel bírnak és hangsúlyosak a reakciók is.

Ez volt az egyik újításunk, valóban. Már a hetvenes, nyolcvanas években is két kamerával dolgoztunk, hogy a reakciókat is pontosan tudjuk rögzíteni.

Nem állítottam le a kamerát, amikor a film szereplője elhallgatott – a csendnek, a szünetnek is jelentése volt.

Bajban voltam azonban a zenével. Mindig azt éreztem, hogy a dokumentumfilmben idegen a zene. Később teljesen el is hagytam.

Említette, hogy soha egyetlen filmjében sem méltatta a rendszert, sőt, bemutatta annak hazugságait. Egy alkalommal be is hívatta Aczél György, a Kádár-rendszer kulturális életének legfőbb ideológusa. Miért kellett bemennie?

Makk Károlynak a Szerelem című filmjéért, Gothár Péternek is egy alkotása miatt, nekem pedig a Békeidő című filmem miatt kellett bemennem elbeszélgetésre Aczél Györgyhöz. Persze, leszidtak. Aztán kifelé haladva Aczél György félrehívott, átkarolta a vállam, és azt mondta halkan: csak így tovább. Aztán eltiltott 3 évre.

Ezt nem értem. Leszidta, aztán buzdította, hogy így tovább? Ön szerint miért?

Mert félt.

Mitől?

Tőlem. Látta a következő generációt. Látott minket, hogy tele vagyunk erővel és mindent tudunk a rendszerről. Láttam a rémületet a szemében.

A rendszerváltást hogyan élte meg?

Azt gondoltam, hogy most fosztanak majd ki másodszor. És meg is történt. Nem feltétlenül azoknak adták vissza a vagyont, akitől elvették. Sokat nem foglalkoztam ezzel később.

Egyszer már átéltem, hogy elvették mindenünket – lényegében a családunk vagyona sok generációra visszamenőleg eltűnt. Akkor ezen a fél generáción miért nyammogjak?

Az teljesen biztos volt, hogy az üzletet nem kapjuk vissza.

Vitézy László rendező fotó: Talán Csaba

És a földeket?

Felhívtak, hogy jelentkezzek valahol Szekszárd mellett egy hivatalban, mert ott a kárpótlási jegyemért kapnék földet. Végtelenül megalázónak éreztem, hogy elvették a földjeinket, üzletünket, és még én jelentkezzek valahova Szekszárd mellé. Így hát nemet mondtam.

Kemény ember...

Utólag már bánom. Lehetne most talán egy borászatom Szekszárdon. Ami még érdekes volt, hogy a régi pártvezetők meg voltak győződve arról, hogy visszatérnek. Ezt mi nem hittük el. Aztán készítettem egy filmet A legvidámabb barakk címmel. Szinte az összes régi vezetővel készítettem interjút. Horn Gyula azonban azt mondta: nem nyilatkozik, mert neki még lesz szerepe. Nem értettem, hogy miért mondja ezt, aztán megértettem: évekkel később tényleg ő lett a miniszterelnök. Akkor gondolkodtam el, hogy teljesen mással kellene foglalkoznom. Ez erősödött bennem, amikor a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány lépett hatalomra.

2002-től 2010-ig önt lényegében szilenciumra ítélték...

Úgy kinyírtak ezekben az években, mint Kádár alatt soha.

Sehova nem engedtek be, szemétbe dobták a pályázataimat, megüzenték, hogy ne is próbáljak filmpályázatokat beadni, teljesen felesleges.

Azon gondolkodtam, hogy mangalicát tenyésztek, mert a mangalica húsa a legjobb, ráadásul szabadon tartható állat. Csak terület kell és egy fedett rész, szalmával kibélelve. Csakhogy azokban az években olyan gyenge volt a magyar húsipar, hogy nem volt érdemes belevágni.

Mindent csináltam volna, hogy életben maradjunk. De nem engedték - ez volt a demokrácia.

2010 óta újra sokat dolgozik – játékfilmeket készít, és a játékfilmjei is egészen újszerűek.

Valóban, ez a második korszakom. Nemcsak Jancsónak volt két korszaka a magyar filmgyártásban, hanem nekem is. Elkezdtem Móricz novellákat feldolgozni. Például a Pillangó, Az égi madár, A galamb papné, a Házasságtörés, vagy Sinka életregénye alapján készült A Fekete bojtár című filmjeim a klasszikus értékrendekről, a tiszta érzelmekről szólnak.

Nagyon nagy szükség van manapság az érzelmek felkeltésére, átélésére.

Ezek a filmek szeretetet sugároznak, a néző pedig szeretetlénnyé tud válni. Eljut egy katartikus állapotba, amikor átrendeződik benne sok minden, megemelkedik - ezt hívják újjászületésnek....Alkalmas pillanat, hogy nyitottá váljon Isten felé. Most itt ülünk egy-egy kávé mellett. Miért lennénk mi alkalmasak arra, hogy Istennek valamilyen értelmét lássuk? De abban a pillanatban, ha történeteket mesélünk egymásnak és megengedjük magunknak, hogy érzelmileg is átéljük - elég ritka dolog! -, megszületnek a reakciók, azonnal van esély arra, hogy közel kerüljünk ahhoz a nagy kérdéshez, hogy mi végre létezünk?

Vitézy László rendező fotó: Talán Csaba

Ha már Istent említette: visszatérő elem a filmjeiben az ima... Milyen szerepet tölt be a hit az életében?

Így neveltek, imádkozni tanítottak, gyerekkorom óta a hit nagyon fontos az életemben.

Filmesként pedig, ha olyan mély érzelmű jelenettel találkoztam, amelynek nem volt értelmezhető mondatszerkezete, aminek az érzelmi töltetét nem lehetett szavakban kifejezni, az imához fordultam.

Az ima - Isten jelenléte - helyettesítette a párbeszédet, s megemelte a jelenetet.

Az újabb filmjeiben, A színésznőben és Az énekesnőben csupa közeli képet mutat – minden tekintetnek, szemmozgásnak, szájrándulásnak jelentése van. Totálokat alig lehet látni az alkotásokban. Miért alkalmazta ezt a módszert?

Mindig a leghitelesebb részt keresem a képekben. Mondok egy példát. Ha valaki leszáll egy vonatról, fura mozgása van, ahogy lépked le a lépcsőkön, kapaszkodik, le ne essen, esetleg a csomagjai után nyúl, közben pöfög a mozdony... Ez több kép, de lényegében egy mozdulat: az ember leszáll a vonatról. Rájöttem, hogy ha az arcát mutatom leszállás közben, abban sokkal több mondanivaló rejlik. Az említett két filmemben is az arcok lényegesen több jelentést hordoznak, mintha totálban mutatnám a jelenetet. Ezen kívül továbbra is két kamerával dolgozom a játékfilmjeimnél is, ez biztosítja az azonnali reakciót. Egy mozdulat két kamerában látszódik.

Mindkét módszerhez kiváló színészek kellenek...

Remek színészeink vannak.

Szarvas József például ma van akkora színész, mint Básti Lajos volt.

De még sorolhatnám a nagyszerű színművészeinket, akikkel élmény volt dolgozni Adorjáni Bálinttól Pindroch Csabáig, Reviczki Gábortól Dörner Györgyig, Bánovits Vivientől Tóth Ildikóig és Szávai Viktóriáig... Mindenütt kiemelik, hogy ragaszkodom a munkatársaimhoz. Ma ez azért érdekes, mert a film egyre kevésbé a rendezőé. Ma Magyarországon van olyan forgatókönyvíró, aki megszabja, ki rendezze a filmet. A rendező szerepe csökken. Én saját szellemi tulajdonomnak tekintem a filmjeimet. Hálás vagyok a munkatársaimnak, akik mind 100%-s munkát végeztek. Egész névsort lehetne felállítani: Pap Ferenc és Markert Károly - állandó operatőreim, akik értik a 2 kamerát, Sz. Szabó István, akivel a forgatókönyveket írtuk. Medgyesy Éva dramaturg, Einhorn Zsuzsa díszlettervező, Balai Zsuzsa ruhatervező...mindenkivel értettük egymást, együtt gondolkodtunk. Csapatmunka volt.

Egy hotel kávézójában ülünk, úszásról érkezett. Rendszeresen úszik?

Ha van kedvem, akár minden nap. Az erőnlét fontos. Nem nagyon költök semmire, farmert már nem veszek, van elég. A kocsim pedig tíz éves, még húsz évig jó lesz...