A hang felrobbant és szilánkot szórt

GILLAN, Ian; GLOVER, Roger
Budapest, 2023. július 16. Ian Gillan énekes (k), Roger Glover basszusgitáros (b) és Simon McBride gitáros (j) a brit Deep Purple rockegyüttes koncertjén a Papp László Budapest Sportarénában 2023. július 16-án. MTI/Mohai Balázs
Vágólapra másolva!
Amikor az 1970-es években fénykorát élte a Deep Purple, akkor nem jött (nem jöhetett?) Magyarországra. Először 1987-ben lépett fel nálunk, azóta viszont visszatérő vendég, szinte minden turnéja során ellátogat hozzánk. Vasárnap este a koronavírus, és egy újabb kényszerű tagcsere után új erőre kapó együttes tartott bő másfél órás varázslatot a Papp László Sportarénában.
Vágólapra másolva!

Harminc éve a bécsi Stadthalle-ből úgy jöttem ki, hogy soha többé nem megyek semmilyen rockzenei koncertre, mert amit akkor láttam az felülmúlhatatlan. És ugyebár mindent a csúcson kell abbahagyni, így talán ezen hobbymat is.

Olyan tökéletes két órával ajándékozta meg a Deep Purple a történelemben másfajta zenéhez szokott császári vásár közönségét, hogy annál jobb nem létezik.

Utólag kiderült, hogy ráadásul történelmi eseménynek lehettünk szem- és fültanúi. Ugyanis ez a buli 1993. október 27-én volt, és ezt követően már csak 13 koncertet adott a banda a klasszikus felállásban, három héttel később távozott a zenekar meghatározó alakja, a gitáros, Ritchie Blackmore.

Az azóta eltelt 30 évben soha nem lépett fel együtt, sőt egy helységben sem tartózkodott egyszerre Ian Gillan, Roger Glover, Ian Paice, Jon Lord és Ritchie Blackmore.

Pedig ők voltak öten, akik 1970-ben forradalmasították a könnyűzenét, „feltalálták" a kemény rockot. Az első közös munkásságuk négy évig tartott, de ezen idő alatt négy olyan albummal (Deep Purple in Rock, Fireball, Machine Head, Who Do We Think We Are) ajándékozták meg zenerajongókat, mely nélkül szegényebb lenne a világ. És a kiadójuk három fergeteges távol-keleti koncertjükből montírozott egy olyan dupla korongot, a Made in Japant, mely a mai napig a koncertlemezek origója.

Ian Paice Forrás: MTI/Mohai Balázs

A négyéves őrült rohanást tagcserék szakították meg, majd a banda 1976-ban feloszlott. Pontosabban akkor úgy tűnt, hogy feloszlik, ám a későbbi események ezt a tényt „a közös munka időleges felfüggesztésévé" szelídítették, ugyanis 1984-től újabb öt évet dolgozott együtt az öt zseni. Ezen időszak alatt két lemezt készített a csapat, az egyik, a Perfect Strangers méltónak bizonyult a '70-es évek négy LP-jéhez.

Az volt az utolsó remek Purple-alkotás.

Szigorúbb mércével mérve: a rock történelmének utolsó igazán ütős darabja. A nagy ötös második nagy nekirugaszkodása 1989-ig tartott. Ekkor megint az énekes, Ian Gillan „bontott asztalt", ám három év múlva harmadszor is visszatért. Nem lehet nem észrevenni, hogy ugyan 55 év alatt kilenc különböző formációban játszott a banda, a történelemkönyvekbe csak az ezen ötösfogat művei kerülhettek be.

Az az említett 1993-as koncertturné volt a tökéletesség néhány hónapja, még akkor is, ha az akkor még csak 47-48 éves Gillan messze nem nyújtotta azt a szintet, amit a '70-es években. Blackmore folyamatosan közölte is vele, hogy az önpusztító élete miatti teljesítménycsökkenése nem méltó a Deep Purple nimbuszához. Ám a Gillan nélkül töltött idők bizonyították, hogy még egy rossz Gillan is jobb, mint a helyette éneklők.

Ian Gillan Forrás: MTI/Mohai Balázs

A bandának az 1968-as alakulása óta eltelt 55 évben csak három másik énekese volt (Rod Evans, David Coverdale és Joe Lynn Turner) összesen hat évig. Ám velük minden más volt, nyugodtan mondható rosszabb. Csak meg kell hallgatni azt a hét albumot, melyeken az említettek énekelnek, és akkor még a koncerten nyújtott többnyire vacak teljesítményük szóba sem került.

A bevezetőben említett bécsi koncert egyike volt a tökéletesség pillanatainak. Majd miután Blackmore felismerte, hogy innen nincs út feljebb, ő maga távozott – a koncertturné közben.

Mondhatni, hogy ezzel másodszor is aláírta a Deep Purple halálos ítéletét, de ez annyiban nem igaz, hogy a banda még ma, 55 év után is él. Erről, akit érdekelt személyesen is megbizonyosodhatott vasárnap este Budapesten a Papp László Sportarénában.

A Deep Purple 17. alkalommal lépett fel hazánkban. Az évtizedek során játszott a régi BS-ben, az utódjában, a Papp Lászlóban, a Kisstadionban, a régi Puskás Stadion melletti parkban, fellépett Debrecenben, Szombathelyen, Nyíregyházán, Székesfehérváron. A kilenc különböző felállásából ez volt az ötödik, amelyet személyesen láthattunk Magyarországon. Köztük persze én is, mert gyorsan felülvizsgáltam az 1993-as „bécsi döntést", és azóta is járok koncertekre. Főleg, ha a Deep Purple érkezik.

Amikor (az MK VIII-asnak nevezett összeállítás: Ian Gillan, Ian Paice, Roger Glover, Steve Morse, Don Airey) 2019.december 9-én utoljára nálunk járt, akkor távozóban azt a kérdést tettem fel magamban:

vajon látjuk-e még őket Magyarországon.

És biztos voltam benne, hogy nem, pedig akkor még nem is küldte karanténba a világot (azon belül pedig elsősorban az öregedő zenészeket) a világjárvány. Hamarosan megjelent a koronavírus, leálltak a kulturális események, és mivel már a 2019-es fellépésük is „The Long Goodbye Tour" néven futott, nehéz volt elképzelni, hogy újabb világkörüli útra indulnak még. Főleg úgy nem, hogy a leállás ideje alatt felvették 22. lemezüket, amely azonban nem tartalmazott egyetlen saját szerzeményt sem. A zenekar tagjai mások által írt dalokat újragondoltak, áthangszereltek, és ebből csináltak egy korongot.

Olyan volt ez, mint amikor a koncert végén a közönség visszaköveteli az együttest, de a fények már égnek, és a biztonságiak is a kijáratnál helyezkednek.

Ám a banda tagjai, vállukon törölközővel, kezükben pohárral még visszajönnek néhány percre. Megkeresik a hangszerüket, és saját szórakoztatásukra, még játszanak ezt-azt, ami eszükbe jut, és közben mosolyognak egymásra, a közönségre. Ilyen lett ez a Turning to Crime, egy 53 éves permanens koncert ráadása, mely után üressé válik a színpad, és mindenki elindul hazafelé.

Ian Gillan Forrás: MTI/Mohai Balázs

Ráadásul a felvételek elkészülése után kiderült, hogy a Blackmore-t 1994 óta helyettesítő Steve Morse felesége olyan beteg, hogy állandó segítségre szorul. A gitáros olyan döntést hozott, mely a rockzenészeket „csajozós-balhés-duhajkodónak" beállító közvélemény számára teljességgel érthetetlen: feladta karrierjét a világ talán legnagyobb együttesénél, és felesége mellett maradt. A zseni Ritchie Blackmore-on kívül az 55 év során (a '70-es évek közepén Tommy Bolin, és a '90-es években Joe Satriani egyaránt néhány hónapos szerepvállalását nem számítva) csak ő gitározott a Purple-ben.

Ez a szomorú tény is azt a gondolatot erősítette, hogy Deep Purple nevű együttes többé nem lép színpadra.

Az idén egyaránt 78 éves énekes, Ian Gillan és basszusgitáros, Roger Glover, a 75 éves billentyűs Don Airey, valamint a szintén 75 éves dobos, Ian Paice nem akarta az európai (gazdag) nyugdíjasok életét élni, luxushajókon, dél-tengeri szigeteken, alpesi falvakban, vagy egyszerűen csak üldögélve egy szép, rendezett kertben.

Ian Gillan énekes, Ian Paice dobos és Don Airey billentyűs Forrás: MTI/Mohai Balázs

Körbenéztek a „gitárospiacon", és magukhoz édesgették az 1979-ben született észak-ír Simon McBride-ot. Ez a „srác" akkor látta meg a napvilágot, amikor a Purple már túl volt a nagy sikerein, és éppen tagjai „haragszomrádot" játszottak, még nem volt iskolás, amikor a banda ismét összeállt, épp'csak megtanult írni, mikor először Budapesten adott (rögtön három egymást követő este három) koncertet a Blackmore-Gillan-Glover-Lord-Paice ötösfogat. Amikor Steve Morse átvette Blackmore helyét McBride 15 éves volt.

Most pedig vele lépett fel Magyarországon a banda.

A Purple-rajongók a koncert előtt azt találgatták, vajon változhat-e a zenekar az új taggal. Aki sokkal fiatalabb, mint a kapunyitásra várakozók átlaga vasárnap kora este. A nézők többsége olyan korosztályból érkezik, mely tagjainak, ha azt mondják: 18.30, akkor ők valóban fél hétre jönnek.

Bevallom, anno Bécsben a 380 schillinges jegy mellé én is vettem 100-ért egy pólót, de az gyönyörű: az utolsó Blackmore-ral készült lemez, a The Battle Rages On boritóját nyomták rá. Most is abban jöttem volna, ha nem megy össze az elmúlt 30 évben a szekrényben.

A ruházati termékek azért módjával, de fogynak, sokan már az új szerzeményben foglalják el a helyüket, vagy toporognak a „dühöngőben". Fél nyolckor már alig van üres hely, és amikor színpadra lép az előegyüttes, a Morher's Cake már teltház van. Ennek a csapatnak a háromnegyedórás ténykedéséről, ha jóindulattal áll hozzá az ember, akkor nem ír semmit. Maximum annyit: stílusa nem illik a Deep Purple elé.

Személy szerint egyébként sem értem minek a külföldi nagy bandák elé hangulatfokozó zenekar.

Ha már van a színpad mögött egy nagy kivetítő, inkább mutatnának képeket a hamarosan fellépőkről, esetleg lemezborítóikat.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Túléljük a „süteményeket", a pakolásuk után valóban megjelenik egy kép a „nagyokról": az öt zenész képe egy jéghegybe faragva, emlékeztet az 1970-es borítóra, ahol sziklába vannak vésve, mint a meghatározó amerikai elnökök portréja.

Hárman most is itt vannak azok közül, akik a Deep Purple in Rockot írták-játszották.

Elsötétül a színpad, és pontban 9-kor besétálnak a zenészek a Paice-Glover kettős megadja az alapot a Highway Starhoz, majd felgyúlnak a fények, „robban a hang és szilánkot szór". Húsz perc tömény rock, négy számot szünet nélkül nyomnak, ahogyan azt mostanában mindig teszik. A „csillagos dal" után Pictures of Home, ugyanarról az 1972-es lemezről, majd „No Need to Shout" a 2020-as Whoosh!-ról, végül a blokk zárásaként az Into the Fire, a „sziklás albumról", 1970-ből.

Leesik az állunk, tátva marad a szánk,

és levegőben maradnak a mobiltelefonok, melyek dokumentálják az eseményeket.

Engem 20 perc alatt meggyőz az új fiú, hogy itt a helye az „öregek" között. Könnyed, laza, szépen szól a gitárja, bár először a második számnál lepődök meg, amikor „újragondolja" annak szólóját. A negyediknél az átírt gitárrészen már nem csodálkozok, őszintén szólva első hallásra tetszik. Úgy tűnik McBride nem ötödik tagnak jött, hanem fazonszabásznak. Meglátjuk, mi lesz ebből!

Forrás: MTI/Mohai Balázs

A bevezető blokk után Ian Gillan köszönt minket, és illendően bemutatja Simon McBride-et. Majd közli, hogy az ő szólójával kezdődik a következő szám, az Uncommon Man, melyet az elhunyt alapító tag, Jon Lord emlékére írtak. Ekkor hasít belém a felismerés, napra pontosan 11 éve, hogy elvette „Lord of Hammondot" a gyilkos rák. A szóló ötletes, bár nehezen érthető, hogy miért nem Don Airey billentyűs tiszteleg elődje előtt. A szám egyébként az este két rossz számának ( a másik a No Need to Shout") egyike, szerencsére többet nem játszanak a Blackmore utáni 30 év terméséből.

Következik a klasszikus Lazy, ezt olyan fantasztikus billentyű-improvizáció vezeti be, mint a hajdanán a Made in Japan lemezen.

Persze Airey teljesen mást játszik, mint Lord anno, és még egy bájos gegre is futja: miközben néhány programozott akkord „magától megy", csokornyakkendős pincér érkezik a színpadra, és elegánsan bort tölt Don-mesternek. Ő iszik az egészségünkre, a Lazy „nagyot szól", majd a csapat talán legszebb lírai balladája, a When a Blind Man Cries tölti be a csarnokot. Gillan jó, de McBride először itt bosszant fel. Ennek a számnak a gitárszólóját kötelező (lenne!) úgy játszani, ahogy azt Blackmore megírta. Ekkor érzem úgy, hogy „kissrác" rátelepszik a Purple-re.

Szerencsére Blackmore utolsó ajándéka az Anya után ( melyről soha nem fogjuk megtudni, hogy a magyar „anya" szó ihlette Gillant a szöveg írásakor, vagy egy „Enyja" nevű lány) a 75 éves Airey klasszikusokat játszik akusztikus zongorán, bizonyítva, a Purple-ben nemcsak húros hangszer szólózhat.

Ezzel érezhető, hogy finisbe fordul a buli.

A második billentyű szólóból (mint 1984 óta mindig) „kinyílik" a Perfect Strangers, aztán jön a Space Truckin, mely az első magyarországi bulik során 1987-ben a zárószám volt, de most nem az. Mert McBride a színpad közepére jön, incselkedik kicsit a közönséggel, majd belevág a rockzene legismertebb riffjébe, a Smoke on the Waterbe. Ennek a szólóját is átírta. Ez már kezd sok lenni belőle, több tiszteletet tanúsíthatna a nagy előddel szemben.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Negyed 11-kor vonulnak le a színpadról a zenészek, eddig nagyjából egy dupla lemeznyi időt zenéltek.

Amíg az „öregek" kéretik magukat, körbenézek a küzdőtéren: a körülöttem állók 95%-ának lehetett dupla koncertlemez a kezében valamikor.

Ők pontosan tudják, hogy mi következik. Mivel túlvagyunk a montreaux-i kaszinó leégéséről, és a mentési munkákról írt számon, már csak egy záró 20 percben reménykedhetünk, két régi klasszikussal.
Így is történik. Jön a Hush, mely az első, 1968-as lemezen jelent meg, vagyis 55 éve. Eredetileg nem is Gillan énekelte, hanem elődje, Rod Evans. Az akkori csapatból csak Ian Paice maradt, ő az egyetlen, aki minden Purple lemezen püfölte a dobokat, és mind a kilenc formációnak tagja volt. Nemrég ünnepelte a 75. születésnapját, a legutóbbi koncertet leszámítva mindig produkált hazánkban 5-6-7 perces csodálatos szólót. Most másodszor nem kápráztat el minket ilyennel. Talán megöregedett?

Mindenesetre a Hush után ketten maradnak a színpadon a ritmusszekció másik tagjával, Roger Gloverrel, és az ő kettősük ismét olyan élményt nyújt, amilyenre csak ez a duó képes.

A zárószámhoz aztán visszajönnek a többiek is, búcsúzásként eljátszák azt a Black Nightot, mely egyik „menetrendszerinti albumra" sem került fel, csak válogatásokra. Pedig ez a dal, és az 1970-es kislemez (melyen megjelent) másik oldalán található, Speed King tette a zene történetének olyan polcára a Deep Purple-t, hogy még 53 évvel később is megtelik a Papp László Sportaréna.

A „látjuk-e még őket?" kérdést ezúttal is felesleges feltenni, mert a négy „öreg" úgy tűnik biológiai csoda, a „kissrácnak" meg van még minimum negyven éve a színpadon.

Ian Gillan énekes, Roger Glover basszusgitáros és Simon McBride gitáros Forrás: MTI/Mohai Balázs

Bár utóbbiról csak a közeljövő dönti el, hogy jó döntést volt idehozni, vagy sem.

Ha Blackmore után jön, akkor nyilván senki nem lenne vele elégedett, a 28 éves Morse-korszak után viszont felüdülés látni.

Persze az igazi képessége majd akkor derül ki, ha studióba vonulnak az együttes tagjai Ez utóbbit pedig miért ne tennék, hiszen bő két évig még egyikük sem éri el a 80 éves kort.