Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az elmúlt hétvégén mintegy ezerötszáz brazil hazafi gyűlt össze, hogy részt vegyen a másodízben megrendezett éves CPAC Brazil konferencián. Az eseményt Belo Horizonte gyönyörű városában, az ország bányákban gazdag déli Minas Gerais államában rendezték meg. A Japántól Ausztráliáig számos nyugati országot felölelő, világméretű CPAC franchise célja a hatalomra kerülésre kész konzervatívok globális hálózatának kiépítése, az egyes események szervezői a közös célok és ambíciók bátorítása érdekében pedig egymás rendezvényein is részt vesznek. Európa egyetlen CPAC-jének küldöttjeként az a megtiszteltetés ért, hogy az összegyűlt tömeg előtt beszélhettem Magyarország elmúlt három évtizedének tapasztalatairól, melynek során az ország maga mögött hagyta a kommunizmust és kialakította a konzervatív kormányzás irigyelt modelljét.
Talán önelégültségnek tűnhet, de be kell vallanom, hogy a mi magyar CPAC-ünk sokkal több állam- és kormányfőt vonultatott fel. A brazil CPAC-en egyetlen egy sem szólalt fel, még a régióból sem. Dél-amerikai barátaink azonban a fennhéjázás eme hiányát – jellegzetesen brazil módra – jó adag felvillanyozó lelkesedéssel pótolták. Az esemény mégis időnként olyan benyomást keltett, mintha egy katakombában tartották volna a vesztesek, egyfajta terápiás jelleggel, félénken dacolva a Lula da Silva szocialista elnök alatt uralkodó politikai légkörrel. Lula 1990-ben társalapítója volt a térség neokommunista, bolivári pártjait tömörítő São Paulo Fórumnak. Mintha a résztvevők nem is azért jöttek el, hogy jelöltet válasszanak vagy új politikai menetrendet dolgozzanak ki. Sokkal inkább úgy tűnt, hogy a politikai tájékozódás és tapasztalataik megosztásának szándéka vezérelte őket, miközben egymást vigasztalták a nehéz időkben.
Messzire vissza kell nyúlnunk, hogy megértsük e komorság okát. Az előző elnököt, Jair Bolsonarót – aki fél órán át Floridából, videókapcsolaton keresztül beszélt az egybegyűltekhez – idén januárban kétes körülmények közepette leváltották. Azóta a brazil legfelsőbb bíróság (Supremo Tribunal Federal, STF) a választási eredmények tagadása és bujtogatás ürügyén, jogi eszközöket felhasználva könyörtelen hadjáratot folytat Bolsonaro támogatói ellen.
Mivel a szavazógépeket csakhamar lefoglalták és nem végeztek nemzetközi ellenőrzést, a tavaly októberi választások elcsalásáról szóló, széles körben elterjedt állítások nehezen cáfolhatóak. Valójában az elmúlt év politikai felfordulása és zavarai még akkor sem csillapodnának, ha ez megtörténne. Nem csupán a választási eredményt tagadókat, hanem Brazília teljhatalmú igazságügyi Leviatánjának egyszerű kritikusait is sújtja a fellépés.
Mindezt a január 8-i eseményekkel indokolják. Ezen a napon nagyrészt békés felvonulás zajlott Brazíliavárosban, az ország 1960-ban alapított fővárosában, amely felett Bolsonaro nem rendelkezhetett (az előző napon az Egyesült Államokba utazott). Annak ellenére, hogy vasárnapra esett, a menet hamarosan a Kongresszus és a Planalto elnöki palota elleni „támadássá" vált, bár ehhez hozzájárult a rendőrség kétes közreműködése is. Olyan videók kerültek elő, amelyeken a rendőrök az épületben bevallottan parancsot teljesítve zúznak szét bútorokat. A cél az lehetett, hogy az események érzésre egyre inkább hasonlítsanak a két évvel korábbi, január 6-i támadásra a washingtoni Capitolium ellen. A válaszlépés még a békés nyugdíjasok ellen is rögtön kegyetlenségbe torkollt.
Többeket közülük azonnal őrizetbe vettek, bíróság elé állítottak és lázadásért akár hét évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek.
A bolsonarista mozgalom elleni jogi fellépés ezután egyre fokozódott. Magát Bolsonarót a választási bíróság nyolc évre eltiltotta az indulástól, és a legfelsőbb bírósághoz benyújtott fellebbezése jó eséllyel sikertelen lesz, különösen, ha a jobboldal mumusának számító Alexandre de Moraes főbíró eléri a célját.
A január 8-i események körüli narratívát megkérdőjelezni merészelő újságírókat száműzetésbe kényszerítették, néhányan közülük a CPAC-en online szólaltak fel.
A filmeket és dokumentumfilmeket – köztük olyan alkotók munkáit, akikkel személyesen is beszéltem – cenzúrázzák. Ugyan külföldön csak elvétve számolnak be a demokrácia lejtmenetének fullasztó légköréről, széles körben terjed és immár nehezen figyelmen kívül hagyható annak érzése, hogy Brazília gyorsan csúszik bele a baloldali tekintélyelvűségbe. Bár az aktivisták és politikusok energikussága és lelkesedése inspiráló volt a CPAC-en, optimizmusuk érezhetően kifogyóban volt.
Bolsonaro néhány jobboldali kritikusával szintén szót váltottam. Állításuk szerint a volt elnök hatalmon többet tehetett volna a baloldal bíróságok feletti befolyásának visszaszorításáért, hozzátéve, hogy e mulasztás árát most a támogatói fizetik meg. Azzal vádolják a korábbi elnököt, hogy nem rendelkezett erős akaraterővel és puszta ügyetlenségével aláásta saját álláspontját barátai és ellenségei felé egyaránt. Bolsonaro, az egykori katonai kadét, aki a baloldali korrupció által megtámasztott politikai ranglétrán lépdelt felfelé, talán egyszerűen nem volt elég tapasztalt ahhoz, hogy hatásos offenzívát indítson de Moraes ellen.
Meglehet, hogy túlságosan lefoglalta a technokrata hozzáértés képének sugárzása, amelynek érdekében személyi választásai erősen a katonaságból merítettek ahelyett, hogy olyan lelkes jobboldali harcosokkal töltötte volna fel az állományt, akik képesek lettek volna elvégezni a munkát és biztosítani a hatalmi egyensúlyban elfoglalt erős pozíciót. A hadsereg, amely hagyományosan ragaszkodik a Brazíliát alapítása óta formáló pozitivista eszmékhez, a tudományos haladás értékektől és ideológiáktól mentes vízióját vallja magáénak. Bár erős rendpárti üzenetével hozzájárult Bolsonaro megválasztásához, éles helyzetekben az elnök számos fontos projektjét megakasztotta.
Van egy további politikai bűn, amelyet Bolsonaro elkövetett és amely a magyar tapasztalatok alaposabb értelmezésével elkerülhető lett volna. Előadásomban utóbbiak ismertetésére törekedtem. A híres filozófus-fenegyerek, Olavo de Carvalho már az 1980-as években arra figyelmeztetett, hogy a brazil jobboldalnak nincs stratégiája a baloldal által a 2000-es évek elejéig, Lula da Silva szocialista elnök felemelkedéséig felépített kulturális hegemóniájának megtörésére. Valójában még azután is, hogy a hadsereg 1964-ben, egy antikommunista felkelés támogatásával megbuktatta João Goulart szocialista vezetőt, a baloldal egyszerűen átvándorolt a kormányból az egyetemekre. A junta ezt megengedte nekik. A bolsonarista mozgalom, bár nagyra tartja de Carvalhót, a jelek szerint ezt a leckét elfelejtette. Bolsonaro elnöksége alatt alig-alig tett valamit azért, hogy új alapítványok, agytrösztök, médiumok és egyetemi tanszékek jöjjenek létre a baloldali narratívákkal szemben, a genderideológiától a bennszülöttek jogainak abszolutizálásáig. Amikor újból meg kellett mérkőznie a választók bizalmáért, nem volt meg az az önfenntartó alstruktúra, amely a baloldali rágalmak szorításából ki tudta volna mozdítani a lakosságot.
A CPAC Brazil-en elmondott beszédem lényegi üzenete a remény volt. Csakúgy, ahogy Orbán Viktor 2002 és 2010 közötti, nyolcéves sivatagi menetelése során Magyarországon megtette, a bolsonarista mozgalom is elkezdhetné kihasználni az ellenzékben töltött időt, ha valóban akarná.
Törekedhetne arra, hogy üzenetét nemzetközi csatornákon keresztül juttassa célba. Megkétszerezhetné erőfeszítéseit, hogy leleplezze a korrupt visszaéléseket és a romboló szocializmust, amely az országot jelenleg uralja és amely vádakat a nemzetközi média azzal hárít el, hogy Bolsonaro valamiféle protofasiszta ördög. Tanulhatna a múlt hibáiból, nevezetesen abból, hogy nem sikerült kiépítenie egy olyan intézményhálózatot, amely szembeszállhatott volna a baloldal kulturális hegemóniájával az éterben, a véleményrovatokban, az elefántcsonttornyokban és a filantrópia terén. Másként fogalmazva: felhagyhatna azzal a látszattal, hogy az establishment számára elfogadhatónak tűnjön; felgyűrhetné az ingujját és harcolhatna. Amikor Brazíliában voltam, sokat hallottam a következő kifejezést: „egy szent a saját otthonában nem tehet csodát", ami nagyjából a „senki sem próféta a saját hazájában" megfelelője. Az aforizma igazsága nyilvánvalónak tűnt, amikor megpróbáltam elmagyarázni, hogy Orbán Viktor egy brazil filozófus, Olavo de Carvalho előírásait követte. A bolsonaristáknak nem kell Magyarországtól tanulniuk; elég, ha Olavo de Carvalhóhoz fordulnak.
Szerző: Jorge González-Gallarza, az Alapjogokért Központ vendégkutatója és az Uncommon Decency podcast műsorvezetője.
