Vincze Viktória nem szokott interjút adni, most azonban kivételesen mesélt az életéről, karrierjéről.
Mindig is a zenei pályára készültem az öcsémmel, Tamással, aki a mai napig dobol.
Ebben nőttem fel, és amikor az 1972-es Táncdalfesztiválon sikerült az áttörés, életem legszebb időszaka kezdődött el. Sok stresszel és munkával járt, de megérte" – kezdte a Blikknek az énekesnő, akinek karrierjét egy autóbaleset kettétörte 1976-ban. Az anyósülésről a hátsó szélvédőn keresztül repült ki az autóból.
"Agyrázkódásom volt, ami miatt olyan agyi sérülésem lett, hogy egy évig jóformán csak feküdtem. A lábra állásom után ismét belevetettem magam a munkába, ez sem tett jót. Közben megalakult a Viki és Flört nevű együttesem, amellyel ismét bejártuk a világot."
Ezután azonban újabb baleset következett, önhibáján kívül.
Az elsőből sem sikerült teljesen rendbe jönnöm, folyamatosan szédültem, de a második végleg lehetetlenné tette, hogy folytassam a zenei pályafutásomat.
Vérzett a szívem, de nem tudtam már helytállni. Fizikailag nyírt ki az egész, elvesztettem minden erőmet és az egyensúlyomat, azóta sem sikerült visszaszereznem, olykor már járókeretre is szükségem van"– mondta Vincze Viktória, aki 1995-ben vonult végleg vissza a pályától. Egy ideig régiségekkel foglalkozott, ma már nyugdíjas, a színpad hiánya viszont a mai napig nem múlt el benne.
"Lelkileg nagyon megviseltek a történtek, a buddhizmusban és a hitben találtam vigaszt, ezt segített feldolgozni mindent. Nagyon szerettem a színpadot, és sajnálom, hogy így ért véget. Ha nem történt volt ez a két baleset, biztos vagyok benne, hogy módjával, de most is színpadon lennék. Még pár éve is jöttek felkérések, hogy retró-előadóként lépjek fel, de sajnos nem tudom megtenni. A kollégákkal nemigen tartom a kapcsolatot, de követem a pályafutásukat, ahogy a fiatalokét is."
Az énekesnő kétszer ment férjhez az Egyesült Államokban, sajnos mind a kétszer elvált. Gyereket orvosai tanácsára nem vállalt, jelenleg Budapesten él, testvére, Vincze Tamás lakásában.
A testvérem van csak nekem, ő gondoskodik rólam és segít, amiért nagyon hálás vagyok neki.
Jönnének többen is látogatni, de nincs már hozzájuk erőm. A napjaim nagy részében tévét nézek, és ahogy erőm engedi teszek-veszek. Bár az emberek már nem igen ismernek fel az utcán, én így is nagyon hálás vagyok értük és a zenéért is, mert rengeteget köszönhetek nekik."