Egyszerűen jó - Moszkvics 408

A nagyszerű dolgok mindig pofonegyszerűek. Valószínűleg ezzel a gondolattal fogtak a 408-as fejlesztéséhez, és tényleg minden a helyére került benne. A Moszkvics világába Horváth Péter kalauzolja el az olvasót. Fotó: Ács Attila. Archív: Santhion.

Az 1964-es bemutatót követően a modell négyféle változatát lehetett kapni, a négyajtós karosszériát jelölte a 408-as szám, volt kombiváltozat 426-os jelöléssel, a nálunk rendkívül ritka kétszemélyes, zárt kisáruszállító 433-as típusszámmal. Állítólag létezett platós verzió is 408 pikap néven, de erről semmilyen információ nem áll rendelkezésre. A 426-os és 433-as eltérő hosszúságú és keménységű laprugókat, szélesebb keréktárcsákat, rövidebb differenciálművet kapott, a furgon laprugóinak a felfogatása is masszívabb volt. A 433-as vezetőjének nélkülöznie kellett az utastéri szőnyegek és a rádió nyújtotta luxust.

Az 1965-ben gyártott példányok még kizárólag szimpla fényszórósak voltak, a műszerfal felső részét sem burkolta habszivacs. Az első modellek legtöbbje szürke és világoskék fényezéssel jött le a szalagról.

1966-ban a modell történetében a leglátványosabb változást az ikerfényszórós változat megjelenése hozta, ám szebb külseje ugyanazt a műszaki tartalmat takarta. A belföldi piacra gyártott kocsik továbbra is többnyire szimpla - és az akkori szabványok szerint szimmetrikus - fényszórókkal világították a szovjetunióbeli utakat, és egész hátsólámpa-burájuk piros volt.

A szürke szín domináns maradt, ám megjelent mellette a vajszínű és a bordó fényezés. 1967 második felétől az egybepados első ülést felváltották a különálló ülések, és ekkor jelent meg - a többnyire bordó és fehér színben készülő autókon - a Moszkvicsok egyik legjellegzetesebb eleme, a C oszlopon levő piros-fehér helyzetjelző. 1968-ban a gyár neve MZMA-ról AZLK-ra változott (Lenin Komszomol Autógyár), a továbbiakban ez a felirat ékesítette a 408-as kormányát. Ebben az évben az olajzöld volt a leggyakoribb szín.

A Moszkvics gyári versenycsapata folytatta a 407-essel elkezdett hagyományt, és rendszeresen több kocsival vett részt nemzetközi raliversenyeken. A 408-as legjelentősebb sikere az 1968-as London-Sydney futam volt, amelyen a 16000 kilométeres távot a 98 indulóból csak 48 teljesítette, és az AZLK-é volt az egyetlen csapat, amelynek minden tagja célba érkezett.

Ez a tény jelentősen növelte a márka ázsióját, s nőtt népszerűsége a nyugati piacon is. A versenyen futott 408-asokban már az UMZ-412-es blokk dolgozott, amelynek a terveit 1967-ben szerezték meg a BMW-től. Ez az 1478 köbcentis, 75 lóerős motor került 1967 után a 412-esekbe. Párhuzamosan folyt a motor és a kocsiszekrény továbbfejlesztése, így nincs éles határvonal a Moszkvics 408-as és az utódmodell 412-es között. A gyár működésének kezdetén külön szám jelölte a motor és a felépítmény típusát, de ennek nehézkes volta miatt a második számot később lehagyták, és csak a motor kódja szerepelt a kocsi típusszámaként.

Így fordulhatott elő, hogy léteztek egymástól eltérő karosszériájú, de azonos típusjelű Moszkvicsok, bár volt példa az ellenkezőjére is. Elsősorban a nyugati piacra került sok a 408-as 1970 utáni, IE jelű változatából, amely külsőre megegyezik az akkori 412-esekkel, de ezekben még a régi, 1357 köbcentis motor dolgozott. 1969-70-re, a szögletes lámpás modell megjelenésének idejére a 412-es szinte teljesen kiszorította elődjét.

Veterános szemmel

Veterános szemmel nézve hálás kocsi a 408-as, bár manapság már nem mondható gyakorinak. Eltűnésének oka a márka megcsappant népszerűségében keresendő, a volt tulajdonosok nagy része ugyanis inkább bontókba, MÉH-telepekre vitte az eladhatatlan használt Moszkvicsokat. A rozsdásodás nem jelent nagy veszélyt a 408-asra, a tipikus korróziós pontokon (hátsó sárvédőív, küszöbök, első sárvédők alja, illetve a köténylemez és a sárvédők illesztési pontjai) megjelenő rozsdafoltok idejében észrevehetők és javíthatók. Sokkal alattomosabb veszélyforrás a beázó szélvédőtől átnedvesedő zajszigetelő szőnyeg, mert alatta észrevétlenül képes súlyosabb károkat okozni a rozsda a padlólemez elülső részén, de ez is viszonylag könnyen javítható.

A 408-as másik kritikus pontja a beltéri műanyagok mállása: a kormány, a műszeregység kerete, illetve a szerelvényfal műanyagjai szó szerint elporladnak, de kisebb utánjárással beszerezhetők. Az utastérben előforduló tipikus esztétikai hiba még az ülések műbőr kárpitjának repedése a varrások mentén. A kocsi többi része viszont szinte elpusztíthatatlan.

Az elektromos rendszer egyszerűsége egy fakockáéval vetekszik, rendkívül megbízható, a futómű és a hajtás masszív, akár egy tank, és a motorra sem lehet különösebb panasz, egyedül a kisebb olajszivárgások okozhatnak gondot. Kicsit nagyobb figyelmet érdemel a vezérmű is, mert a százezredik kilométer környékén a vezérműkerék kopása miatt elállítódhat a vezérlés. A váltó kihajtásánál levő szimering kopása szintén okozhat olajszivárgást.

A fecskefarok díszlécén és az ablakkereteken levő krómozás nem hajlamos rozsdásodni, azonban a többi krómozott alkatrészen előfordulhatnak szépséghibák. A beltéri alumínium küszöbdíszlécek ritkán maradnak jó állapotban, egyrészt mert helyükből adódóan könnyen sérülnek, másrészt meg az elektrolitikus korrózió fogyasztja el őket.

A megmaradt 408-asok többnyire viszonylag komplett állapotban kerülnek elő, aminek az a magyarázata, hogy általában a Moszkvics-tulajdonosok körében nem volt jellemző az autó átalakítása, tuningolgatása, a legtöbb gyorsan tönkremenő alkatrész pedig nem befolyásolta az autó üzemképességét, inkább csak az esztétikai állapotot rontotta.

Túlélő

Ritka az olyan autó, amelyre többször várnak éveket, de a székesfehérvári Szekeres Miklós kocsija ilyen példány. A jelenlegi tulajdonos hat éve látta meg először az 1966-os évjáratú bordó négykerekűt, és három évig kitartóan győzködte-puhította az akkori tulajdonost, egy fiatal geodétát, aki naponta járt dolgozni a Moszkviccsal. Szerencsére ő is gondosan ápolta és karbantartotta az autót, így a napi használat ellenére meglepően jó állapotban maradt az öreg 408-as, bár azért közelről meglátszik, hogy nem restaurált példány: itt-ott kicsit rozsdás, néhol kicsit fakó, de műszakilag kifogástalan.

Háromévnyi alkudozás után végül is Miklóshoz került az autó. A kocsihoz kapott pótalkatrészek közül - a számos veterán restaurálásán edződött Miklós őszinte megdöbbenésére - még egyet sem kellett felhasználnia, mert nem volt rá szükség, pedig ő is naponta használta a Moszkvicsot. Szinte hihetetlen, de alig látszik a több százezer kilométeres futásteljesítmény.

Nagyon sok apró kiegészítő maradt meg, ami ma is ritkaságszámba megy, egyebek között eredeti alumínium díszgyűrűk a felnikre, gyári szerszámkészlet, műbőr kormányvédő és kicsit megfakult, de amúgy jó állapotú szőrős üléshuzat az egybepados ülésekre. A negyvenediket taposó autóval a mai forgalomban is lehet közlekedni, bár nem szabad figyelmen kívül hagyni a kocsi többi sofőrre gyakorolt hatását. A lámpánál mellettünk álló A osztályos Merci sofőrje, például, annyira nézte a Moszkvicsot, hogy zöldre elfelejtett elindulni.

A 408-as országúton sem vall szégyent, a tartós 100 km/h utazósebességet is jól bírja, de e fölé hajszolni már nem ildomos. Mostanában a kocsi már a jól megérdemelt nyugdíjaséveit élvezi, ugyanis egy éve garázsban pihen, és csak különleges alkalmakkor kerül elő.