Briliáns B film

A Kill Billt megnézve nem leszünk gazdagabbak világmegváltó gondolatokkal, nem ismerünk meg hátborzongató igazságokat. Patakokban folyik a vér, s még az erősebb gyomrú nézők is fel-felszisszennek néha. Mitől jó mindez? A szemérmetlenül őszinte előadásmódtól.

Mint azt az [origo] olvasói jól tudják, Tarantino az elvárásoktól indul be. "Én, Quentin Tarantino, piszkos szájú vadzseni 1994-ben forradalmosítottam a független filmgyártást, egy szál magamban megalapoztam a Miramax filmstúdió felemelkedését, úgy megkavartam megcsavartam, hogy engem nézett-idézett mindenki Tokelautól Drangajokullig, és még azon túl is, annyira fantasztikusan fantasztikus vagyok. És most itt vagyok megint, és überolok." Gondolja, mondja, és jön, jön, jön - a főcím tanulsága szerint - "Quentin Tarantino negyedik filmje"

Van benne kung-fu, szamurájkardozás, ironikusan erőszakos fej- meg karlevágás, késsel-szíven-doblak-mielőtt-te-fejbe-lősz akció, és mindezt hosszú combú és mozgékony szőkék és barnák produkálják. Ezúttal is meg vannak keverve az idősíkok, a zene is idegesítően hangos és eklektikus, és lehetőleg a jelenet hangulatát ellenpontozó: diszkósított flamenco a lassú télikerti leszámolás alatt, szívettépő Morricone az ultra-erőszakos rajzfilmnél.

"Ide süssetek, annyira jófej vagyok meg laza és főleg menő, hogy most belerakom a filmembe Sonny 'szamuráj félisten' Chiba mestert, hát nem vagyok egy csudapofa? Tudjátok, azt a nagyon híres japán színész-legendát, akinek a filmjeit annyira bírom."

Ühüm, hát ez marha jó, és bizonyára a számtalan film-ídézet Tarantino kedvenc kung-fu és B-horror filmjeiből is rendkívül ötletesen van beleépítve a másfél órás értelmetlen unalomba, ami a Kill Bill első része. A vicces párbeszédek, a jól megírt érdekes és különös figurák viszont ezúttal hiányoznak, történet, konfliktus lényegében nincs, és nem sikerült létrehozni egyetlen "hús-vér" figurát sem, akiért izgulhatnánk. Végig teljesen érdektelen marad, hogy ki öl meg kit és miért. A harcjelenetek közötti történések néhol egészen az elviselhetetlenségig unalmasak, és a nyirbálós részek közül is csak egy van, ami igazán jól sikerült. A tizenkilencéves japán pszicho-gyilkos, Go Go Yubari halálos kimenetelű küzdelme Uma Thurmannal az igen, az jól nézett ki. Ennyi, és nem több.

A film végén Bill, aki az első részben egyszer sem látható a vásznon, motyog valami meglepőt, ami azt a célt szolgálná, hogy elhitesse velünk, hogy akkor majd a második részben mégis kiderül valami. Talan ha az derülne ki, hogy a két részből mégis összejön egy jó film... Talán akkor megnézném.

Kőszeg Áron
New York City