Nastassja Kinski legfontosabb szerepe az anyaság

Gárdos Éva nemrég bemutatott filmjében, az Amerikai rapszódiában ön játssza Margitot, az egyik főszereplőt. Miért vállalta el rögtön a felkérést?

Mielőtt elolvastam volna a forgatókönyvet, már hallottam róla, de nem tudtam, hogy igaz történetről van-e benne szó. A látottak alapján mindenesetre nagyon autentikusnak és őszintének tűnt. Amikor kiderült, hogy a rendező saját életét viszi a filmvászonra, és az események valóban megtörténtek vele, beleszerettem a megbízásba. Tulajdonképpen nem annyira a szerep, mint maga az egész alkotás és annak mondanivalója ragadott meg. Gárdos Éva édesanyját alakítottam, és játékommal megpróbáltam a lehető leghitelesebben visszaadni a személyiségét.

A rendező kezdettől fogva önt szemelte ki a szerepre, mert olyan színésznőnek tartja, aki tökéletesen meg tudja formálni az európai emigráns asszony alakját, érzékeltetve a keménység és az érzékenység kettősségét.

Ha így gondolta, nagyon örülök neki. Magam is anya vagyok, és azonosulni tudtam a film minden alakjával, különösen a lány, Zsuzsi lelkivilágával. Ma visszatekintve, talán nehezünkre esik megérteni a korábbi időket, de az 1950-es években, amikor a cselekmény játszódik, sok ezren próbáltak elmenekülni hazájukból, mindent kockára téve, akár a családjuk hátrahagyása árán is. Komoly érzelmi veszteségeket kellett elszenvedniük, hogy másutt új lehetőségre találjanak. Nekem személyesen nem voltak ilyen élményeim, viszont anyám gyakran mesélt róla, hogy a nagyszüleim min mentek keresztül a második világháború alatt. Emlékszem a televízióból és az újságokból azokra a képekre és cikkekre, amelyek a nyomorúságos körülmények között élő, száműzetésbe kényszerülő tömegeket mutatták be. Ha az élet és a szabadság kerül veszélybe, menteni kell, ami menthető. A világon valahol sajnos mindig van politikai konfliktus és háború. Noha a film a múltról szól, úgy gondolom, a felvetett kérdések ma is változatlan aktualitással bírnak.

Milyen tapasztalatokat szerzett a magyarországi forgatás alatt, ahol szövege miatt nyelvet is kellett tanulnia?

Egy olyan országban forgatni, ahol a bemutatott események tényleg megtörténtek, találkozni azokkal az emberekkel, akiknek hasonló fájdalmakat kellett átélniük, együtt dolgozni a színészekkel egészen rendkívüli és megrázó élmény volt. A magyarok mindenütt segítőkészen és nagyszerűen viselkedtek, a nyelvet nagyon nehéznek, de gyönyörűnek tartottam. Azt hiszem, a helyszíni jelenlét, a tapasztalatok és kapcsolatok mind nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy végeredményként megszülethessen ez a hiteles mozi.

A szakma és a közönség nagy örömmel fogadta visszatérését a filmvászonra. Tavaly öt filmet forgatott, aktívabb, mint valaha.

Nagyon korán kezdtem a színészi pályafutásomat, mindössze 13 éves voltam, amikor Wim Wenders Hamis mozdulatok című filmjében alakítottam a néma zsonglőrt. Utána egymást követték a szerepek, a legkiválóbb rendezőkkel dolgozhattam együtt. Akkor ez tűnt természetesnek. Hálát adtam a sorsnak, hogy így alakultak az események, mert a szerencsét nem lehet erőltetni. Tizenéves voltam, iskolába jártam, jól el akartam végezni a rám bízott feladatokat, s nem volt időm azon gondolkodni, lehetne-e másképp. Közben a valós élettel is foglalkozni kellett. Az emberrel később rengeteg minden megtörténik, amit előre nem sejthet. A változások miatt többször arra kényszerültem, hogy felülvizsgáljam a dolgokat, felállítsam a fontossági sorrendet, és ha kellett, áldozatot hozzak. Ebbe a szakmai lemondás is beletartozott. Noha tudtam, hogy utólag pótolnom kell majd a hiányt, bizonyos munkákat kihagytam, hogy más értékeket megőrizhessek és önmagam lehessek. Sokan azzal vádolnak, hogy nem vittem végig következetesen a filmes pályafutásomat, s annyiban igazuk van, hogy másokhoz képest bennem sosem tengett túl a becsvágy. Ugyanakkor szeretnék büszke lenni arra, amit csinálok, mert bármihez fogok hozzá, beleviszem a szívemet-lelkemet. Minőségi szerepajánlatokat nem mindennap kap az ember. Sokszor behatároltak a választási lehetőségeim, de el kell tartanom a családomat, így nem engedhetem meg magamnak az elutasítás luxusát, és megpróbálom a legtöbbet kihozni az adott helyzetből. Hálás vagyok azoknak a filmkészítőknek, akik megbíznak bennem, s örömmel tölt el, hogy közreműködhettem az Amerikai rapszódiában. Régi tervem, hogy egyszer rendezőként is dolgozhassak, ezért különösen nagyra értékelem Gárdos Éva teljesítményét, hiszen tudom, milyen nehéz az ember saját történetét feldolgozni.

Pályafutása során olyan rendezőkkel volt alkalma együtt dolgozni, mint Wenders, Polanski, Paul Schrader, Coppola és Koncsalovszkij. Mit tart a legemlékezetesebb munkájának?

Thomas Hardy regényének filmes adaptációja, az Egy tiszta nő és a rendező, Roman Polanski alapvetően megváltoztatta az életemet. Amellett, hogy eljátszhattam ezt a kivételes szerepet, minden szempontból a saját lábamra álltam, és kezembe vettem a sorsom irányítását. Ehhez hozzásegített a figura lelkivilága is, hiszen Tess teljesen független személyiség, és csak magára számíthat. Nagyon szerettem a karaktert, a történetet és a rendezőt is. Polanskitól olyan támogatást, hitet és tiszteletet kaptam, ami példátlan. Mélyen meghatott az elkötelezettsége tragikus körülmények között elhunyt felesége, Sharon Tate emléke iránt, akinek eredetileg szánta a szerepet. A vele töltött időszakban komoly és a korábbiaktól teljesen eltérő élmények értek. A többi direktor közül jelentős hatással volt rám Wim Wenders, Wolfgang Petersen és feltétlenül meg kell említenem Andrej Koncsalovszkijt is.

Az elmúlt évek egyik jelentős vállalkozásában, az Aranybánya (The Claim) című filmben nem végzetes szépasszonyt, hanem öregedő és halálos beteg nőt kellett megformálnia. Hogyan élte meg ezt az alakítást?

Nagy esélyt és kihívást láttam ebben a szerepben, ami azért is a kedvenceim közé tartozik, mert egészen közelről érintett. A meghallgatáson egy másik figura szövegét kellett felolvasnom, és megkértem a rendezőt, hogy fontolja meg, alkalmas lennék-e az idősödő és beteg asszony eljátszására. Végül engem választott. Szoros kapcsolatom volt anyámmal, három gyerekem van, így teljesen át tudtam élni a szeretetről és az érzelmi veszteségről szóló történetet. Amikor egészséges vagyok, akkor is gyakran elgondolkodom azon, mit hoz a következő nap, mi történne, ha a gyerekeim kénytelenek lennének nélkülem létezni.

A drámák és a vígjátékok mellett thrillerekben is gyakran feltűnik. Az utóbbiak közé tartozik legújabb filmje, az a.com for Murder, melynek cselekménye virtuális közegben játszódik.

A forgatókönyv szerint véletlenül, barátnőmmel együtt egy csevegőcsatornán fedezünk fel egy gyilkost. A leleplezésére irányuló magánnyomozás egyre hátborzongatóbbá és valóságosabbá válik. Érdekesnek találtam a munkát, mert az internet mint közeg nekem teljesen újszerű, de a gyerekeim otthonosan mozognak ebben a hatalmas világban. Fantasztikus lehetőségek, ugyanakkor beláthatatlan veszélyek rejlenek benne, s ez egyszerre lenyűgöző és ijesztő.

Önt a mai napig az örök gyerekasszony skatulyájába helyezik. Hogyan viszonyul ehhez a sztereotípiához?

Azt hiszem, a megítélésem részben a természetemből adódik. A kortól függetlenül mindig lesz bennem egyfajta gyerekesség, ám időközben felnőttem. Negyvenegy éves vagyok, majdnem harminc éve filmezek, s köztük találhatók nagyon jó és kevésbé kiváló alkotások. Intenzíven éltem, de ez leginkább rám és a hozzám közel állókra tartozik. Elsősorban mégis az anyaság tett éretté. A mások életéért való felelősség önmagában átalakítja a személyiséget. Mióta a gyerekeim a világon vannak, mindent másként látok.

Egyedül neveli Aljoshát, Sonját és Kenyát. Más gyerekkort szeretne biztosítani nekik, mint amilyen az öné volt?

A gyerekeim megszokták, hogy színésznő vagyok, és természetesnek veszik a filmes közeget. Tudják, hogy ugyanúgy végzem a munkámat, ahogy mások, és este, amikor hazaérek, ugyanazokról a témákról, az iskoláról és az életről beszélgetünk, mint bármelyik család. Sonja, az idősebbik lányom nemcsak gyönyörű, hanem tehetséges képzőművész is, és kiterjedt érdeklődési köre van. Még nem tudni, végül milyen hivatást választ, de nagyon fontosnak tartom, hogy mindhármuknak megalapozott legyen az önbizalma. Bármit csináljanak majd az életben, az a saját döntésük legyen, és ehhez megpróbálok minden támogatást megadni nekik. Időnként az ő érdekükben szigorúságra is szükség van, mert a gyerekeknek irányt és értékrendet kell mutatni, tudatosítani bennük, hogy nem egyedül vannak a világon, hanem mások szempontjait és érzéseit is figyelembe kell venniük. Egészen más körülményeket próbálok biztosítani nekik, mint az enyéim voltak egykor. Amíg a szüleim, a színész Klaus Kinski és az író Ruth Brigitte Tocki együtt éltek, apám karrierjének állomásai határozták meg az egész életritmusunkat. Állandóan vándoroltunk, laktunk Olaszországban, Franciaországban, Dél-Amerikában, a nyugalom minden téren ismeretlen fogalomnak számított nálunk. Miután elváltak, anyámmal maradtam. Apám valójában sosem volt, csak egy álomképem. Nagyon fiatalon kellett anyámról gondoskodnom, korán munkába álltam, így semmilyen hasonlóság nem áll fenn a saját gyerekeim élete és az enyém között.

A 90-es évek eleje óta Amerikában él. Hol van az igazi otthona?

Egyértelműen Los Angelesben, és ha minden igaz, nemsokára hivatalosan is az Egyesült Államok állampolgára leszek. Noha egyszerre érzem magam európainak és amerikainak, nagyon büszke vagyok a választott hazámra. Rengeteget köszönhetek Amerikának, és ugyanez érvényes a bevándorlók százezreire is, akik azért jönnek ide, hogy megvalósítsák az álmaikat. Noha a létfeltételek nagyon kemények, az ország még mindig az ígéret földje olyan értelemben, hogy mindenkinek esélyt ad az újrakezdésre. Ez az optimista szellemiség és energia szinte tapintható, s szeptember 11-e után sem változott meg. Az ember felkel, és a holnappal egy új nap kezdődik. Arra tanítják, hogy a nehézségek, a félelmek dacára higgyen önmagában és a dolgok jobbra fordulásában. Ugyanakkor az egész nem egy felületes attitűdöt, hanem mélyen gyökerező, valódi meggyőződést takar, amihez maximális professzionalizmus társul.

Korábban:
Az amerikai rapszódia hazaérkezett