Köze nincs a szingliséghez - interjú Hámori Gabriellával

Két éve végzett a Színművészetin, de már diploma előtt túl volt első filmfőszerepén, Incze Ágnes I love Budapest című munkájában. Játszott Deák Krisztina Jadviga párnája, Gothár Péter Magyar szépség című filmjében. Ebben az évben Deák Krisztinával (Miskolci Bonnie és Clyde) és Török Ferenccel (Szezon) is dolgozott. Novemberben kezdett el forgatni Bergendy Péter Állítsátok meg Terézanyut! című munkájában, amelyben a főhősnőt, Kéki Katát játssza.

- A Főiskolán bizonyára érkeztek feléd olyan jelek, amelyekből előre megjósolható volt a reményteljes pályakezdésed. Érezted ezt?

- Sok mindent, amit pozitívumként értékelek magamban, az osztályomnak köszönhetek. Bodó Viktor, Csányi Sándor, Lengyel Tamás, Szamosi Zsófi kivételesen erős személyiségek. Nagyon tapasztalatlan voltam, míg többeknek volt már némi színházi gyakorlatuk. A lemaradástudatom miatt nem volt önbizalmam sem, ezért két éven keresztül nem tudtam érvényesen megnyilvánulni. Beragadtam. Csináltam néha egy-egy furcsát, amiből arra lehetett következtetni, ez a lány nem olyan rossz, de egyébként...

- Éretlen voltál?

- Tizenöt éves koromban meghalt az édesanyám. Gyakorlatilag az apukám nevelt fel - a nővérem sokkal idősebb nálam, neki már családja volt. Apukámmal olyan kapcsolatom alakult ki, amely inkább közelebb áll a feleséghez, mint a lányhoz, és a nővéremmel is megváltozott a viszonyom. Elvártam, hogy egyenrangú félként kezeljenek. Viszont nem tudtam, hogyan kommunikáljak idegen emberekkel. A főiskolán meg az az első, hogy vizslatják egymást az emberek. Puszta kíváncsiságból - vagy szexuálisan. Én meg zavaromban egy oktávval magasabb hangon beszéltem.

Harmadév környékén már lelassultam, voltak olyan osztálytársaim, akikkel akkor dolgoztam először együtt. Például Csányi Sanyival. Addig nem is nagyon beszéltünk egymással. Azóta mindig van valami, amiben együtt játszhatunk.

- A főiskolán értek-e olyan megrázkódtatások, amelyekről olyan sok pályatársad beszél? Magányosság, magára hagyatottság, önemésztő bizonytalanság?
 
- Átéltem a második kamaszkoromat, persze. Volt néhányszor, hogy könnyező tekintettel bámultam ki az ablakon, és vártam, hogy mindenki menjen el a folyosóról, mert akkor végre kiugorhatok. Mindig volt valaki, aki megérezte. Leült mellém, nem szólt semmit. Nem kérdezett. Ott volt. Egyébként természetesen nem tettem volna meg.

Fotó: Mohos Angéla (Unio film)

- Mennyire késztettek titeket arra, hogy ki kell játszanotok magatokból a legszemélyesebb élményeiteket?

- Marton László Várkonyi módszerét folytatja, ennek az az első fázisa, hogy magunkról beszélünk. Elmondunk egy történetet, egyes szám első személyben, nagyon röviden, "fordulattal". Későn jöttem rá, mi a fontos, miről kell, miről lehet itt beszélni, és hogy nem feltétlenül szerencsés, ha a legsúlyosabb traumánkról szólunk.
                
Hajtottuk magunkat, mert láttuk az előttünk lévő példát, a Zsámbéki-osztályt. (Ónodi Eszter, Fullajtár Andrea, Tóth Anita, Pelsőczy Réka, Mundruczó Kornél, Elek Ferenc, Rába Roland - a szerk.) Nem az volt a vezérelvük, hogy akkor tudnak együttműködni, ha szeretik egymást, és a nap végén egymás karjában alszanak el, hanem a munkamorál. Csodáltam azt az osztályt.

A főiskola első két nyarán dolgoztam Szász Jánossal, a Baal-ban és a Marat-ban. A Baal-ban ész nélkül próbáltam és játszottam. Nem is lett jó az a szerep. Mert egy tizennyolc éves forma gyerek fejében vannak olyan érzelmek, aktuális világfájdalmak, amiket a színpad nem bír el, viszont elvonja a figyelmét azokról a feladatokról, amelyeket meg kéne oldani. De nagyon megszerettem a szerepemet, Johanna Reihert, a szüzet. Harmadévben Marton meghívta hozzánk Szász Jánost. Csehovot csináltunk, színpadi és filmes gyakorlat is volt.


- A filmes gyakorlat fehér holló a Színművészetin.

- Kevés is volt az a pár hét. Nagyjából annyit tanultam, hogy ha a fejemet megmozdítom, és úgy nézek fel, az sokkal több egy közeliben, mintha csak a szememmel nézek föl. Se előtte, se utána nem láttunk kamerát.

Forrás: Filmplus
Csányi Sándorral az I love Budapest-ben

- Egyszer azt mondtad, több olyan szerepet kaptál, ami nem neked való. Az I love Budapest-ben a szelíd, a már-már eszetlenül csak a jóban reménykedő, vidéki kislányt, Anikót játszod, miközben inkább a Kovács Martina által alakított, rafinált Móni szerepe izgatott volna.

- Ezt a szerepet már nem is tudnám úgy megcsinálni. Anikó drámai szende, ez gyakran jutott eszébe rólam a rendezőknek - mostanában egyre kevésbé. Annak idején ösztönösen azt mondtam, hogy a másik szerep jobban izgat, mert azt találtam nehezebbnek. Ági viszont azt kérte tőlem, hogy eszköztelenül, sztereotípiákat mellőzve játsszak. Azóta tudom, hogy ez a legnehezebb dolog a világon.

- Anikó naivitása mennyire jellemző rád?

- Tökéletesen. Csak már kontrollálom. Ez a naivitás - mindaz, amit gyerekkorunkból megőrzünk - mindenkinek ismerős. Ezért van, hogy ez a film olyan sok mindenkit megérintett.

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK