Az Eros című film három rendező rövidfilmje a szexről. Az egyik csupa szimbólum, a másik nevetséges, a harmadik pedig tiszta szenvedés. Mindegyik szórakoztató.

Michelangelo Antonioni kezdi. Ő úgy csinál, mint a hatvanas években szokás. Csupa-csupa szimbólum és meztelen nő. Eros kell? Hát akkor minden "arról" szól. Elmennek a szereplők egy helyre, nem tudjuk, hogy miért, de a táj önmagáért beszél: széttárt női lábat formázó sziklához tart a kirándulás, középen pedig patak csordogál. Aztán jön a végzet asszonya, és egy jókora, girbe-gurba botot talál, előszedi és játszik vele. A történet egy férfiről és két nőről szól. Az egyik nővel már nem megy a szex, a másikkal csak az megy. Meztelen nők táncolnak a tenger partján, így kifejezve a személyiségükkel kapcsolatos részleteket. Az autó éppen hogy kifér a kis kapun, utána viszont sövények alagútjába tér be a pár, hogy végül elvitatkozzanak, jó-e iszaposnak lenni. Antonioni filmje annak ellenére is frissnek tűnik, hogy eszköztára évtizedekkel ezelőtt tette kultikussá. A két nő toronyban lakik, a teljes helyszínlista felér egy-egy kacsintós könyökkel történő oldalba vágással. Közben a párkapcsolat egyik kulcskérdését is megpróbálja megvitatni, kellő távolság-tartással ahhoz, hogy a misztikus máz ne tegye túl egyértelművé a rövidfilmet. A film itt a reneszánsz olasz festészetet idézi, ahol a háttér sokszor többet magyaráz, mint a szereplők. Ráadásul a három Eros-film közül ez az egyetlen optimista végkicsengésű, holott épp ez kezdődik egy szakításnak tűnő jelenettel. Kiderül, hogy lehet újra kezdeni, csak fel kell fedezni a nemi szervet, ami minden mögött egyébként is megbújik. Antonioni nagyon ügyesen játszik azzal, amivel mindenki szeret játszani.

Steven Soderbergh inkább gúnyolódik az egészen. Ő nem használt tornyot fallikus szimbólumnak, hanem egyenesen Freud jutott eszébe "arról", és egy pszichoanalízis helyzetében szórakozik a nemiséggel. A tudat alatt kaszáló vágyak itt nevetségesen törnek fel, gúnyolva az egész szexről való akkurátus gondolkodást. A terapeuta alig bír magával, annyira erős benne a leplezetlen vágy, míg a titkos vágyról kiderül, hogy a legközönségesebb hétköznapról szól. Az élcelődő kisfilm a három közül a legkönnyebben fogyasztható, de hiába van benne helyzetkomikum, egy vekker köré épített vicces keret, a lényeg itt sincs a néző szájába rágva. Mindesetre az amerikai változat a legkönnyedebb, a leglazább és a legminimalistább. Fekete-fehér majdnem végig, és két szereplő beszélget, jórészt egymásnak háttal. Az eros itt az agyban bujkál, a két férfinak ott dudorodik a lelkében, miközben óvatosan úgy tesznek, mintha komolyan beszélgetnének.

Forrás: SPI Forrás: SPI Forrás: SPI

Wong Kar Wai nem kegyelmez a nézőknek. Az ő történetében eros szenvedést, reménytelenséget, gőgöt és egyéb fájdalmakat hoz. A kurva és a szabó története az egyetlen a három rövidfilmből, ami valódi sztori: éveken át tart, van igazi eleje és vége. Egyszerre megható és felháborító, trubadúros és szecessziós. A tisztaság és a romlottság egymásra találásának sztorija talán a legkevesebb újat mutatja a nézőnek a három kisfilm közül, mégis, talán ez a legjobban felépített változat. Sikerült úgy megoldani a sűrítést, hogy ne legyen probléma az idő rövidsége, de mégis igazi jelenetek kövessék egymást, legyenek konfliktusok és változások. Kifejezetten szép film lett belőle, egy olyan egész, ami önmagában is megállja a helyét, nem kell hozzá tudni, hogy egy szkeccs-sorozat darabja. A másik kettőnél ez nem ilyen egyértelmű, ott játszottak, kísérleteztek a nyersanyaggal az alkotók, itt viszont filmet forgattak.

A három film egyre régebben játszódik: Antonioini a jelenbe, Soderbergh az ötvenes évekbe, Wong Kar Wai pedig a ránézésre a harmincas évekbe helyezte a történetet. Olaszország, New York, Hong Kong egymás után, mindenkinek azon jár az esze, csak mindenki másképp éli meg. Az olasz nem bír a bujasággal, az amerikai nevetgél rajta, a távol-keleti pedig szenved és megalázzák. Egy klipszerű utalgatás, egy tréfás jelenet és egy szomorú történet: mindegyiket megéri megnézni.

dr. Igó