Hím, vessző, nyíl

Vérfertőzés, ártatlanság és tapasztalat kavarog Kim Ki-duk tizenkettedik filmjében. A főszereplők újra némák, a képek gyönyörűek, az apró poénok eltéveszthetetlenek. Csak az a zene ne lenne!

Az íj ereje a szokatlan, mellbevágó alaphelyzetben rejlik: egy napszítta, fehérszakállú öreg halász (Jeon Seong-hwang) tíz éve nevelget egy csodaszép lányt (Han Yeo-reum), akit a terv szerint aznap, amikor betölti a tizenhetediket, asszonyává tesz. Mindketten egy hajón laknak, a lány sosem jár a szárazföldön. Abból élnek, hogy időről-időre turistahorgászok bérlik ki a fedélzetre kirakott, foszladozó foteleket. Ha egyiknek-másiknak a lány ruhája alá csusszan a keze, az öreg előveszi kedvenc íját és a hajópalánkba ereszt egy nyilat, alig két centire az izgalmi állapotban feszülő vendégtől.

Kim Ki-duk fogja a hatalmas óceánt és a közepére tesz egy ütött-kopott halászhajót. Mint Prospero és Miranda a szigeten, úgy éldegél itt az apa-vőlegény és a világtól elzárt, tágranyílt szemű lány - az egyik piros filctollal huzogatja a napokat az esküvő napjáig, a másik csendben, széles mosollyal lóbálja a lábát a végtelen víz fölött kifeszített hintán. A főszereplők, csakúgy mint az előző filmben, a Lopakodó lelkek-ben, némák és nincs nevük, csak tekintetük és mozdulataik, színes ruhájuk és a sok lobogó szalag a szélben. Teljes, jelentéssel megtöltött csendben élnek, a külvilágból érkezők mondatai erőltetetten, hamisan csengenek.

Kim nemcsak a beszéddel és a hallgatással, a térrel is jó érzékkel játszik. A Lopakodó lelkek madzagra kötött golflabdájához hasonlóan, itt a szűk hajón felállított, kézzel festett céltábla jelenti a lány számára a korlátlan, személyre szabott szórakozást: alig néhány méterről célozhat csak, de a horizonton mégis a végeláthatatlan óceán csillog. Kicsi a hajó, de ők szabadon úszkálnak az időtlen magányban - így éldegélnek, az öreg és a lány. Mindkettő boldog: övék a világ, a víz, a levegő.

De az idill azért van, hogy megtörjön egyszer. Unott, farmeres kamasz (Si-jeok Seo) érkezik a hajóra, horgász apját kíséri. A lány megbabonázva bámulja a fiút, az öreg őrjöng. Kim finom egyensúlyt tart az öreg apaszerepe és vágyai között: az egyszerre óvó és szenvedélyes férfi féltékenységi rohamait figyelve a vérfertőzés képei kísértik a nézőt. Aztán egy nap a fiú is elmegy, mint a többi vendéghorgász, de a búcsúajándéka egy mp3-lejátszó, amit a lány attól kezdve álmodozva hallgat. A hajó látszólagos magánya, az ősi, tradicionális buborék illúzió csak, a két világ folyamatosan együtt van jelen: a hajó oldalára Buddha van festve, de az árbócrúdon Dél-Korea zászlója lobog. És a lánynak választania kell: elindul a szárazföld felé vagy férjhez megy a tengerhez.

Kim Ki-duk mesterien oldja fel a nyomasztó dilemmát (kapott is érte egy tizenkét éven felülieknek szóló besorolást). A film édeskés filmzenéje sok és néhol sérti a fület (talán azért, mert teljesen felesleges) és a Lopakodó lelkek világa jobban kidolgozott, árnyaltabb munka volt, mégis érdemes megnézni Az íj című filmet. Szép és egyszerű.

Mesterházy Lili