Testben a kultusz

Vágólapra másolva!
Ez az a film, amit érdemes látni. Amiről nem kell semmit tudni, csak azt, hogy itt van, eljött a magyar mozikba - a többi fölösleges duma. Na jó, a címét nem árt megjegyezni: Rize.
Vágólapra másolva!

Éppen csak betévedtem a moziba, az első percekről le is maradtam. Akárhány pozitív élmény sem elég ahhoz, hogy az ember nagy kedvvel üljön be egy dokumentumfilmre. Még ha a táncról szól, akkor se. Az utóbbi hónapokban a média sikeresen torzította és csépelte el ezt a műfajt. A táncot, mint az önkifejezés egyik legprimérebb módját. Amihez nem kellene sem tarka díszlet, sem intelligens lámpapark, sem strasszköves lasztexdressz.

A Rize-ban nincs semmi eredeti, bőven van előzménye. Minden közhelyes gettófilm, amiben a bűnözéstől a tánc menti meg a tévelygő fiatalokat. Most is megy egy a moziban (Step up), tavaly is forgattak egyet (Take the Lead Antonio Banderasszal), pár éve is volt rá példa (Érted rapes a szívem). A tánc persze csak az egyik mentőöv - máskor a rap (8 mérföld), vagy épp a sport (Carter edző) húzza ki a kölyköket a bajból.

Csakhogy, amit eddig néztünk, mese volt habbal. Nem kellett komolyan venni. A Rize viszont igazi, ettől döbbenetes. A sztorik, amiket kívülről fújunk - a csonka családokról, ahol az apa lelépett; a drogos anyákról, akikből hiányzik a felelősség, és a semmibe szülik a gyerekeket; a bűnöző bátyról, aki tekintélyt szerzett magának; a börtönbe került haverról, aki legalább tartozik egy bandába; a csajokról, akik keményebbek, mint a fiúk; és a kissrácokról, akiknek már végképp nincs kiút. Ez most itt van, nincs rajta cukormáz. Rövid sztorik, hosszú pillantások, néhány pacsi és simogatás.

Az egész csak háttér, a lényeg azon van, hogyan lehet elfelejteni mindezt. Mindent. Hogyan lehet életben maradni egy ilyen helyen. A film főhőse Tommy, a bohóc, aki röviden tálalja, hogyan kezdődött az egész: drogdíler volt, jól keresett, de innen csak két irányba visz az út: a sírba vagy a börtönbe. Neki mázlija volt, a sittre került. Mire kijött, rájött, hogy máshol kell újrakezdeni. Megkérte egy haverja, hogy bohóckodjon a gyereknek a szülinapi zsúron. Jól sikerült, a smink, a paróka, és a jelmez alatt megeredt a lába. Táncolni kezdett, és népszerű lett.

Tommy lassan csapatot gyűjtött, a csapatból mozgalom lett, a mozgalomból irányzatok fejlődtek. Amikor a film forgott, már 50 bohóc-csoport működött a Los Angeles-i gettóban, azóta állítólag 100 is alakult. A csoportok vetélkedni kezdtek egymással, komolyan edzettek, saját stílusra törekedtek. Kitermelték a saját ellenfeleiket. Ma már stadionban rendeznek versenyt, ahol a két nagy irányzat, a bohócok (clowns) és a krumpok összecsapnak. Ami a színpadon történik, olyan cirkusz, mint az ókorban. Őrületes, bódító, térítő.

Forrás: [origo]

David LaChapelle kamerája meg is van babonázva a tánctól, de a történeteket, sőt, a hallgatásokat is rögzíti. A vesztes háborgó indulatát, és a győztes diadalját. Tommy bohócot, aki szomorú Pierrot-vá változik, mert kiderül, hogy a verseny alatt kirabolták a lakását. Vigasztaló barátját, aki tudja, ilyenkor mit kell mondani a pacsi mellé.

David LaChapelle a gyökerekig ás le ezzel a filmmel, és pár kocka erejéig azt is megmutatja, hogy a gyökerek mibe kapaszkodnak: az afrikai törzsi kultúrába. Ki hitte volna, hogy épp a világ egyik legfoglalkoztatottabb divat- és sztárfotósa érzékeny ennyire az ősi tudásra? Épp LaChapelle, akinek a kamerája előtt Paris Hilton és Madonna vonaglott, és akinek először mutatta meg Britney a narancsbőrös combjait? Csupa harsány színű, giccsben fürdő kép után - úgy látszik - valami igazira vágyott. Meg is találta, hál' Istennek. És volt tehetsége ahhoz, hogy ne nyúljon hozzá, csak figyelje, és mutassa, hogy mi is lássuk..

Gyárfás Dóra