Rudolf Péter: Katonaruhában sem kaptam sört

2011.08.07. 21:04

"Hihetetlen mázlista vagyok" - jegyezte meg többször is Rudolf Péter, miközben mozikarrierjének első szakaszáról beszélgettünk. Az 51 éves színész elmesélte, mit jelentett 1983-ban Oscar-díjra jelölt filmben szerepelni, hogyan küldte el a francba az orosz katonákat, mikor fordult meg a fejében, hogy kiköltözik Amerikába, és mennyire esett kétségbe, amikor kopaszodni kezdett. Azt is megkérdeztük, miért játszott annyiszor gyáva embert, valamint hogyan csípte meg magának Nagy-Kálózy Esztert.

Mondtad nekünk egy korábbi interjúban, hogy már hatévesen láttad magad előtt, ahogy futsz, és vesz téged a kamera. Onnan hogyan jutottál a Színművészetire?

Beadtam a jogra is a papíromat. Mint ahogy minden gyereknek, nekem is eléggé változatos szakmák keringtek a fejemben. Tény, hogy mindig szavaltam. Az én gyerekkoromban ez azt jelentette, hogy mindenféle állami ünnepen egy kisdobost vagy úttörőt előre toltak, és ő elmondta az aktuális verseket. Ez voltam én, az exhibició mindig tombolt bennem. És tényleg, mindig láttam magam előtt, hogy futok, és ezt veszi valami kamera. Ez egy drámai futás volt, valami tragédia lengte körül. Ez az egészen misztikus gyerekkori kép úgy lett meg a Cha-cha-cha végén, ahogy elképzeltem.

CHA-CHA-CHA (1982)

Pontosan emlékszem, hogy állok a Dereglye utcai lakásban az édesanyáméknál, és felhívnak telefonon, hogy felkérjenek erre a szerepre. Akkor a forgatókönyvet még nem ismertem, de elmondták, hogy kikkel játszom majd együtt. Tisztán emlékszem arra a boldogságra, ahogy leteszem a kagylót.

Nagyon erősen koncentráltam a forgatáson, de megszállottan. Nem vettem részt a büfééletben, pedig egy nyüzsgő alkat vagyok. Leültem oldalra, úgy éreztem, hogy ez a helyes filmszínészi magatartás. A forgatás teljesen másfajta koncentrációt igényel, mint a színházi munka, mert van, hogy egy nap csak egy percre kell észnél lenned, de akkor nagyon. Van, akinek az a jó, ha fecserészik, van, akinek nem. Meg kell tanulni, hogy te mikor vagy a legjobb. Azt hiszem, én akkor jó döntést hoztam. Sosem szerettem fecserészésből megérkezni egy jelenetbe. Folyamatos befelé figyeléssel, mint valami buddhista, ültem a sarokban.

Hogy talált meg a rendező erre a szerepre?

Utólag látom, hogy nekem nagyon nagy mázlim volt, két okból is. A nyolcvanas években pályát kezdeni nagyon szerencsés dolog volt. Ha egy magyar film elkészült, nem versenyzett hollywoodi csodákkal. Ha leadta a tévé, akkor két hétig biztos, hogy arról beszélt az ország, mert az az egy darab csatorna volt. Akkoriban minden film nemzeti üggyé lett, olyan üggyé, amilyennek most is kéne lennie egy magyar filmnek. Tehát már a kor is nekem kedvezett, de emellé még volt egy olyan kölyökképem, ami predesztinált arra, hogy vagy egy amatőrt keresnek ilyen kölyökképpel, vagy jön valaki a főiskoláról. Nyilván, aki egy fiatal színészt keresett egy szerepre, az bejött a főiskolára. Az egyik vizsgán szúrt ki magának Kovácsi Jani (a film rendezője - a szerk.).

Ebben az esetben sok minden mellettem szólt. Tény, hogy én katonaruhában sem kaptam sört, olyan képem volt. A Cha-cha-chá-ban húszévesen játszottam egy 15 éves fiút.

Meghatározó élmény volt a forgatás, a gázsiból jellemző módon egy Super 8-as kamerát vettem. Annak ellenére, hogy ez már részévé vált az életemnek, ha látok egy forgatást a városban, mindig megborzongok, és egyből nézem, hogy kit ismerek. Még ha kínos is, hogy "mit sertepertél ez itt", egyszerűen imádom a kábeleket húzó embereket, a sminkszobából kiszűrődő hangokat, mindent. A labda pattogása hat rám még így. Ha szmokingban vagyok, akkor sem bírom ki, hogy ne álljak be a gyerekek közé focizni.

Milyen kört futott be ez a film?

Kultfilm lett. Én egy két lábon járó Szonda Ipsos vagyok, mert valamiért mindig hátbavernek, és olyankor hozzáteszik, hogy miért. Ebből nagyjából tudom, hogy mi mennyire él a köztudatban. Nyilván mostanában a Beugró és az Üvegtigris mindent visz, meg vannak színházi produkciók, de egy bizonyos generáció esetében ott a Cha-cha-cha is.

Megáll az idő szinte egy időben jött ki vele, és mivel szintén egy hasonló nosztalgikus történet volt, nagyon sokan összevetették akkor a két filmet. A Megáll az idő egy nagyon fontos, meghatározó film, nekem az egyik kedvenc filmem. a Cha-cha-cha pedig egy nagyon helyes és szerethető film, ami a rendező gyerekkori nosztalgiájával volt kapcsolatban. Kovácsi Jani meleg, dumálós, jó hangulatú forgatása... ezek rákerülnek a vászonra, ebben erősen hiszek. Olyan hollywoodi bájos film volt. Hollósi Frici több kilóval kevesebbel suhant, mint tánctanár. Erősen megmaradtak bennem a képek.

Olvastam pár helyen, hogy nagy botrány volt a Cha-cha-cha körül. Miért volt ez a film botrányos?

A film végén be lett vágva egy női nemiszerv. Sokkolónak szánta Jani, az is. Szerintem egyébként felesleges sokk a végén, de másodéves főiskolás fiatalemberként nyilván nem az én ízlésem szerint alakult a film. Gondolj bele, hogy 1982-ben vagyunk, azóta minden jóval szabadosabb lett.

SZERENCSÉS DÁNIEL (1983)

Egy komoly főszerep nagyon erősen részévé válik az életednek. Palika (Sándor Pál rendező - a szerk.) látta a Cha-cha-chá-t, de be is jött az osztályba, és csináltam neki egy helyzetgyakorlatot. Nagyon nagy bizalmat kaptam tőlük, nagyon fontos szerep volt. Emlékszem, ültünk az Andrássy úti Lukács cukrászdában, beszélgetek Palikával, és Elemér (Ragályi Elemér, a film operatőre - a szerk.) pedig méreget azzal az operatőr tekintettel. Már azon gondolkodott, hogyan fogja bevilágítani az arcomat.

Annyi előzménye van, hogy egy napot előtte már forgattam vele. Gimis koromban statisztákat kerestek a Pókfoci című filmhez, kiválasztottak engem is. Ragályi Elemér volt az operatőr, felnyomorodott a kamerájával az osztályterem egyik felső sarkába. Én az egyetlen olyan helyre ültem ott a tumultusban, ahol nem lehettem benne a képben. Összenéztünk Elemérrel: most akkor hülyét csináljak magamból, hiszen mindketten látjuk, hogy nem lehetek benne. A közelünkben lakott Óbudán. Rá két évre rámköszönt, én nem mertem megszólítani sem. Utána eltelt még pár év és az operatőre volt egy filmnek, amiben a főszerepet játszottam. A castingot már úgy csinálták, hogy Angeli Ferit hozzám keresték. Bubik Pista volt az egyik várományos, sokfelé gondolkodott Palika.

Meg volt adva a módja, legalább ötven napig forgattunk. Hajnal kettőkor fejeződött be a forgatás, az utolsó kábelig ott voltam, mozdulni nem tudtam. Nagyon a közepére kerülsz egy ügynek, sok ember azon dolgozik, hogy te főszereplőként mindent megkapjál. Aztán ők mennek a következő munkára, és jön egy nagy szürke dögunalom. Végtelen üresség jellemzi a napokat, azt se tudod, hol vagy.

És ez addig tart, amíg nem lesz egy következő munka?

Gyakorlatilag igen. Az az érzésem, hogy az alkatomnak sokkal jobban megfelel az a fajta koncentrált, minden erőt és energiát mozgósító munka, amit a filmezés jelent. Számomra nehezebb feladat a folyamatos reprodukálás, amit a színház igényel.

A filmben szó van disszidálásról, ávósokról stb. Hogy készülhetett el ez 1983-ban?

Ugye? Amikor először láttam, még benne volt egy olyan jelenet, hogy felkéredzkedünk az orosz teherautóra. A végső változatban el is visz minket Győrbe, de a forgatókönyvben még úgy volt, hogy kidobnak minket a kocsiból. Még azt is el tudom mondani, hogy mit mondtam abban a jelenetben: [elmond egy hosszú mondatot oroszul]. Ami azt jelenti, hogy "mi nagyon örültünk, amikor '45-ben bejöttetek, de csak akkor". Ennek hatására az orosz katonák kidobnak, mint egy tócsnit. Amit persze egy kaszkadőr hajtott végre. Ez engem rendkívüli módon bosszantott, mert elég ügyesnek éreztem magam ahhoz, hogy meg tudjam oldani, és zavart az is, hogy hátraszaltót ugrott, miközben szerintem a jelenet ereje az, ha placcs és nem egy sportember ugrik ki a kocsiból.

Vezérhang volt és én elkezdtem kiabálni. Akkoriban nagyon kevés hasznos hanggal való forgatás volt, mert a gépek hangosak voltak. Amikor a Cha-cha-chá-ban a legelső snittnél elindult a kamera, azt hittem, valami baj van, és megálltam. Kiderült, hogy nem, csak az Arriflexnek ilyen a működési hangja. Én itt elkezdtem üvöltözni. Nem azért, mert valami forradalmár voltam, hanem kint voltunk a hegyekben és üvöltöztem egyet. Miután kidobtak teherautóból, beléptem a kiugrott kaszkadőr helyére, és amikor feljött a kamera, már én álltam ott. Csak állni kellett volna háttal, de mivel úgyse látszódott az arcom, elkezdtem ordibálni, hogy "szemét oroszok, húzzatok a büdös francba, takarodjatok a picsába!"

Oroszok játszották az orosz katonákat?

Igen, igazi orosz katonák voltak, akkor még nem volt olyan nehéz szerezni őket. Elemér el is játszatta velem azt a viccet, hogy a forgatás előtt felküldött közéjük azzal a korábban említett mondattal, ami 1983-ban különösen erős volt. Nem nevettek, megfagyott a levegő. Ráadásul ezek inkább ilyen messzi földről érkezett, vágottszemű katonák voltak, de látszott, hogy át is van mosva az agyuk.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Néztem, hogy ezt a filmet Cannes-ban is bemutatták.

Igen, meg is nyerte a kritikusok díját.

Te kijutottál oda akkor?

Nem, sehova nem jutottam ki. Az előző történetet azért is meséltem el. Klottgatyában kimentem a Dereglye utcában a postaládához, kiesett egy levél: kéthetes meghívás San Sebastianba, teljes ellátással. Nem tudom, van-e fogalmad arról, hogy 1983-ban ez mit jelentett. Elképesztő, hihetetlen dolog.

Elmentem Dósai elvtárshoz, a Hungarofilmhez, az ő dolga volt eldönteni, hogy ki hova mehet. Azon a nyáron a Liliomfi tévéfelvételéből vett Zsigulival konzervekkel felszerelve három hetet nyugaton töltöttem, tehát saját pénzen sem mehettem volna ki, mert csak három évente lehetett kimenni. Szükségem volt egy szolgálati útlevélre. Zsótér (Zsótér Sándor, a film másik főszereplője - a szerk.), Palika és én mindhárman névre szóló meghívót kaptunk, tehát nem mehetett ki Dósai elvtárs helyettünk.

Bementem hozzá. Nála eleve úgy volt kiképezve a beszélgetési pozíció, hogy még a Faragó Tamás is fölfelé nézzen rá, hát még én. Eltűntem egy fotelben, ő egy hatalmas íróasztal mögül nézett rám. Életem legkafkaibb beszélgetése volt. Átadtam a meghívólevelet, és mondtam, hogy szeretnék részt venni ezen a fesztiválon. Mondta, hogy ez nem fog menni. Én úgy éreztem, ez így most nekem kevés információ, ezért még egyszer megkérdeztem: de hát miért nem? "Mondtam, hát nem fog menni." Innentől körülbelül öt percig ezt játszottuk.

És ő nem mondott semmi többet?

Nem. A végén azért ő adta föl, és azt mondta, na jó, holnap hívjon fel. Másnap egy bedobálós telefonról felhívtam, hogy mi a helyzet az ügyemmel. "Mondtam, nem? Nem fog menni." Úgy tudom, az oroszkatonás eset után behívták Palikát a filmgyárba. Valaki jelenthette, hogy nem helyesen viselkedtem a forgatáson. Hangsúlyozom, ez nem a 'Rudolf Peti, de kemény volt az oroszokkal' című történet, csak egyszerűen hülyéskedtem. Nem akarok a Viktor helyébe nyomulni, nem én küldtem ki az oroszokat először. De aztán összeraktam magamban. Nem véletlenül nem engedtek ki, valószínűleg rólam azt gondolhatták, nem jó, ha egy sajtótájékoztatón én nyilvánulok meg egy 56-os film kapcsán.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Senki nem ment ki végül?

Senki. Amikor Palika a Miss Arizóná-t csinálta, először úgy volt, hogy nem Mastroianni, hanem Nino Manfredi játssza azt a szerepet, ezért Manfredi itt volt Pesten 1983-ban a Filmszemlén. A színház nem adott ki a Boszorkányszombat című Rózsa János-filmhez, de Rózsa megkért, hogy szinkronizáljam le benne a kis Kamondit. Ezért engem is meghívtak a film bemutatójára. Mentem be a Vörös Csillag moziba, és ott állt Nino Manfredi egy csoport közepén. Palika az előző napokban levetítette neki a Szerencsés Dániel-t. Az az abszurd helyzet állt elő, hogy álltam ott lepukkantan egy film premierjén, amelyben én csak a főszereplő hangja voltam, és Nino Manfredi tíz méterről kiszúrt, odajött hozzám integetve, és gratulált a Szerencsés Dániel-hez. Annyira zavarba jöttem, hogy ezt a gratulációt egy "thank you, thank you"-val fogadtam, majd otthagytam. Nyilván azt hitte, hogy a világ legnagyképűbb főiskolása vagyok, de hát köpni-nyelni nem tudtam, az egyik kedvenc színészem volt.

Nekem ez egy életre szóló emlék, hogy Nino Manfredi gratulált a Szerencsés Dániel-hez, és ha kimész egy külföldi fesztiválra, nyilván több esélyed van egy ilyet bezsebelni. És ezek muníciók, az ember mégiscsak a lelkéből él ezen a pályán, és ha kicsit megsimogatják, az jólesik. Ezeket elvenni az embertől, ez a szocializmus ránk nézve legsúlyosabb bűne. A bezártság és a simli. Nem akkora dráma, mint eleink drámája természetesen, de a mi életünkben ez elég pocsék volt. Akivel beszélek az én generációmból, amikor átmegy a határon, még mindig összerándul a gyomra.

Megkaptam akkor kinti újságcikkeket, "brilliant Peter Rudolf", ezek jólestek. Az egy kissé szívfájdalmam - látszik, hogy hiú vagyok -, hogy egyszerre volt a Cha-cha-cha és a Szerencsés Dániel a Filmszemlén, és nem kaptam semmilyen díjat. Mondván, hogy úgyis főiskolás vagyok, és kapok majd eleget. Azóta sem kaptam egyet sem.

JÓB LÁZADÁSA (1983)

Tényleg hihetetlen mázlista vagyok. Főiskolás koromban három ilyen filmet csinálhattam! Figyelni Zenthe Feri bácsit, Temessy Hédit és bármilyen furán hangzik, a kissrácot (a főszerepet játszó Fehér Gábor - a szerk.). Először azt hittem, hogy valahol vidéken találták, de egy békásmegyeri fiú volt, aki úgy csapott a tehén fenekére, hogy a tehén vigyázzba állt. Zseniális kis pali volt. Azt hittem, hogy ezek a mondatok gyerek által elmondhatatlanok, de megtalálták azt a kisfiút, aki úgy elmondta, hogy életet kaptak. Ott közben nem is éreztem, hogy egy nagyszerű filmet csinálunk, csak utólag jöttem rá.

Ezt a filmet Oscar-díjra jelölték a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. Akkor mennyire voltatok tisztába azzal, hogy ez mit jelent?

Semennyire. Te vagy az első ember, aki velem erről beszélget. Mégiscsak ott volt a legjobb öt között, és akkor sem említette meg ezt senki, és azóta sem. Nem is emlékszem, hogyan értesültem róla. Ezeket a híreket utólag kaptam meg, akkor nem tudtam, hogy ezek mennyire nagy dolgok. Én nagyon kívülről érkeztem: öt évet éltem falun, nyolc évet kisvárosban, és tizenhárom éves koromban kerültem ide, de akkor meg fociztam és gimibe jártam. Nincs egy Nemzeti stúdiós előéletem, vagy egy pesti vivőr közeg, amiben működtem volna. Bekerültem a főiskolára, ott meg nem is jössz ki. Reggel nyolckor kezdtünk, az iskola része tízig ment, utána pedig hajnal ötre jártunk haza. Folyamatosan dumáltunk, nem mondom, néha némi alkoholt is fogyasztván, és én becsületesen jártam reggel nyolcra órára, két- háromórás alvások után. Imádtam a főiskolát.

REDL EZREDES (1985)

Akkor rátarti, főszereplős csávó voltam, de azt azért vállaltam el, mert egyrészt kíváncsi voltam Szabó Istvánra, másrészt meg egy napot Bécsben lehetett tölteni. És utána volt még egy szabadnapom is, mert sikerült kiharcolnom, hogy ne kelljen éjszaka hazajönnöm.

Életem egyik legizgalmasabb napját töltöttem akkor Bécsben. Összeállítottam magamnak egy programot, majd láttam egy Commedia dell'Arte feliratot. Odamentem. Egy Polifka nevű, 190 centis zseniális cseh színész Commedia dell'Arte-szerepeket felhasználva beszélt nagyon fontos dolgokról. Arról szólt a történet, hogy milyen közép-európainak lenni. Csinált egy magánszámot, amiben mint szolga kapott egy büdös nagy maflást, elesett, felállt, elesett, felállt, mint egy rajzfilmben, aztán nem tudott felállni, mert az egyik lába oroszul beszélt, a másik meg angolul.

Ennél pontosabban és durvábban nem lehetett beszélni az akkori helyzetről. Hogy minden nagyhatalom menjen a 'csába, mert mi itt vagyunk tele tehetséggel, hagyjatok minket békén. Akkor egy rövidke tíz másodpercre fölmerült bennem, hogy kint maradok. Nem tudom, mire föl és hogyan, de egy órán át róttam az utcákat, és azt éreztem, hogy itt vagyok a szabad világban. De édesanyámék, a szakmám, minden végülis ide kötött. Ha festő vagyok, lehet, hogy ott maradok. A Redl ezredes erről szólt. Az egy nap Bécsről, és akartam látni, hogy Szabó hogy dolgozik.

És hogy dolgozik?

Nagyon nagy pedagógus. Valami arisztokratikus elegancia lengi át az egészet. A legnagyobb őrületben is azon a finom, entellektüel hangon mondja el, hogy mit akar.

Tudtad, hogy az a szerep annyi lesz, vagy csak annyi maradt belőle? Hét másodpercet vagy összesen a filmben.

Még az is lehet egy olyan, amit érdemes megcsinálni. Ilyen értelemben nem érdekel, én szívesen elvállalok kicsit, csak legyen vele feladat. Ha arra vagy kíváncsi, hogy egy tíznapos szerep volt-e, amiből aztán egy egynapos lett, mert olyan pocsékul játszottam, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Inkább arra gondoltam, hogy beleástad magad a katonák életébe, bajuszt növesztettél, majd a végére csak pár mondatot hagytak belőled a filmben.

A bajusz ragasztott volt, és nem ástam bele magam semmibe.

ZUHANÁS KÖZBEN (1987)

Novák Emil volt az operatőr, Tolmár Tamás rendezte, egy baráti kör voltunk. Hársing Hilda, Tamás akkori felesége nekem azóta állandó dramaturgom. A párhuzamos filmrendező és dramaturg osztály együtt dolgozott Kaszás Attiláékkal, a mi osztályunkkal nem volt ilyen megállapodás. Néha a kölyökképem miatt oda is bekeveredtem, de nekem az egy nagyon komoly szívfájdalmam, hogy nálunk nem jött létre egy generációs kapcsolódási pont, hogy együtt csináljunk filmeket.

A te korosztályodban lévő rendezőkkel?

Igen. Nem jöttek létre ilyen fajta művészkapcsolatok, pedig az hihetetlenül fontos, nagyon nagy filmrendezőknek is majdnem állandó stábjuk volt. Ez rossz. Ilyen élesen nem is fogalmaztam meg még magamnak, most meg már sag schon.

Az a film egy megtörtént esetet dolgoz fel, pontosabban annak egy kicsit turbósított változatát. Egy fiú beleesett a vízbe, a mentősök mondták a búvároknak, hogy menjenek le, hátha itt van a dokknál. Húsz perc múlva voltak csak hajlandók lemenni. Ha egyből lemennek, valószínűleg még megmenthették volna. Próbáltuk összerakni, hogy valójában mi történhetett. Az az abszurd változat tűnik a leglogikusabbnak, hogy bedobott egy matróz a sötétben egy mentőövet, és az pont eltalálta. Méltatlanul elhallgatott film.

Én sem hallottam róla egészen a múlt hétig.

Nem csodálom. De annak idején sem hallottam róla egy jó szót se.

Pedig iszonyú jó film. Van benne ez a neo-noir-os vonal, meg a Rövidre vágva-szerű 'mindenkinek köze van mindenkihez' téma. De ami a legdurvább, hogy totál hiteles az egész. A figurák, a helyszínek, minden. Hogy tudtátok elérni ezt a hitelességet?

Eredeti helyszíneken vettük fel, de gerillában, nem volt semmi lezárva. Külföldön lehetetlen lenne ilyet csinálni. Én az Üllői úton olyanokat csináltam, hogy az csak a rendőrség fülébe ne jusson.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

1987-ben Kaszás Attila volt a nagy férfisztár?

Érdekes módon nem annyira, amennyire lehetett volna. Mert ha megnézed, Attila nem filmezett annyit. Nem értem, hogy miért. Egyébként én őt mindig is nagyszerű karakterszínésznek tartottam, akinek közben volt egy hős alkata. Ha ezt izgalmasan találja ki valaki, akkor ez a legjobb.

És te hol helyezkedtél el akkor ebben a mátrixban?

Nagyon jó helyzetben voltam, érdekes módon ez a Skorpió-ig tartott. Hét-nyolc évig nagyon sok szerepet kaptam, rengeteg tévéjátékot és tévéfilmet is csináltam.

SZAMÁRKÖHÖGÉS (1987) 

Kis 56-os etűd volt, Gárdos Péterrel akkor dolgoztam először. A Szerencsés Dániel-ből hívott át, mondta is, hogy "Szerencsés Dániel ezúttal fegyverrel jön". Ennek a barátságunkat köszönhetem. Péter minden filmjében kisebb-nagyobb szerepekben benne vagyok, a Szamárköhögés-ben csak egy jelenetben Fehér Annával.

TANMESÉK A SZEXRŐL (1989)

Siklósi Szilveszter (a film rendezője - a szerk.) azt mondta, hogy 150 ezren látták ezt a filmet a moziban, és hogy abban az évben csak az Eldorádó-t nézték meg többen.

Azért ennek a helyedben utánanéznék. Akkor egészen más nézettségek voltak, de nem is foglalkoztunk ezzel. Valahogy magától értetődő volt, itt egy magyar film, mindenki meg fogja nézni. Nem volt matekozás arról, hogy mi lesz a sorsa. Milliós nézettségek is voltak, mint ma a cseh filmeknek.

Fotó: Tuba Zoltán [origo] 

Az a tanulsága ennek a filmnek, hogy az abszurdot a magyar néző kevésbé szereti. Ennek a filmnek volt egy abszurd humora, a hivatal működésének volt egy Monty Pythonos megvilágítása is. Ez is lehetett volna egy sikeresebb film, a százötvenezer néző teljesen rendben van, bár abban a korban szerintem ez kevésnek számított.

A SKORPIÓ MEGESZI AZ IKREKET REGGELIRE (1992)

Ebben a filmben is, de még legalább három másikban mondod azt, hogy te egy gyáva ember vagy. Ez belőled jött, vagy benned látták ezt a rendezők?

Ha magáról az ember kimondja, hogy gyáva, az már önmagában egy tett. Az igazán gyáva ember nagyon ritkán fogalmazza ezt meg, az egyszerűen gyáva. Ezt a filmrendezők tudnák elmondani, mert ők általában magukat látják a főhősükben. Nagyon sok munkakapcsolat lényege, hogy ki az, aki az én gondolataimat elmondja. Lehet, hogy ezt látják meg bennem, a hezitáló értelmiségit, aki azt mondja, gyáva vagyok.

Ez nem lesz váratlan, de én magamat nyilván nem tartom gyávának. Más kérdés, hogy a technikám, amivel az éles helyzeteket kezeltem, az nagyon sokáig a bohóc technikája volt. Nem az ajtót csapkodtam, nem ütöttem le senkit, és nem álltam meg összehúzott tekintettel, hanem feszült helyzetben humorba oltottam a mondandómat. De kiröhögtettem a királyokat elég sokszor.

Seregben is, azt megszívtam rendesen. Benyomtam egy jól elhelyezett poént, az egész szakasz röhögött, akkor utána nem voltam jó srác egy darabig. Nem tudok ellenállni, így vagyok nevelve. Az én apám olyan, mintha nem lenne hős, de mégis az. Nyelvész ember, de a maga módján nagyon macsó módon élte végig az életét.

Apukád is benne volt a Skorpió-ban.

Igen, ez volt Gárdos (Gárdos Péter, a film rendezője - a szerk.) mániája. Iszonyatosan nehéz volt, én majd röhögőgörcsöt kaptam, amikor megláttam az apámat. Ráadásul egy olyan mondatot mondott, amit én meséltem neki előtte édesapámról. Hogy ha nem ehet, akkor milyen feszült, és hogy tizenkettőkor nálunk kaja van.

Kábé ebben az időben kezdtél el rendesen kopaszodni. Ezt traumaként élted meg?

Egyáltalán nem. Sőt nagyon örültem, amikor elkezdtem kopaszodni, érdekesebbé tette a fizimiskámat, és a saját intellektusom felé tolt. Mert én azért kicsit összetettebben láttam a világot, mint a korábbi szerepeimben a figurák. Amikor a Skorpió-t befejeztük, azt mondta Gárdos, hogy "most tíz évig nem fogsz lejönni a vászonról". Ehhez képest onnantól kezdve évekig nem forgattam.

HAZUDÓS JAKAB (1999)

A kilencvenes évek nagy részében miért nem forgattál mozifilmet?

Esküszöm, hogy nem tudom.

Akkor ezt hogy élted meg?

Első évben még nem tűnt fel, másodikban furcsa volt, harmadikban meg már beletörődtem. Csináltam például ezt a külföldi filmet, ami nem volt egy nagy szerep, viszont huszonegynéhány napom volt Robin Williamsszel, Armin Mueller-Stahllal, Alan Arkinnal, az akkor még nem nagy név Liev Schreiberrel, Mathieu Kassovitz-cal, akivel kifejezetten haverok lettünk.

Amikor Kassovitz a Bíbor folyók után kiment Hollywoodba, úgy volt, hogy mi is kimegyünk hozzá, de akkor Eszter (Nagy-Kálózy Eszter színésznő, Rudolf Péter felesége - a szerk.) nagybátyja nagyon súlyos beteg volt, ezért ez meghiúsult. Amikor Kassovitz itt forgatott Spielberggel (2005-ben a München című filmet - a szerk.), azt gondoltam, hogy most már biztos nem ismer meg, de jófej maradt, megittunk egy sert. Ilyenkor mindig leszúr, hogy nem tudok angolul, és igaza is van.

Az Egy úr az űrből tévésorozatban és a Garp szerint a világ-ban is te szinkronizáltad Robin Williamst. Milyen volt találkozni vele?

Az amerikaiaknál minden arról szól, hogy aki a képre kerül, az jó állapotban és jó passzban legyen. Az, hogy én, mint plebejus lélek beállok a sorba a vacsoránál vagy ebédnél, részemről természetes. Nem engedték. Háromszor álltam vissza, negyedszer már hülyét csináltam magamból. Azt mondta az asszisztens csaj, te mindjárt a kamera előtt leszel, ha más lenne a kamera előtt, akkor őt sem engedné oda. Robin Williams hússzor bevágta magát a sárba a magyar statiszták kedvéért, hogy azok jól reagáljanak. Alan Arkin nem beszélgetett, körülbelül három hétig mentünk egy kocsival, és egy szót sem szólt. "Good morning, good morning", és olvasott tovább. Ez bosszantó volt. Egyszer álltam mögötte felvétel alatt, és angolul mondtam valami poént. Iszonyatosan röhögni kezdett, ciki volt, mert le kellett állítani a felvételt. És onnantól tök átbillent, még egy darabját is elküldte, hogy esetleg csináljam meg.

Nagyon másképp működnek. Lodzban a Grand Hotelben nézték a musztereket, én máshol laktam. Ha van valami, ami jó, akkor együtt örül mindenki. És az amerikai srác, akinek ugyanolyan pici szerepe volt, mint nekem, rohant másnap hozzám, és mesélte el, hogy megtapsolták az egy mondatomat. Magyar logikával nézve, neki nem jó, hogy egy ugyanolyan szerepben lévő gyereket tapsolnak, hát őt kéne tapsolni. Az ő logikája azonban az, hogy ha te jó vagy, akkor neki ez azért jó, mert együtt játszott veled, a filmet erősíted, és ezzel őt is erősíted. Tök másik logika.

Akkor felmerült bennem, hogy kimegyek Amerikába. Meg lehetett volna csinálni, hogy pici szerepeket játszom, és angolul tanulok közben, mert átküldtek egy listát, amin az amerikai tesztközönség pontozta az összes szereplőt, és az epizódszereplők közül én voltam az első helyen.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Egy nagy mézesmadzag volt az életünkben: Esztert és engem behívtak egy castingra egy New Yorkban forgó, öt évig tartó tévésorozat két főszerepére. Piszok jól volt megírva, olyan volt a két jelenet, amit meg kellett csinálnunk, hogy a sírástól a röhögésig a nézőben és a játszóban is minden megtörténik. Nagyon komoly esélyünk volt, arról szólt a sorozat, hogy egy szerb orvos megérkezik Amerikába, és a sármjával megpróbálja a gyanakvó kisvárosi amerikaiaknak bebizonyítani, hogy attól, hogy Európából jött ő jó, vagy még jobb orvos, mint az ottaniak. És nem kellett tudni hozzá angolul, mert pont az volt a lényeg, hogy azalatt az öt év alatt tanul meg a figura meg angolul. Ezt egy amerikai nem tudta volna eljátszani. Volt ez a kis fekete pali humorral, életkedvvel, és mellé egy szőkésbarna arisztokratikus csaj, aki inkább menne vissza Szerbiába.

És végül nem is csinálták meg ezt a sorozatot?

Nem. És nem biztos, hogy mi lettünk volna, de nagy esélyünk volt rá. És nagyon jó volt az anyag, nem egy gagyi trutymó volt. Akkor el is döntöttük, hogy feladunk mindent, komolynak tűnt az ügy, anyám már ki is volt készülve. Aztán kiderült, hogy nem lesz. Hát az szar volt.

Nagy-Kálózy Esztert, korosztályának legszebb és legtehetségesebb színésznőjét megcsípted magadnak. Ez hogyan sikerült?

Most mondjam el? Csak nem képzeled! Nem szakmai volt a találkozásunk, sőt miután a feleségem lett, még nagyon sokáig nem dolgoztunk együtt. Az első nagy közös munkánk az És Rómeó és Júlia... című színdarab volt, amit azóta is játszunk. Onnantól kezdve másoknak is eszébe jutott, hogy érdemes lenne megnézni, hogy milyenek vagyunk egymás mellett szakmai szempontból is. Egyszer szinkronba hívtak ki minket, de olyan röhögőgörcsöt kaptunk egymástól, hogy oda nem is hívtak többet.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Ez a kapcsolat egy fontos mérföldkő a pályádon is?

Annyiban igen, hogy a közös munkák mindig nagyon tanulságosak voltak, leginkább a Rómeó, amit tényleg most már tíz éve játszunk együtt. Nagyon mások vagyunk szakmai értelemben is, és a létezésünk egyéb területein is. Talán ez a vonzó bennünk egymás felé. Az ő pontosságához képest én mindig egy keresgélő, improvizáló alkat voltam, az ő alázatához én mindig egy hepciáskodó alak voltam, az ő zártságához képest én mindig egy kommunikáló fickó voltam, az ő arisztokratizmusához én mindig egy plebejus lélek voltam, és közben mindketten adtunk fel, és vettünk át a másiktól az elmúlt húsz évben.

De gondolom a karrierednek is jót tett, hogy stabil, boldog kapcsolatba kerültél.

Előtte is stabil kapcsolatban voltam, nyolc évig éltem valakivel. De a gyerek és a család Eszterrel lett meg. Én ebben nőttem fel, olyan békében, amit nyilván megpróbálok továbbvinni. A gyerekkel kacifántos élet volt. Hidegkúton laktunk, próbáltam kettőig, aztán mentem a bölcsibe összeszedtem Szonját. Ha tél volt, akkor fölöltöztettem, átmentünk az oviba Olivérért, levetkőztettem Szonját, mert nem állhatott ott kabátban. Aztán mindkettőjüket felöltöztettem, mentünk az iskolába Flóráért. Megint vetkőztetés, öltöztetés, és amikor hazaértünk Hidegkútra, már mehettem is vissza az előadásra. Ennek azért volt bája.

HAMVADÓ CIGARETTAVÉG (2001)

Bacsó tanár úrral előtte már dolgoztunk együtt a Balekok és banditák-ban. Én nagyon szerettem az öreget. Nem érdekel, hogy mi volt a múlt, miket mondanak róla, hogy a főiskolán micsoda hatalom volt a kezében, és azzal hogy élt, vagy hogy élt vissza. Először is elképesztő módon emlékeztetett a nagyapámra. Amikor Zsütinél voltunk, akkor Zsüti is emlékeztetett a nagyapámra. Ettől valami plusz volt benne, mintha a nagyapámat játszottam volna a nagyapám rendezésében.

Zsüti elképesztő történeteket mesélt egy olyan korszakból, amiről én mindig is áhítattal olvastam. A kávéházi Magyarországról. Elmesélte, Rejtő Jenő hogyan küldte át őt a zaciba, amikor vesztett pókeren. Zsüti megengedte, hogy használjak magnót, de a sors úgy akarta, hogy ne készüljön felvétel, mert mindhárom alkalommal, amikor nála voltam, beszart a magnó. Először lemerült az elem, másodszor becsípte a szalagot, harmadszor meg már misztikus volt: egyszerűen nem indult el. Valamiért azt akarta az Úristen, hogy ez csak a fejemben legyen meg.

Nekem az volt a furcsa abban a filmben, hogy elkezdődik úgy, mintha Karádyról szólna, aztán húsz perc után elkezd Zsütiről szólni, aztán meg elkezd mindenről szólni.

Igen, egy kicsit zavaros ilyen szempontból, nem lett eldöntve, hogy ez Karády filmje, vagy Zsüti filmje.

De aztán Cserhalmi figuráját is ugyanúgy követjük olyan helyekre, ahol a másik két főhős nincs is ott.

Vannak benne dramaturgiai hibák. A tanár úr mindig jobbat szólt hozzá mások forgatókönyvéhez, a sajátjaiban kevésbé vette észre a hibákat. Kellett volna egy Bacsó a Bacsónak.

Amikor elkészült a film és megnéztétek Eszterrel, hogyan zajlott a beszélgetés utána?

Az érdekes volt. Hárman ültünk bent a teremben, amikor a Tanár úr levetítette nekünk: Bacsó, Eszter meg én. Felálltunk, én azt mondtam, hogy én iszonyatosan játszom benne, Eszter lenyűgöző, Eszter azt mondta, hogy ő borzalmasan játszik benne, én nagyon jól. Nem tudtuk először megítélni a filmet, most ennyi idő után már tudok szeretettel ránézni.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Szerintem a Hamvadó cigarettavég egy nagyon durva kihagyott lehetőség. Főleg azért szomorú, mert a feleséged odatette azt a Karády-alakítást, de nem volt meg köré a film.

Szocsiban kapott is érte egy díjat. Hát igen, túl sok mindenről akart beszélni az a film. Három emberről szól, valahogy mind a három színészt ki akarta elégíteni Bacsó. Dramaturgiailag egy katyvasz volt, és stiláris ugra-bugrálás az egész. Például az a jelenet, amikor a három angol tiszttel ott állok, az effektíve egy blődli, közben Eszter meg egy nagyszabású filmbe való alakítást nyújt. Nyilván nem lett elég jó ahhoz, hogy erre a sokféleségre ne azt mondjuk, hogy katyvasz, hanem azt, hogy lám mennyi íze van. Az Erőszakik-ban is stiláris ugra-bugrák vannak, csak ott kurvajó az egész.