Hova tűnt Török Ferenc?

2012.02.21. 17:42

Egzisztencialista művészfilmet akart csinálni a Moszkva tér rendezője, de csak a kliséket sikerült átmentenie a hatvanas évekből. Negyedik nagyjátékfilmjében egy néma asszony őgyeleg kótyagosan előbb Budapesten, majd Isztambulban.

Emlékszik-e még valaki, hogyan kezdődik Antonioni 1962-es Napfogyatkozás című filmje? Egy pár pontosabban meg nem jelölt okok miatt szakít, majd ebből fakadó szomorúsága és frusztráltsága okán Monica Vitti végigcsellengi a filmet, céltalanul kóvályogva jut el egy számára idegen helyre (a tőzsdére), ott pedig találkozik, és valamiféle viszonyba keveredik egy "helybélivel" (a bróker Alain Delonnal). Ha valaki kíváncsi Török Ferenc Isztambul-jára, csak helyettesítse be Monica Vittit Johanna ter Steegével, Alain Delont egy Yavuz Bingol nevű török színésszel, a tőzsdét pedig Isztambullal.

Forrás: Mozinet
Isztambul | Johanna ter Steege és Yavuz Bingol

Török már az Overnight-ban (kritikánk) is kacérkodott a világukban helyüket nem találó szereplők önmarcangolásán alapuló modernista filmstílussal, ott azonban a helyszín és a téma aktualitása miatt közelebb éreztük magunkhoz a történetet. Természetesen nincs korszerűbb a múltbéli stílusok és műfajok megidézésénél, azonban az Isztambul esetében nemcsak azzal van a gond, hogy a rendező nem reflektál - játékosan vagy ironikusan legalább - az átvett hagyományra, hanem főleg azzal, hogy bár láthatóan komolyan gondolja a dolgot, az eredeti megközelítés lényegét mégsem érti.

A hatvanas évek művészfilmjének egyik fontos sémájává vált az alig definiálható problémák elől céltalanul útra kelő hős, azonban ott rendkívül fontos volt az, hogy elidegenedettségét ne máshol, hanem pontosan saját környezetében ismerje fel. Hiszen nem az a különleges, hogy magyarként Isztambulban nem találom a helyem, hanem ha ez Pesten nem sikerül, ott, ahol az egész életem zajlik.

Történetünkben a korosodó építész tanár beleszeret fiatal tanítványába, ezért gyorsan el is költözik otthonról, amit felesége kifejezetten rosszul visel, de fia és éppen terhes lánya sem vesz jó néven. Az asszony magába zuhan, a Lipótra kerül, majd onnan megszökve nekiáll stoppolni, és a véletlenek összjátéka folytán Isztambulban köt ki. A történetvezetés sajnos túl nyilvánvalóan viseli magán az európai koprodukcióknak azt a rossz szokását, hogy az anyagi részvételért cserébe bejárja a partnerek országait. Így például a török turisztikai hivatal valószínűleg rendkívül hálás volt a Kappadókiában felvett néhány gyönyörű snittért.

Forrás: Mozinet
Isztambul | Yavuz Bingol és Johanna ter Steege

A forgatókönyvnek azonban nem ez az egyetlen hiányossága. Nagyon zavaró, hogy a figuráknak semmilyen egyéb kapcsolatuk nincs, magukra zárt világuk teljesen hiteltelenül hat. Ez a helyzet kényszeríti ki például azt a valószerűtlen fordulatot, amely során a fiatal diáklány, miután egyik pillanatról a másikra megunta apucit, egy gyors váltással egyenesen annak alig húszéves fiába szeret bele. Mint ahogy életidegen a szereplők egymás közötti viszonya és kommunikációja is. Az unoka születése például furcsán súlytalan mellékszál marad, az anya nem kérdez lánya szüléséről, fia nem is említi neki, hogy nagymama lett.

Nyilván ugyancsak a koprodukciós kényszereknek köszönhető a holland Johanna ter Steege részvétele is (interjúnk vele itt olvasható). Feltehetően főként nyelvi akadályok miatt alig szólal meg a filmben. Néma alakítása legtöbbször erőltetetten hat, ám modorossága rengeteg kétértelműséget is hordoz magában. Megfáradt arcát vizsgálgatva folyamatosan azon tűnődünk, vajon az őrület határán innen vagy már azon túl van-e, hogy csupán házassága és ezzel világa összeomlása miatt van megzuhanva, vagy végleg elvesztett már minden kapcsolatot a realitással.

Forrás: Mozinet
Isztambul | Lukáts Andor

Azon már nem is lepődünk meg, hogy az egyik mellékszerepre a negyedik koprodukciós ország képviseletében az ír Padraic Delaneyt választották - esetében nem rajta múlt, hogy meg nem írt, súlytalan szerepéből semmit sem tudott kihozni. De mellettük a magyar színészek sem brillíroznak, Lukáts Andor az apa szerepében teljesen elfolyó, jellegtelen és hiteltelen karaktert hoz létre - mentségére legyen mondva, hogy látszik, irtózatosan küszködik a rendkívül könyvízű dialógusokkal.

Hanekéről szokták állítani, hogy ő az utolsó tipikusan modernista európai rendező. De korszerű témáival, medialitást problematizáló "trendi" megközelítéseivel még az idén hetvenéves osztrák mester is frissebbnek és fiatalosabbnak hat, mint a legújabb filmjével a hatvanas évek művészfilmjeit megidéző, de azok mélységeihez el nem jutó Török Ferenc.

Forrás: Mozinet
Isztambul | Varga Norbert

Ilyenkor azon törjük a fejünket, hova tűnt az az innovatív, komplex formai megoldások kitalálására és precíz kidolgozására képes rendező, akit legutoljára a Koccanás-ban (kritikánk) láttunk, vagy aki a Magyarország 2011 szkeccsfilmben ennél mérföldekkel nagyobb problémaérzékenységről és a téma finoman elvont ábrázolására képes formaérzékről tett tanúbizonyságot. Az Isztambul nagy akarással és rengeteg energiával létrehozott, gondosan elkészített film, amellyel kapcsolatban azonban nem értjük, hogy miért kellett leforgatni; hogy mit tudunk ezáltal meg magunkról azon a közhelyen kívül, hogy egy hosszú kapcsolat szétesése fájdalmas dolog.