Charlize Theron átkozottul gonosz

2012.05.31. 15:00

Hollywood legújabb mániája a Grimm-mesék nagyközönség által is fogyasztható átköltése. Az elmúlt pár év próbálkozásai közül a Hófehér és a vadász sikerült a legjobban. Aki megnézi, annak ugyanúgy tátva marad a szája, mint Kristen Stewartnak. Charlize Theron a leggonoszabb királynő szerte e világon.

A Hófehér és a vadász szinte pont ugyanúgy kezdődik, mint a Grimm-mese. A királynő vére a hóra cseppen. Midőn látja, hogy milyen jól mutat a piros a fehéren, azt kívánja, hogy bárcsak lehetne egy lánya, akinek a bőre olyan fehér, mint a hó, az ajka olyan piros, mint a vér, és a haja olyan fekete, mint a rózsa a várkertben. A folytatás azonban már jelentősen eltér a film alapjául szolgáló történettől. Felperzselt földön vonul végig egy páncélos lovasoszlop, majd  rohamra indul egy fantomokból álló fekete hadsereg ellen. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Hófehér és a vadász nem egy szokványos mese-adaptáció. Nagyszabású képei, tömegjelenetei fantasy-, illetve történelmi filmek stílusában fogantak. A film végi tengerparti várostrom egyenesen a történelmi eposzok egyik legnagyobbikát, az El Cid-et, konkrétabban annak grandiózus lezárását idézi meg.

Jó látni, hogy hiába Kristen Stewart játssza a főszerepet, A lány és a farkas-sal ellentétben ezt a filmet nem az Alkonyat-rajongók ízlésvilágához igazították (Rupert Sanders rendező - elmondása szerint - egy részt sem látott a tinivámpír-sorozatból). A Hófehér és a vadász ugyanúgy a saját útját járja, mint Tarsem Singh parodisztikus hangvételű Grimm-adaptációja, a Tükröm, tükröm.

A rendezői ambíció kitágította a mese kereteit, és jóval sötétebbre festette annak színeit. A gonosz királynő immáron egy egész országot sanyargat, a sötét erdőben bujdosó Hófehér pedig már nemcsak a saját életéért, hanem egész népéért küzd. Érdekes módon a film legnagyobb korlátja maga az alapanyag. Ehhez a komor és nagy léptékű történethez már kevés a karakterek mesebeli egyszerűsége.

A film ugyan igyekszik sokrétűbbé tenni a szereplőket: mindegyiküknek felvázolja a múltját, ezzel magyarázatot adva tetteikre, de nehéz elvonatkoztatni a berögzült hagyományoktól. Hiába adtak mindenkinek valódi nevet - a Királynőé például Ravenna lett- a moziból kilépve nem ezeken fogjuk őket hívni. Hiába ismerjük meg a Királynő tetteinek fő mozgatórugóját: egy szélsőségesen férfiközpontú társadalomban a nő egyedül a szépségével képes érvényesülni, nem válik ettől árnyaltabbá a karaktere, és megmarad a hiúság és a gonoszság archetipikus megtestesítőjének. Nem segít a filmen az sem, hogy a párbeszédek gyakran erőltettetek. A szándék könnyen kitalálható: a dialóg jelentős része a drámát próbálja fokozni, a mitikus hangulatot pedig erősíteni, de sokszor célt téveszt, és csupán fáradt közhelyek hagyják el a szereplők száját.

Forrás: UIP Dunafilm
Hófehér és a vadász | Charlize Theron

A Hófehér és a vadász egyszerre akar túl sok minden lenni. Ne hagyjuk azonban, hogy félrevezessenek a több műfajból táplálkozó képek, és ne várjunk Robin Hood-ot és főleg ne A Gyűrűk Urá-t. Amikor Hófehér gyermeki ártatlanságával megszelídít egy erdei trollt, vagy később, amikor találkozik a csodaszarvassal, megvillantja az igazi arcát a film. Ez mégiscsak egy mese, ami a gyermekkorunkból belénk ragadt képekkel bűvöl el. A filmet átjáró fájdalom, a sötét tónusok azért kellenek, hogy felnőttként könnyedebben visszataláljunk ebbe a varázslatos világba. A gyenge forgatókönyv, sekélyes karakterek ettől persze még létező problémái a filmnek, de a kivételesen pazar képi világ bőven kárpótol ezekért a hiányosságokért.

Végre egy közönségfilm, amely egyedi látványvilággal rendelkezik, és nem esik kísértésbe, nem támaszkodik túlzottan a CGI-re, nem aljasítja olcsó vásári mutatvánnyá magát. Egy tengerparti tájkép fehér paripával és két szarkával elég, hogy a néző érezze, itt mágikus erők dolgoznak a háttérben. A jelenetek jelentős részét külső helyszíneken vették fel: erdők, tavak, mocsarak, sziklás hegycsúcsok lélegzetelállító nagytotáljai adják meg a film hőn áhított mitikus dimenzióját. Amire a forgatókönyv és a szereplők sokszor nem képesek, azt a varázserőtől duzzadó képek megteszik helyettük: lankadatlanul mesélnek és mesélnek.

Forrás: UIP Dunafilm

A múlt század fantasy-filmjei a kor technikai korlátait úgy küszöbölték ki, hogy a mesebeli tájat  sejtelmes ködbe burkolták, így csupán a közvetlen környezetet kellett felépíteni a stúdióban, a többit ráhagyhatták a néző képzeletére. A Hófehér és a vadász jelentős részében nem él ezzel az eszközzel, a rendező láthatóan élvezte, hogy kint forgathat a természetben, és ahol csak tudta, a messzi láthatárral együtt vagy az óriás rengetegben elveszve örökítette meg szereplőit. Amikor viszont az események úgy kívánták, közelebb lép, és akkora lelkesedéssel vész el a részletekben és filmezi le a mesebeli vadon furcsaságait, mintha csak a fantasy-filmek Terrence Malickje lenne.

A mérgesgomba spóráit belélegezve Hófehér hallucinálni kezd, és megelevenedik körülötte a vadon. Később, a tündérkertbe érve, már nem a képzelete játszik vele, amikor apró manókat lát futkározni az ágakon és mohával borított teknősök húzzák be a fejüket. Nicholas Roeg (Vándorrege) mellett Terry Gilliam filmjei hatottak leginkább Rupert Sandersre, és ezeket a képeket látva, ha még nem ér is fel a mesteréhez, de mindenképpen tehetséges tanítványa a Brazil rendezőjének. Mostantól oda kell rá figyelni.

Forrás: UIP Dunafilm
Hófehér és a vadász | Kristen Stewart

A rendezés mellett Charlize Theron alakítását kell még feltétlenül kiemelni. Amennyire nyilvánvaló választásnak tűnik így utólag a szerepre, annyira zseniális is gonosz királynőként. A Hófehér és a vadász is azt bizonyítja: ha a dél-afrikai szinésznő a negyvenes-ötvenes években élt volna, ő lehetett volna a film-noirok egyik legünnepeltebb femme fatale-ja, aki ördögi csáberejével kergeti vesztükbe Hollywood legnagyobb férficsillagait. Egyedül ő képes versenyben maradni a film bámulatos kompozícióival. Amikor pedig részesévé válik a varázslatnak, és fehér marcipánbábuként emelkedik ki a tejfürdőből vagy halott varjútetemek között kúszik ki a kátrányos feketeségből és nagyokat szenvedve veszi föl ismét emberi alakját, azok már egyértelműen a gyönyör pillanatai. A tökéletességbe egyedül a magyar szinkronhang (Kéri Kitty) piszkít bele kissé: néha bántóan rikácsoló.

Kristen Stewart sem okoz csalódást, szenvedős színészi játékához meglepően jól passzol a hagyományosan passzív Hófehér szerepe. Akkor sem válik nevetségessé, amikor megembereli magát és lázító beszédet tart népének: még inkább szimpatikussá teszi az az őszinte erőlködés, ahogy próbál egy tőle alapvetően karakteridegen monológot meggyőzően előadni. Bármilyen lehetetlennek tűnt is a filmet megelőzően, teljes átéléssel lehet neki szurkolni a gonosz elleni harcban. Akik már kevésbé járnak jól, azok a film férfi főszereplői: Chris Hemsworth mint Vadász és Sam Claflin mint Herceg. Náluk mond igazán csődöt az igyekezet, hogy többek legyenek a papírvékonyságú karaktereiknél. Törpék is vannak persze, Anglia legjellegzetesebb arcú karakterszínészei játsszák őket (köztük Ray Winstone, Ian McShane, Bob Hoskins, Nick Frost és Toby Jones), ezért is kár, hogy a film alig használja ki a bennük rejlő lehetőséget.

Forrás: UIP Dunafilm
Hófehér és a vadász | Chris Hemsworth és a törpék

A Hófehér és a vadász a Grimm-mesék hű örököseként a zabolátlan fantázia és két hatalmas árnyékot vető nő filmje. Amikor a legvégén Hófehért megkoronázzák, és újdonsült uralkodóként megedződött tekintettel néz előre a jövőbe, arra gondoltam, kíváncsi lennék Hófehér további kalandjaira is. Van itt még bőven miről mesélni. Manapság minden filmhez folytatás készül, a Hófehér és a vadász azon kevesek közé tartozik, amely tényleg meg is érdemelne egyet.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK