Úristen, ezt vártuk annyira?!

2013.08.09. 20:00

A letaglózó Drive után rettenetesen vártuk Nicolas Winding Refn következő filmjét, de jó nagyot koppantunk, amikor a nevetséges Csak Isten bocsáthat meg című alkotással állt elő. A film e heti premierje alkalmából összegyűjtöttük azokat az eseteket, amikor felfokozott elvárásaink hasonlóan nagy csalódáshoz vezettek a moziban.

Elizabethtown (2005)

Cameron Crowe-t mindig is nagyon könnyű volt szeretni. Kedélyes, emberi, kedves humorú filmeket csinált, amelyek jól megírt forgatókönyvre épültek, és nála a színészvezetés is megbízhatóan első osztályú volt. Legalábbis az első négy filmjénél (Mondhatsz akármit, Facérok, Jerry Maguire, Majdnem híres). A Vanília égbolt-ról már megoszlanak a vélemények, de az Elizabethtown papíron még azok számára is remek ötletnek tűnhetett, akik azt nem szerették. Hiszen Crowe megint egy útkeresős, szerelmes, problematikus családi viszonyokat viccesen boncolgató filmre készült, hurrá. Ráadásul az emberek többségének az Orlando Bloom, Kirsten Dunst, Susan Sarandon trió legalább egyik tagja nagyon bejön.

Orlando Bloom és Susan Sarandon az ElizabethtownbanForrás: UIP

Aztán elkezdtük nézni a filmet, és nem hittünk a szemünknek. Mintha valaki csúfolódásból egy Cameron Crowe-paródiával rukkolt volna elő. A humorosan megejtőnek szánt történet érdektelen, és egyáltalán nem vonja be a nézőt, a két bájosnak szánt főhőst legszívesebben felpofoznánk, a párbeszédek totálisan hiteltelenek. A falat kapartuk, az elviselhetetlenségig kínos volt ez a Crowe korábbi filmjeire csak manírjaiban emlékeztető, végig hamisan csengő izé. A kritikusok keményen elverték a port Crowe-n, aki ezután hat évig nem csinált filmet, és amikor visszatért Az igazi kaland-dal, már csak a vállunkat vonogattuk, annyira semmilyen volt, amivel előállt. Azóta is várjuk, hogy a régi Cameron Crowe előmásszon valahonnan. Talán majd a következő filmjénél, de nagy reményeket már nem fűzünk hozzá.

* * *

Cosmopolis (2012)

Vannak, akik utólag nagy okosan azt hangoztatják, hogy hiba volt sokat várni a Cosmopolis-tól, hiszen az alapjául szolgáló Don DeLillo-regény sem jó. Mi talán naivak voltunk, de számunkra egészen addig nem kondultak meg a vészharangok, amíg a cannes-i vetítésen meg nem jelent a vásznon a film mottója. Pedig cikkünkben akár külön részt szentelhettünk volna David Cronenberg előző filmjének, a Veszélyes vágy-nak is: az előtt azt hittük, a lélek és a szexualitás sötét bugyraiban nagy élvezettel turkáló rendező számára Freud, Jung és Sabina Spielrein hármasa ideális téma lesz, erre ő egy vérszegény kosztümös filmmel állt elő, amiben veszélynek és vágynak nyomát sem lehetett lelni. Akkor viszont még azt gondoltuk, ez egyszeri mellényúlás volt, hiszen előtte még olyan ütős filmeket kaptunk a rendezőtől, mint az Erőszakos múlt és az Eastern Promises. A Cosmopolis limuzinba zárt, lélektelen szexszel és pénzzel fertőzött yuppie-világára megint csak belelkesedtünk mint jó kis Cronenberg-témára, és még azt is megelőlegeztük neki, hogy talán majd ő fog színészt faragni Robert Pattinsonból.

Robert Pattinson a CosmopolisbanForrás: Budapest Film

Ez utóbbi egyébként szinte bejött: még Pattinson a legkevésbé fárasztó ebben az üres, modoros, okoskodó filmben. A Cosmopolis gyakorlatilag az Amerikai psycho gyenge utánérzése, amiből hiányzik annak az iróniája, ellenben tele van izgalmasan rejtélyesnek szánt, valójában értelmetlen párbeszédekkel és kétdimenziós figurákkal. Se nem mély, se nem kegyetlen, se nem groteszk, és főleg nem szórakoztató. Viszont sekélyessége ellenére annyira bosszantó sem lenne, ha nem érződne minden kockáján, hogy mennyire komoly megmondófilmnek szánták.

* * *

A káosz birodalma (Southland Tales, 2006)

Utólag már világos, hogy Richard Kelly túl korán lett zseninek kikiáltva: a szellemes, elvarázsolt hangulatú Donnie Darko akkora kultkedvenccé vált, hogy a filmrajongók jelentős része őrült várakozással nézett Kelly második filmje elé. Öt teljes évig rágtuk a körmünket izgatottan, leszámítva azt a kisebb kitérőt, amikor bemutatták a Kelly által írt zavaros és idegesítő Dominó-t, de akkor ezt a baklövést még - valószínűleg tévesen - a filmet rendező Tony Scottnak tulajdonítottuk. Minden okunk megvolt remélni, hogy A káosz birodalma valami egészen újszerű és szuper dolog lesz: 2 óra 40 perces, monumentális társadalmi szatíra, dilisen vegyes szereposztással Dwayne Johnsontól kezdve Justin Timberlake-en keresztül Sarah Michelle Gellarig, és hát világpremier a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában. Ez utóbbi tény ott a helyszínen a film első vetítése után döbbenetet és dühöt váltott ki, ennyi év távlatából inkább már vicces.

Wallace Shawn és Bai Ling A káosz birodalmábanForrás: Best Hollywood

A káosz birodalma talán a legeklatánsabb példája annak az amúgy nem ritka jelenségnek, amikor egy film az első cannes-i vetítés végére már meg is bukik. Azok, akik a vetítés közben nem hagyták el a termet, a vége főcím alatt élénk "bú"-zással fejezték ki nemtetszésüket, és pár óra múlva a kritikusok már szét is kürtölték a világban, hogy a film borzalmas. Csalódott tudósítónk gyorskritikájában "zagyvaság"-nak titulálta az alkotást, amit "a koherencia és a drámai feszültség hiánya, az egydimenziós karakterek és az egyhangú látványvilág" miatt szenvedés végignézni. Az utálat annyira tapintható volt a fesztiválon, hogy a film forgalmazója rögvest el is állt korábbi szándékától, és A káosz birodalmá-t lepasszolta egy másik cégnek, akik azzal a feltétellel vállalták a forgalmazását, hogy Kelly alaposan átdolgozza. De már nem volt visszaút: a kissé megkurtított, újravágott verziót csak 2007 végén, néhány moziban mutatták be az USA-ban. Kelly karrierje pedig azóta is romokban hever.

* * *

Kilenc (Nine, 2009)

A musical nem a kedvenc műfajunk, de a Kilenc kivételesen igenis is szuperül hangzott. Amikor kihirdették a szereposztást, leesett az állunk: Fellini 8 és 1/2-jének zenés továbbgondolásában Daniel Day-Lewis a kiégett rendező, körülötte Judi Dench, Nicole Kidman, Marion Cotillard, Penélope Cruz, Kate Hudson és maga Sophia Loren nyüzsög. A rendező pedig Rob Marshall, aki a remek Chicagó-t is csinálta. Arra számítottunk, hogy ezek az emberek odavarázsolnak majd minket a showbusiness kulisszái mögé, hogy lesz csillogás és erotika, és a végére kiderül, hogy miért érdemes filmet csinálni és szerelmesnek lenni - vagy miért nem.

Judi Dench és Daniel Day-Lewis a KilencbenForrás: Budapest Film

Na, egyik sem derült ki, mert a Kilenc egy döglött film. A zenéje szóra sem érdemes (kritikusunk anno "fülsiketítő hangzavar"-nak titulálta), ami viszont döbbenetes, hogy hiába hordtak össze ennyi csodálatos nőt, egyik sem kel életre. Díszletnek vannak csak, annyit nyújtanak, mintha csinos kirakati babák lennének. De még ott van Daniel Day-Lewis is, ő van akkora kaliber, hogy ha minden más pocsék, akkor is megmenthetné a filmet. És ez az igazán szomorú a Kilenc-ben: hogy megtették főszereplőnek a világ egyik legtehetségesebb színészét, aztán valamilyen ismeretlen módon elérték, hogy rémes, maníros, hiteltelen alakítást nyújtson. Tényleg azt kívántuk utána, hogy bár sose láttuk volna őt ilyennek.

* * *

Made in Hollywood (Somewhere, 2010)

Odavagyunk Sofia Coppola finom, női lelkekben érzékenyen kutakodó, könnyed filmjeiért, sőt e sorok írója sokakkal ellentétben nemcsak az Öngyilkos szüzek-et és az Elveszett jelentés-t, hanem még a Marie Antionette játékos bohóságát is nagyra értékelte. Azt gondoltuk, a filmes családban felnőtt Coppola a Made in Hollywood-ban bevezet minket a hollywoodi csillogás mögött meghúzódó emberi fájdalmakba és konfliktusokba, hogy a rá jellemző érzékenységgel, és egyben igazi bennfentesként tárja majd fel előttünk ennek a világnak egy olyan arcát, amelyet talán még sosem láttunk. Az is tetszett, hogy férfi főszereplőre váltott, és hogy a kiégett filmsztár szerepére nem egy aktuálisan übermenő színészt választott, hanem Stephen Dorffot, aki szinte saját magát alakíthatja.

Stephen Dorff a Made in HollywoodbanForrás: Szuez Film

Sajnos a Made in Hollwood lett Coppola Elizabethtown-ja: olyan a film, mintha a rendező jellemző stílusjegyeinek paródiáját látnánk. Konkrétan pedig Gus Van Sant Tarr Bélá-s időszakának végére emlékeztet, amikor Van Sant abba a hitbe ringatta magát, hogy ha lassított felvételen, nagyon sokáig mutat deszkázó fiúkat, az már film. A Made in Hollywood fő jellegzetessége ugyanis, hogy minden jelenete nagyjából háromszor olyan hosszú, mint indokolt lenne, és ezzel vérmérséklettől függően idegbajba kergeti vagy elaltatja nézőit. Nyilván a kiüresedettséget akarta ezzel érzékeltetni Coppola, de az egymás után sorakozó egyformán unalmas, elnyújtott jelenetek nem elmélyítik ezt a hatást, hanem azt a gyanút keltik a nézőben, hogy a rendező elmismásolta a forgatókönyvírást.

* * *

Prometheus (2012)

A 2000-es években már kissé keserű szájízzel gondoltunk az Alien-franchise-ra amiatt, hogy a briliáns első és második filmhez egy határozottan gyengébb harmadikat és negyediket is gyártottak, aztán pedig senki nem akadályozta meg, hogy az Alien vs. Predator-filmekkel bemocskolják az Alien nevet. 2009-ben viszont jött a biztató hír, hogy Ridley Scott, akinek az első film óta nem volt köze a szériához, összefog öccsével, Tony Scottal, és az ő produceri irányításukkal készül egy Alien-előzményfilm, amit protezsáltjuk, Carl Rinsch rendez majd. Később kiderült, hogy csak úgy tudják előteremteni a büdzsét, ha a filmet maga Ridley Scott rendezi - még jobb hír. Pont mivel Scott közelmúltbeli filmjei iránt nem tápláltunk heves pozitív érzelmeket, kifejezetten lelkesítő volt, hogy a rendező visszatér az Alien világába, ahol bő harminc éve egyszer már maradandót alkotott.

Michael Fassbender a PrometheusbanForrás: InterCom

A várva várt csoda azonban elmaradt. Sőt a helyenként egészen lenyűgöző képi világon és Michael Fassbender alakításán kívül nincsen semmi más, amit akár csak egy kicsit is dicsérni lehetne. A Prometheus kudarcáért elsősorban a csapnivaló forgatókönyv a felelős, amely sejtelmes és intelligens akart lenni, vagy legalábbis ezt akarta elhitetni velünk. Valójában azonban egy felszínesen filozofálgató, félkész, idegesítő dramaturgiai hibákkal teli szkript alapján forgatták le a filmet. Feldob párat az élet nagy kérdései közül, aztán vagy hagyja őket elpárologni a semmibe, vagy egy bántóan nevetséges válaszféleséget tud csak kiizzadni magából. A film közben többször is a fejünkhöz kaptunk, annyira idiótán viselkedett némelyik szereplő. Egy biológusnak, amikor először találkozik egy idegen létformával, tényleg az lenne az első dolga, hogy elkezd úgy játszani vele, mintha csak a szomszéd macskája lenne? És ez csak egy a sok, ép ésszel felfoghatatlan pillanat közül. Ha lesz folytatás, abban az esetben leszünk rá kíváncsiak, ha a mostani forgatókönyvíróknak (Damon Lindelof és Jon Spaihts) semmi közük nem lesz hozzá."

* * *

Gothika (2003)

Tizennyolc év távlatából nyugodtan kijelenthetjük, hogy A gyűlölet nemcsak egy egyedi hangvételű, gyomorba vágó alkotás, hanem a 90-es évek egyik legfontosabb filmje. Cannes-i debütálása után Mathieu Kassovitzot rögvest az európai film új, tündöklő csillagaként kezdte ünnepelni a filmes világ, és persze mindenki nagy elvárásokat fűzött a folytatáshoz. Szegény Kassovitz pedig azóta sem tudta megismételni azt a sikert. A Gyilkos(ok) és a Bíbor folyók vegyes fogadtatásban részesült, de megágyazott annak, hogy Kassovitztól inkább egy baromi ütős műfaji filmet kell várni, nem pedig valami nagy társadalmi megmondást. Amikor kiderült, hogy a Gothiká-val szerencsét próbál Hollywoodban, azt hittük, a francia fenegyerek most majd jól megmutatja Amerikának, hogy mitől döglik a légy.

Penélope Cruz és Hale Berry a GothikábanForrás: InterCom

Ehelyett, mint az annyiszor megesik, Hollywood bedarálta Kassovitzot. A Gothika lehetett volna agyas, lélektani mélységekkel is elbíbelődő horror, ami túllép a zsáner kliséin, ehelyett zavaros lett, fárasztó, és egyáltalán nem ijesztő. A helyzeten csak ront, hogy nem egy ismeretlen színészekkel készült, vállaltan B kategóriás filmről van szó - annak könnyebben elfogadnánk -, hanem egy Halle Berryt, Penélope Cruzt és Robert Downey Jr.-t felvonultató sztárparádéról. Szegényeknek annyi idióta párbeszédet kell felmondaniuk, hogy a végére szinte már sajnáljuk őket. És ennél a filmnél néztünk végre szembe a ténnyel, hogy Oscar-díj ide vagy oda, Halle Berry tényleg nem fog semmi izgalmasat kezdeni a karrierjével.

* * *

Poligamy (2009)

Itt az ideje, hogy némi önkritikát gyakoroljunk: sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy ha egy kezdő rendező letesz az asztalra egy klassz rövidfilmet, máris arra számítunk, hogy első nagyjátékfilmje briliáns lesz. Pedig az egyik legfeljebb valószínűsíti a másikat, garantálni biztosan nem garantálja. Orosz Dénes Melletted című ötletes kisfilmje magyar rendezőtől szokatlan játékossággal mutatta be egy párkapcsolat dinamikáját, és azért külön hálásak voltunk neki, hogy két remek színészt - Tompos Kátya és Mészáros Béla - is megismertetett velünk. Jól hangzott, hogy Orosz első nagyjátékfilmjében a párkapcsolati játszmák, kétségek témáját viszi tovább; érzelmes, pörgős vígjátékot ígértek nekünk sok szép nővel és erős Csányi Sándorral, és mi hittünk az alkotóknak.

Csányi Sándor és Osvárt Andrea a PoligamybanForrás: Skyfilm

Szögezzük le, hogy a Poligamy nem borzasztó film. Inkább csak olyan semmilyen. A legnagyobb baja, hogy hiányzik belőle az a lendület, ami a húszperces Melletted-et fűtötte, nem pörög, csak lassan csordogál, és legfeljebb egy-egy kósza pillanatban vicces. Nincsenek meg tehát benne az elemek ahhoz, hogy igazán magával ragadó, szórakoztató vígjáték legyen, viszont annyira nem is mély, hogy egy párkapcsolatokról érdemlegeset állító drámának tekinthessük. Nem áll össze.

----

A Prometheus-ról szóló bekezdést Varga Dénes írta.