Az elálló fülű, izgága címszereplő a világ első érző és gondolkodó robotjává válik. Később ő lesz a világ első, nyakláncokkal teleaggatott, szlenget daráló robotrosszfiúja. A Chappie szélsőséges műfaj- és hangulatváltásaival állandó zavarban tartja a nézőt, és egy idő után már az sem érdekli, hogy követhető maradjon a történet. A többség húzza majd a száját, lesz azonban egy szerencsés kisebbség, akit teljesen fel fog villanyozni ez az agyament sci-fi.

 

A Chappie lehetett volna sok minden. Egy újabb, mesterséges intelligenciával foglalkozó film, amely a Rövidzárlat nyomdokain haladva kedvesen bugyuta vígjátékot csinál az öntudatra ébredt robot történetéből. Vagy mint az Én, a robot, szimpla lövöldözős akciófilmmé egyszerűsíti az érdekes alapötletet. Titkon abban lehetett reménykedni, hogy intelligens módon - tehát nem elmismásolva a felvetődő kérdéseket - dolgozza fel Neill Blomkamp a sokra hivatott témát. Mégis csak ő rendezte a District 9-t, megvan hozzá a tehetsége.

Blomkamp azonban mindenkit átvert. Hogy tudatosan, vagy egyszerűen így sikerült a film, arra tippelni sem mernék, de az biztos, hogy az előzetes várakozásokat - bármik is voltak azok - nem teljesíti a Chappie. Ha valaki megnézni az előzeteseket, és utána kap egy papírt, hogy írjon le egy tucat lehetséges befejezést, biztos nem lesz köztük a Blomkamp-féle, agyament verzió.

Az előzetes várakozásokat nem teljesíti a ChappieForrás: InterCom

A rendező nem önt rögtön nyakon minket az őrülettel. Egy szokványos, közeljövőben játszódó sci-fiként indítja a Chappie-t, csupán egy fontos különbség választja el az általa megálmodott jövőképet az általunk ismert jelentől: robotzsaruk vigyázzák a rendet a város utcáin. A stílusjegyek, a társadalmi érzékenység és a helyszín, a dél-afrikai Johannesburg is mind ismerős lehet azok számára, akik látták Blomkamp eddigi két nagyjátékfilmjét. Egy gyanús előjele azért van annak, hogy hová tart a Chappie. A Die Antwoord két tagja, Yolandi és Ninja rózsaszínre és sárgára festett fegyvereket lóbálva játsszák a gengsztert.

Lényegében addig tart a bemelegítés, amíg a címszereplő robot és aggodalmaskodó tervezője (Dev Patel) el nem jut Ninjáék otthonába, egy elhagyatott gyárépületbe. Innentől kezdetét veszi egy bizarr coming of age-dráma: szegény tervezőt állandóan kilökik a képből, és a zenészpáros válik a viselkedésminták, példaképek után éhező, vagyis gyermekként viselkedő robot anyjává és apjává.

Anya és apa egymás tanításait ássa aláForrás: InterCom

Yolandiban hamar felélednek az anyai ösztönök, védi Chappie-t, babusgatja, és büszkén figyeli viharos gyorsaságú fejlődését, Ninja viszont a túlélés és a meggazdagodás eszközét látja benne: rablásra és gyilkolásra akarja megtanítani a robotot. Anya és apa egymás tanításait ássa alá, míg Yolandi mesekönyvből olvas fel neki, addig Ninja célba lőni tanítja.

A Chappie középső harmada egy gettóban játszódó Sráckor, amely nem tizenkét évet, csupán öt napot ölel fel, ennyi idő alatt mennek végig a felnövés stációin. Megvan minden fontos lépés, összebújás anyukával az ágyban, csalódás a felnőttekben, vagy a lázadó kamaszpóz. Chappie úgy támasztja a falat, mint a bulira várakozó srácok a Tökéletlen idők-ből - mindezt egy robottal végignézni, szürreális élmény. Talán azzal lehetett volna még őrültebbé tenni a filmet, ha Chappie egy robotlányba is belezúg.

Szegény tervezőt állandóan kilökik a képbőlForrás: InterCom

Szentimentális melodráma keveredik a forradalmi gettófilmmel és az abszurd vígjátékkal, a sci-fi-szál pedig egyre meredekebb módon merül el a transzcendenciában. Ezeket a szélsőséges hangulat- és műfajváltásokat képtelen egységbe forrasztani Blomkamp.

A játékidő előrehaladtával teljesen elengedi a film a néző kezét. Már a történetmesélés alapvető szabályaira sem figyel oda, illetve semmilyen fogódzkodót nem kapunk, hogy miképpen is kellene reagálnunk a látottakra. Ez páratlan, véleményem szerint fantasztikus dolog egy fősodorbeli, hollywoodi alkotás esetében. Mikor láthattunk olyat utoljára moziban, hogy egy stúdiófilm módszeresen megsemmisíti önmagát? Mit szedhetett Blomkamp, amikor a finálét megálmodta? Egyáltalán, hogy adhatott erre ötvenmilliót a Sony? Megannyi izgalmas kérdés.

Hugh Jackman lenne papíron a főgonoszForrás: InterCom

A nézők többségét minden bizonnyal idegesíteni fogja a Chappie, és ezzel végleg szakítanak az ábránddal, hogy Blomkamp a sci-fi műfaj megmentője lehet majd egyszer. A színészeit sem tudta ezúttal rendesen mozgatni. Sigourney Weaver és Hugh Jackman szerepei elhanyagolhatóak, szegény Dev Patel pedig azért küzd, hogy egyáltalán benne maradjon a filmben. Weaver jobbára csak egy irodában duzzog, tényleg sok ideje lehetett a forgatáson az Alien folytatásáról diskurálni Blomkamppel. Jackman lenne papíron a főgonosz, de ő is jobbára csak durcáskodik, továbbá sikerült ráadni egy annyira kurta rövidnadrágot, amitől rögtön nevetségessé válik.

Chappie hibái nyilvánvalóak és számtalanok, aki azonban ráérez a káosz ízére, imádni fogja a filmet. Egyszerre nevethet a kamu arany- és ezüstláncokkal teleaggatott, gengszterstílust mímelő, kocsilopással próbálkozó roboton, szoríthat a kicsapott, magányosan kóborló Chappie-ért, illetve emelheti fel megadóan a kezét a teljes őrületbe átcsapó befejezés láttán. Aki csak teheti, feliratosan nézze a filmet, hogy ne vesszen el a csodás hangzású dél-afrikai gettószleng.

Sigourney Weaver egy irodában duzzogForrás: InterCom

Olyan ez a sci-fi, mint a Die Antwoord munkássága, zavarba ejti, és állandó izgalomban tartja az embert, mert képtelenség eldönteni a látottakról, hogy viccnek szánták vagy komolyan gondolták. A Chappie mindenek előtt Ninja és Yolandi filmje: az ő alkotói hitvallásuk tükröződik leginkább képsorokon. Fokozatosan egy megfejthetetlen, zseniális baromsággá alakul át a film, amelytől még a legnagyobb elmék is zárlatossá válnak, ha túl sokáig gondolkodnak rajta.