Szabó István különleges világa

Ha csak a filmes elismeréseket vesszük, Szabó István kétségkívül a legsikeresebb magyar rendező. A magyar Oscar-nevezések történetében a legtöbbször, összesen hétszer indították a díjért, ebből négyszer az amerikai filmakadémia jelölte is filmjeit, 1982-ben pedig a Mephisto volt az első magyar nagyjátékfilm, ami Oscar-díjat kapott. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy 2005-ben Annette Beninget a Csodálatos Júlia főszerepéért (amelyért Golden Globe-ot kapott) a legjobb színésznőnek járó Oscarra jelölték, akkor összesen öt Szabó István-film került az amerikai filmakadémia elismerésének közelébe. Szabó Istvánt filmjei felidézésével köszöntjük születésnapján.

Budapesti víziók

A Szerelmesfilm egyik jelenetében a főhős lehunyja a szemét a francia tengerparton és az otthonról, a hazáról álmodik, ami számára egy budapesti bérház, a Tűzoltó utcában. (Nem foghatjuk egyszerre szerelmünk kezét és nem lehetünk egyszerre otthon - a huszadik század egyik legfájdalmasabb tanulsága). Szabó István 1973-ban – némi hiradóvállalati kisfilmes kitérő után (benne a következő film előtanulmányával) – látomásos filmet forgatott a házról és az ott élő történelemről. A Tűzoltó utca 25. több nemzedéket felvonultató szürrealista vízió, ahol a rendező az előző három filmjében is alkalmazott, több idősíkot egymásra vetítő, a visszaemlékezés metódusát megidéző történetmesélési technikája egészen kivételes. Idő és tér egybemosódik, a történet az álmok logikáját követi – ehhez a szinte költői magasságú képzettársításos meséhez Szabónak olyan írókat sikerült szereplőnek megnyernie, mint Zelk Zoltán és Mándy Iván.

A Tűzoltó utca 25.-ben a bérházházé, a Budapesti mesék-ben (1976) egy szintén nagyvárosi jellegzetességé, a villamosé a főszerep.

A film alapötlete már az Apa egyik visszaemlékezésében is megjelent:

a második világháború után az emberek találnak egy villamost, amit nagy nehezen sínre állítanak és áram híján tolva-húzva hoznak lendületbe. A Budapesti mesék szintén a világháború után játszódik, ahol a szereplők egy mitikus kocsiszínbe akarnak eljutni. A kézi erővel mozgásban tartott járműhöz egyre többen csatlakoznak, szimbolikus helyszíneken át vezet az útjuk, miközben különböző természeti és lelki akadályokat kell leküzdeniük. Az 1945 utáni sorsközösség allegóriájaként is értelmezhető alkotást a korabeli kritikusok közül túlságosan elvontnak érezték, holott a mai napig érvényes gondolatokat közöl az összetartás szükségszerűségéről.

Újabb gyönyörű szerelmesfilm

Az évtized végén rendezett, rendkívül intim Bizalom már egészen más stílusban készült, és több szempontból is fordulópontot jelent Szabó István pályáján. Az egyenes ívű, letisztult alkotás az előző két filmmel csupán azért mutat rokonságot, mert a második világháborús Budapesten játszódik, és a rendező ezzel a filmjével is az előtte járó nemzedék történetét meséli el. Csakhogy itt már teljesen eltávolodik a magánmitológiától. Legalábbis látszólag.

Bizalom (Bánsági Ildikó és Andorai Péter) Forrás: Mokép

A fordulópontot az operatőr és a forgatókönyvíró személye is jelzi. A Bizalom-mal kezdődött Szabó együttműködése Koltai Lajossal (korábbi filmjeit Vámos Tamás, Lőrincz József és Sára Sándor fényképezték), és ez volt az első film a rendező pályáján, amelynek forgatókönyvét nem egyedül írta (ezúttal Szántó Erikával közösen). Valamint ez volt az első Szabó-film, amit Oscar-díjra jelöltek – de ezen is túl, a Bizalom tartalmi és stiláris szempontból egyaránt előkészülete közép-európai trilógiának.

A Bizalom Szabó István legszebb, legérettebb és legőszintébb szerelmesfilmje, amely már nem hordozza magán a felnőtté válásról szóló trilógiára jellemző romantikus ábrándokat, sokkal inkább az érett felnőttek illúzióktól mentes kétségei felől közelíti meg a szerelem témáját. Általános kérdéseket feszeget, történelmi közegben: miközben a világháború által meggyötört nemzedék érzelmi sérüléseinek gyökerét is kutatja, pontos történelmi idejűsége ellenére mintha a jelenben, az abszolút jelenben játszódna.

Igaz, a Bizalom szerelmi történetéhez és kifinomult lélekrajzához kell a pontos esemény: a háború hoz össze egy ellenálló férfit (Andorai Péter) és egy ellenálló feleségét (Bánsági Ildikó) és a béke vet véget a kapcsolatnak. Látszólag, mert ahogy a cím is jelzi, nem az emberen kívül álló eseményektől való rettegés szab határokat a szerelemnek, hanem az emberben magában megbúvó bizalmatlanság, az eredendő félelem a másik embertől.

Közép-európai fejlődésregények

A Bizalom nemzetközi sikerének is köszönhetően Szabó István elkészítette első nemzetközi produkcióját, a Zöld madár című német televíziós filmet. A forgatáson szerzett tapasztalatokat aztán egy közép-európai történelmi trilógiában kamatoztatta.

Klaus Mann Mephisto című regényének megfilmesítése Oscar-díjat hozott, a Redl ezredes-t és a Hannussen-t szintén Oscarra jelölték. Mindhárom filmet Koltai Lajos fényképezte, s társforgatókönyvíróként Dobai Péter közreműködött.

A Mephisto (1981) központi alakja Hendrik Höfgen (Klaus Maria Brandauer), tehetséges színművész, aki a nemzetiszocializmus hatalomra jutásának idején is ki akarja teljesíteni talentumát, ezért korábbi elveit és barátait megtagadva, megalkuszik a hatalommal, míg végül ráébred, hogy tehetségét kihasználták, nem több ünnepelt bábnál.

Szabó rendkívül árnyalt és pontos portrét fest címszereplőjéről, erről a meglehetősen bonyolult és összetett jellemről, aki hosszú utat jár be a teljes meghasonulásig.

A Mephisto elemző lélektani és történelmi film, amelyben Szabó egy világrend és az annak saját célokból, akár az erkölcsi normák rovására is megfelelni akaró egyén természetét ábrázolja, tökéletes precizitással. Nincs egy oda nem illő kép, felesleges szál vagy dialógus. Cselekményvezetése hihetetlen tudatosságról árulkodik, atmoszférateremtése pedig hátborzongatóan hiteles.

Klaus Maria Brandauer a Mephisto című filmben Forrás: Mokép

A Mephistó-val a rendező elhagyta Budapestet, kiszélesítette a korábbi történelmi távlatokat, az I. világháború előtti időkben játszódó Redl ezredes-sel (1984) pedig még mélyebbre ásott. A John Osborne A Patriot for Me című színműve és a 20. század történelmi eseményei által inspirált Redl ezredes főhőse (szintén Brandauer) egy egyszerű rutén vasutas család gyermekéből emelkedik az Osztrák-Magyar Monarchia kémelhárítási főnökévé. Tragédiáját egyszerre okozza túlzott lojalitása és hitbuzgósága, megfelelni akarása, valamint „bűnös vonzalmai„. A Redl ezredes így aztán ismét a meghasonulást, az azonosságtudat zavarát ábrázolja vészterhes történelmi időkben: egy olyan ember története, aki más akar lenni, mint ami.

A történelmi trilógia harmadik darabja is az önérvényesítő önfeladás példázata. A Hanussen (1988) az I. világháború után kezdődik: Klaus Schneider szakaszvezető (Klaus Maria Brandauer) fejsérülést szenved, a frontkórházban az orvosa felfedezi a sebesült különleges hipnotizáló képességét, amit a gyógyításban szeretne alkalmazni. Felettesének rábeszélésére Schneider inkább a varieték színpadát választja, s Hanussen néven először Bécsbe, majd Berlinbe megy, ahol már látnokként is fellép, és – a tényekből következtetve – „megjósolja" Hitler hatalomra jutását. Képességeire az új hatalom is felfigyel, és propagandacélokra használja.

Hanussen Forrás: Kobal

Szabó István történelmi trilógiája lélektanilag épp az ellenkezője a hatvanas évek nemzedéki filmjeinek: míg utóbbiakban az útkereső fiatalok felismerik személyiségük jellegét és próbálják önmagukat megőrizve megtalálni céljaikat, addig a történelmi trilógia hősei egyre inkább távolodnak önmaguktól. Az érvényesülés illúziójától vezérelt önazonosság feladását a hatalom és egyén kapcsolatán át vizsgáló történelmi trilógia filmjeinek precíz és egyenes vonalú cselekményszervezésének tükrében pedig épp az ábrándokkal lassacskán leszámoló korai filmek fésületlenek és zabolátlanok. A történelmi távlatba helyezett morális dilemmák le is vetnék magukról a személyesség lírai hangvételét – azokat csak klasszikusabb dramaturgiával lehet általános érvénnyel elmesélni.