Hetvenéves földöntúli tekintet

2019.12.04. 21:21

A most hetvenéves (1949. december 4.) Jeff Bridges alakjában mintha lenne valami nem evilági. Tekintetével és arcjátékával egyszerre sugároz emberi érzéseket, és mintha éppen csak belecsöppent volna a halandók nyüzsgésébe, valami éteri átszellemültséggel és rácsodálkozással lebegne a többiek fölött. Innen nézve karrierjének egyik kulcsfilmje a Csillagember (1984), amelyben valóban űrhajótörést szenvedett földönkívülit alakított, aki egy autóbalesetben meghalt férfi DNS-ének segítségével ölt emberi alakot. S ugyanígy: kulcsszerep a flegma bárzongorista az Azok a csodálatos Baker fiúk-ból (1989), a megváltásra váró cinikus rádiós A halászkirály legendájá-ból (1991), a céltalanságból életcélt kovácsoló Töki A nagy Lebowski-ból (1998), vagy az önpusztító countryénekes az Őrült szív-ből (2009). Csupa jobb sorsra érdemes, álomvilágba burkolózó, a valóság felett (alatt) létező (vegetáló), de legalábbis nehezen kiismerhető figura – akiket kísért a múlt, s utolér a jelen.

Szinte jelzésértékű a film, amelyben Jeff Bridges először felhívta magára a nagyközönség és a szakma figyelmét. Peter Bogdanovich, a koreai háború előestéjén játszódó, az illúziókkal és kamaszkori ártatlansággal leszámoló filmjében, Az utolsó mozielőadás-ban (1971) épp úgy két világ között őrlődik, mint későbbi legjobb alakításaiban. A bevonulás előtt a bezárásra ítélt mozi utolsó előadására beülő, zaklatott szerelmi életű Duane Jackson szerepéért Oscar-díjra jelölték – így a színészcsaládba született (szülei: Lloyd Bridges és Dorothy Bridges, bátyja: Beau Bridges) Jeff Bridges karrierje már 22 éves korában berobbant.

Igaz, épp szülei miatt korán kezdte a színészetet: alig kétévesen "statisztált" a The Company She Keeps (1951) című drámában, később pedig Beau bátyjával gyakorta vendégszerepeltek apjuk tévéműsoraiban (Sea Hunt, The Lloyd Bridges Show).

The Company She Keeps (Dennis O'Keefe, Jeff Bridges és Jane Greer)Forrás: imdb

Aztán Bogdanovich és Az utolsó mozielőadás után sorban álltak nála Ó- és Új-Hollywood legnevesebb rendezői. Csak a hetvenes évekre vonatkozóan: John Huston rendezte a Bunyósok-ban (1972), John Frankenheimer az Eljő a jeges-ben (1973), Michael Cimino a második mellékszereplői Oscar-jelölést elhozó Villám és Fürgeláb-ban (1974) és A Mennyország kapujá-ban (1980), Bob Rafelson a Maradj éhen!-ben (1976), illetve a brit John Guillermin az évtized szuperprodukciójának szánt King Kong-ban (1976).

Villám és Fürgeláb (Clint Eastwood és Jeff Bridges)Forrás: AFP

Egész karrierjét jellemzi a hetvenes években megkezdett kettősség: a (sokszor tét nélküli) zsánermozik és a szerzői filmek közötti (minőségi) váltogatás. De leginkább a szerzői filmesek által jegyzett műfaji filmek, legyen szó Cimino akció-vígjátékáról (Villám és Fürgeláb), illetve látomásos westernjéről (A Mennyország kapuja), Milos Forman csehszlovák filmjeinek ugyancsak Hollywoodba emigrált forgatókönyvírója, Ivan Passer bűnfilmjéről (Cutter útja,1981), esetleg John Carpenter szerzői igényű sci-fijéről (Csillagember, 1984), Hal Ashby "anti-krimijéről" (Egy lépés a halál, 1986), vagy Francis Ford Coppola autós életrajzi drámájáról (Tucker, az autóbolond, 1988). 

A nyolcvanas években persze a nagyobb közönségsikerek által lett sztár. Olyan filmeknek köszönhetően, mint a Tron (1982) és a Csillagember sci-fik (utóbbiért ismét Oscarra jelölték), a romantikusra hangszerelt Esélylesők (1984) című kalandfilm, a Kicsorbult tőr (1985) című neo-noir, Sidney Lumet Másnap reggel (1986) című emlékezetkihagyásos thrillere, és persze az Azok a csodálatos Baker fiúk (1989). Ám a személyét övező, egyre duzzadó sztárkultusz ellenére színészete cseppet sem veszített csontig hatoló természetességéből.

Sőt, két évtizednyi felnőtt tapasztalattal és három Oscar-jelöléssel a háta mögött a kilencvenes években lett igazán kiforrott színész. Miután Peter Bogdanovich kedvéért ismét eljátszotta Duane Jackson szerepét a Texasville-ben (1990), három egymást követő filmben valósággal alámerült a Pokol legmélyebb bugyraiba, hogy aztán ismét felemelkedjen. Terry Gilliam szürrealitásban tobzódó kultfilmjében, A halászkirály legendájá-ban (1991)  sikeres és arrogáns rádiós műsorvezető, aki egy pszichopata betelefonálónak adott meggondolatlan válaszával tömegmészárlást vált ki, majd bűntudattól gyötrődve akad rá egyik "áldozata" férjére, s a másik ember iránti felelősséget felvállalva, illetve a személyes megváltás reményében mintegy osztozik annak tébolyában. Az Amerikai szív-ben (rendezte: Martin Bell, 1992) frissen szabadult bűnöző, aki próbál felelősséget vállalni 12 éves fiáért, és ellenállni a "régi utca" csábításának. Peter Weir – az "érzelmi tetszhalált" elemi erővel megragadó, és az amerikai középosztály felgyorsult életmódját kritizáló – Félelem nélkül című drámájában egy légi katasztrófa túlélője, aki a trauma hatására jelentős személyiségátalakuláson megy keresztül, szeretteit idegennek érzi, újra és újra farkasszemet néz a halállal.

A halászkirály legendája (Robin Williams és Jeff Bridges)Forrás: AFP

A Félelem nélkül-lel Bridges mesteri szintre emelte az élet felett lebegő ember szerepkörét, de öt évvel később, a Coen testvérek "hippiparódiájának", A nagy Lebowski "címszerepében" más kiindulópontból ugyan (Tökinek nincs hova visszatérnie, közel ötvenhez sem nőtt be a feje lágya, s leginkább csak felelőtlenül átlébecolna az életen), de sikerült még egy lapáttal rátennie – olyan tökéletesre formálva az egyébként is rá szabott figurát, hogy nem véletlen, hogy máig ez a legismertebb alakítása. 

A nagy LebowskiForrás: Budapest Film

Ha van is valami "életen túli" Bridges egyébként meglehetősen ösztönös játékában, az biztos, hogy nem akart beleragadni a céltalanság mámorában lebegő léhűtő szerepkörébe – negyedszerre már A manipulátor (2000) elnök alakításáért jelölték Oscar-díjra, s ugyan mi állhatna távolabb a felelőtlen fószertől, mint az Egyesült Államok vezetője. Persze Bridges képes a hippikultuszt és a felelősségteljes pozíciót is összhangba hozni, például a paranormális képességek és az amerikai hadviselés, valamint a flower power és ezoteria "sajátosságait" összeboronáló Kecskebűvölők (2009) természetfeletti hadosztályt vizionáló katonatisztjeként.

Esetleg az önsorsrontással egy elrontott szerelem hatására leszámoló countryzenész az Őrült szív-ből (2009), amiért végül az egyébként is gitározó (2000-től jelennek meg albumjai) Bridges elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat. Egy évvel később ismét jelölték: a Coen testvérek westernadaptációja, A félszemű főszerepéért. Aprócska adalék: az 1969-es eredetiben John Wayne alakította a megcsontosodott békebíró Rooster Cogburnt, s kapott Oscar-díjat szerepéért – s az utolsó film, amit Bridges megnézett az első Oscar-jelölését hozó Bogdanovich-film bezárásra ítélt mozijában, az épp egy Wayne-western, a Vörös folyó (1948) volt. 

A félszeműForrás: UIP-Duna Film

Minden mindennel összefügg – de legalábbis Bridges időskori szerepeiben egyre többször köszön vissza a múlt, a régihez való ragaszkodás, s ahogy fakul a szem, úgy (Bridges esetében legalábbis) lesz egyre kevesebb a rácsodálkozás, az álomvilág (azért a Tideland-ben alaposan belövi magát, de akkor is inkább a magára hagyott kislánya álmodik). Persze Bridges még mindig úgy lép színre, hogy jelenléte nem evilági feszültséget áraszt. A neo-western A préri urai-ban (2016) nyugdíj előtt álló Texas Rangere illúzióktól mentes, kíméletlen kopó (ez a hetedik Oscar-jelölése), legutóbbi mozifilmjében, a Húzós éjszaka az El Royale-ban (2018) című neo-noirban pedig egy pap gúnyáját magára öltő bankrabló. De nem is a szerep számít – hanem a tekintet, ami úgy kutatja mások tekintetét, mintha a világ legfontosabb és végső válaszát keresné.