Gene Hackman: Hollywood legérzékenyebb kemény fickója

2020.01.30. 18:57

Gene Hackman 90 éves lett. Nehezen indult a karrierje, közel 40 éves volt, mire igazán befutott, s pályaívében a későbbiekben is akadtak mélypontok. Igaz, Hackman a gyengébb alkotásokban, a kizárólag pénzért vállalt szerepekben sem okozott csalódást. 74 éves korában, amikor úgy érezte, nem vár már rá igazán jó szerep, búcsút intett Hollywoodnak. Nem valószínű, hogy utánaszámolt, de (a tévés munkáit is figyelembe véve) utolsó filmszerepe (Az elnök emberére talál, 2004) volt a 100-ik alakítása. Bár azóta hangját adta két, a tévé számára készült háborús dokumentumfilmhez, íróként kezdett új karrierbe.

Az 1930. január 30-án, a kaliforniai San Bernardinóban született Eugene Allen Hackman a hollywoodi reneszánsz és az azt követő álomgyári filmezés legjobb, karizmatikus karakterszínészeinek egyike. Olyan színész, aki ugyan birtokában van hivatása minden fortélyának, de már puszta jelenlétével is uralja a vásznat – egyetlen apró gesztussal, beszédes tekintettel képes felépíteni a rá bízott karaktert, miközben az összes emlékezetes alakítása, még a könnyű műfajokban is, súlyos élettapasztalatról árulkodik. Eleve érett férfiként lépett a kamerák elé, elmúlt 30 éves, amikor első kisebb szerepeit megkapta, így aztán a közönség számára Gene Hackman soha nem volt fiatal és felhőtlen, sokkal inkább korosodó és sebzett.

Bonnie és Clyde (Gene Hackman és Warren Beatty)Forrás: AFP

Nehéz gyerek- és kalandos ifjúkora volt. Egy életre megviselte, amikor 13 éves korában, szülei válása után az apja épp csak intett neki, búcsúzóul. De a folyamatos költözéseket is rosszul tűrte, az iskolában rendre összetűzésbe került társaival és tanáraival, végül 16 éves korában elszökött az iskolai balhék, a tanári tekintély és a gondoskodó anyai szeretet elől. Előbb egy bányában dolgozott, majd (magát idősebbnek hazudva) jelentkezett tengerészgyalogosnak. Négy és fél évig szolgált rádiósként, Kínában és Japánban, s bár verekedés miatt majdnem elbocsátották a seregből, az amerikai haderő számára 30 ezer fős veszteséggel járó koreai háborúban (1950-1953) végül egy motorbaleset miatt nem vett részt, mivel a sérülése miatt alkalmatlanná vált az aktív szolgálatra. 

A híd túl messze van (Dirk Bogarde, Paul Maxwell, Sean Connery, Ryan O'Neal és Gene Hackman)Forrás: AFP

A leszerelését követően, mivel a zászlóaljánál rádiós műsorvezetőként szórakoztatta bajtársait, az Illinois-i Egyetemen újságírást kezdett tanulni, de néhány hónap után megunta, és egyre inkább a színészi karrier kezdte foglalkoztatni. 1956-ban a kaliforniai Pasadena Playhouse színiiskolájában próbálkozott, ahol szintén beilleszkedési problémái voltak, egyetlen barátra tett szert, Dustin Hoffmanra – osztálytársaik meg is szavazták nekik a "legtehetségtelenebb növendékek" címet, ami nemcsak elmélyítette a két feltörekvő színész kapcsolatát, de hergelte bizonyítási vágyukat is. 

New Yorkba költöztek (felváltva osztotta meg lakását Hoffmannal és Robert Duvall-lal), ahol Hackman a method acting pápája, Lee Strasberg tanítványától, George Morrisontól vett leckéket, miközben az utcán sétálva is igyekezett tanulni. Megszállottan figyelte az embereket, hogy azok hétköznapi viselkedéséből következtetve mintegy magáévá tegye személyiségüket, elsajátítsa bizonyos típusok manírjait, viselkedésjegyeit. Hackman aztán egész kelléktárat épített az "elnyelt" apró gesztusokból, miközben már korán elkezdett ragaszkodni bizonyos állandó elemekhez, leginkább az alakításaiban rendre megjelenő, a megformált karakter valódi érzéseit elfedő "szórakozott" nevetéshez, amit gyakorta szemráncolásig húzott széles vigyor, majd elhalványuló mosoly kísér. 

Lángoló MississippiForrás: AFP

A hatvanas évek elejétől folyamatosan játszott színpadon és a televízióban, és kisebb-nagyobb mellékszerepek után 1967-ben, Arthur Penn formabontó, Új-Hollywoodot meghatározó véres gengszterrománcában, a Bonnie és Clyde-ban aratta első komolyabb filmes sikerét. Buck Barrow megformálásáért 1968-ban mellékszereplői Oscar-díjra jelölték (a szerepre a Clyde Barrow-t alakító Warren Beatty ajánlotta, akivel együtt játszott az 1964-es Lilith-ben).

A hetvenes években, túl a negyvenen futott be, egyre szélesedő szerepkörben megmutatva intuitív tehetségét, s majd' minden alakításában magában hordozva a kétkedéssel járó középkori férfikrízist. A Sohasem énekeltem az apámnak (1970, r.: Gilbert Cates) című késői felnövéstörténetben (amiért ismét mellékszereplői Oscarért jelölték, holott egyenrangú partnere Melvyn Douglasnek) egyetemi tanárt alakított, aki igyekszik kilépni szerető apja árnyékából, hogy végre saját életet kezdjen, miközben fel kell dolgoznia az anyja elvesztését is. A filmben olyan apát kapott, amilyenhez neki nem volt szerencséje – az anyját pedig jóval tragikusabb körülmények között vesztette el: Anna Lyda Elizabeth Gray 1962-ben halt szörnyet, miután egy rosszul meggyújtott cigarettával magára égette a házát.

A személyes tragédiákat, így az anyja korai és szörnyű halála miatt érzett fájdalmát is számos alakításában felhasználta, ahogy az apja távozása miatt érzett lélekszaggató keserűséget is – több interjúban utalva arra, hogy a diszfunkcionális családok szinte termelik Hollywood számára a tehetséges színészeket. Oscar-, Golden Globe- és BAFTA-díjas alakításában, a Francia kapcsolat (1971) New York-i nyomozójaként furcsán rezonált is az apja búcsújára, a "karneválian megrendezett" és "sokat mondóan" odavetett távoli integetésre. Amikor a drogbáró Charnier (Fernando Rey) meglóg a nyomában lihegő Popeye Doyle elől, gúnyosan integet, majd később, amikor a gengszter Lincolnja belefut a rendőrök blokádjába, a felbőszült Doyle megismétli a mozdulatot.  

A megszállottság utcai krimijében, a Francia kapcsolat-ban Hackman egyébként mintha a nehézkesen induló karrierje miatti csalódottságát, az ebből fakadó bizonytalanságát, valamint felhergelt bizonyításkényszerét is belesűrítené szerepébe. Sőt: a filmmel rendezői Oscart nyert, korábban a The Gypsy Moths című (1969), szórakoztatóipari ejtőernyősök köré szőtt drámában Hackmant már rendező William Friedkin eleinte nem is neki szánta Popeye Doyle-t (szóba került Paul Newman, Steve McQueen, Charles Bronson, Jackie Gleason, Peter Boyle, de még a színészi tapasztalatokkal nem bíró újságíró, Jimmy Breslin is, mielőtt Hackmanhez vándorolt a szerep), végül olyannyira megtetszett neki Hackman alakítása, hogy amikor a rendezőkkel való összezördülései miatt a Vesuvius gúnynevet viselő színész az első napok után ott hagyta volna a forgatást, rábeszélte a maradásra. 

MagánbeszélgetésForrás: AFP

A középkori férfikrízis, a konok kétkedés és reménykedő szorongás teljes palettáját megmutatta a hetvenes években, olyan filmekben, mint a Madárijesztő (1973, r.: Jerry Schatzberg), A farmer felesége (1974, r.: Jan Troell), Francis Ford Coppola – Antonioni Nagyítás-a által ihletett – kémdrámája, a Magánbeszélgetés (1974), a Francia kapcsolat II. (1975, r.: John Frankenheimer) vagy A döntés éjszakája (1975, r.: Arthur Penn). De az egyre biztosabb rutin olyan filmeken is átsegítette, mint A Poseidon katasztrófa (1972, r.: Ronald Neame) vagy a Superman (1978, r.: Richard Donner) – a képregényfilm negyedik része (1987, r.: Sidney J. Furie) talán a legkomolyabb mélypont Hackman karrierjében.

Superman (Christopher Reeve és Gene Hackman)Forrás: AFP

A nyolcvanas években, túl az ötvenen egyre jobban álltak neki az összetett, komor vagy épp sötét figurák, mint Pete Van Wherry a Beatty rendezte Vörösök-ből (1981), a szélsőséges körülményekkel megvívó aranyásóból dúsgazdag üldözési mániássá váló Jack McCann a Heuréká-ból (1983, r.: Nicolas Roeg), az egykori CIA-ügynök a thrillert a családi drámával ötvöző Célpont-ból (1985, r.: Arthur Penn), a piszkos múltú, de ösztönös zseni kosárlabdaedző A legjobb dobás-ból (1986, r.: David Anspaugh) vagy a szerelemféltésből gyilkosságba keveredő védelmi miniszter a Nincs kiút-ból (1987, r.: Roger Donaldson). 

Gene Hackman a filmszínészet csúcsa, ösztönös zseni, aki hamar átlátja a jeleneteket, és rendkívüli visszafogottsággal csak a szükségesnek megfelelően játszik, soha nem hivalkodóan, de mindig kiválóan  – mondta róla Alan Parker, aki a hatvanas évek rasszista Mély-Déljének sűrű atmoszférájába kalauzoló Lángoló Mississippi-ben (1988) rendezte, abban a filmben, ami tökéletes példája Hackman összetett, finoman rétegzett (s sokszor személyes élményekből táplálkozó) színészetének. Az igazság érdekében a túlkapásoktól sem visszariadó, három polgárjogi aktivista meggyilkolása ügyében nyomozó FBI-ügynök megformálásáért Berlinben Ezüst Medve-díjat nyert, Golden Globe- és Oscar-díjra jelölték. 

A jogszerűségen túlmutató igazságos keménység ellenpólusát, a jogra hivatkozó kemény igazságtalanságot képviseli Clint Eastwood mítoszromboló, keserű realizmusra hangszerelt, kiégett westernjében, a Nincs bocsánat (1992) sheriffjeként. Második (mellékszereplői) Oscar-, Golden Globe- és BAFTA-díjait elhozó szerepében Hackman a legrosszabb arcát mutatja (megtette ezt korábban és később is, de kevésszer ennyire hatásosan), ráadásul nem átallott ezúttal is saját élményeket segítségül hívni. Abban a jelenetben, amelyben kíméletlenül megveri az öregedő fegyverforgató "English Bobot", voltaképp a párbajhőst megformáló Richard Harris iránti valódi haragját használta fel. Hackman ugyanis együtt szerepelt Harrisszel az 1966-os Hawaii című filmben (r.: George Roy Hill), ám Hackman szerint az ivási és verekedési szokásairól híres egykori ír fenegyerek nem emlékezett rá, miközben megpróbált úgy tenni, mintha mégis – ezt pedig Hackman sértésnek vette.

Nincs bocsánatForrás: AFP

Különös, hogy Hackman egy ilyen apróságból tudott ihletet meríteni a brutalitáshoz, főleg, hogy épp az erőszakosság miatt dobta volna vissza menet közben a Francia kapcsolat szerepét. De az biztos: kevés színész tud annyira hitelesen és férfiasan ütni, mint a kamaszkori lobbanékonyságot idős korában is tettekre váltó Hackman, akinek 72 és 81 éves korában is voltak pofozkodási ügyei – egész pontosan ő ütött ki másokat, hogy aztán a bíróság mondja ki: önvédelemből tette.

Nincs bocsánat: Clint Eastwood a legjobb film és rendezés, Gene Hackman a legjobb férfi mellékszereplő Oscar-díjaivalForrás: AFP

Hackman a Nincs bocsánat-tal ismét bizonyította, hogy bármit és bárkit el tud játszani, hogy az átlagosból tud kivételest, és a kivételesből átélhetően átlagost faragni. Pályafutásának utolsó tíz évében mégis sokszor ismételte önmagát, például a Gyorsabb a halálnál (1995, r.: Sam Raimi) párbajmániás sheriffjeként, a Clint Eastwood rendezte Államérdek (1997) nőgyilkos elnökeként vagy épp a Magánbeszélgetés-ben alakított karakterre erősen hajazó megfigyelési specialistaként A közellenség-ben (1998, r.: Tony Scott). Persze tudott újat is mutatni – leginkább a korosodó szenvedély tekintetében. Korrupt ügyvédként lubickol a sikerben, de esetlenül próbálja elcsábítani a szárnyai alá vett fiatal kolléga feleségét A cég-ben (1993, r.: Sydney Pollack), és rég elhagyott felesége szerelmét cseles szánalommal igyekszik felébreszteni – miközben örök gyerekként mutatkozik rútul magára hagyott gyerekei között – a Tenenbaum, a háziátok-ban (2001, r.: Wes Anderson). 

Tenenbaum, a háziátokForrás: InterCom

Az igazság az, hogy 84 éves korára Gene Hackman mindent eljátszott, amit csak lehetett – márpedig az nem kevés, filmográfiájából ugyanis kiolvasható az a szemléletváltás, ami az elmúlt fél évszázadban a férfiakat illetően végbe ment Hollywoodban. Ahogy a romantikus hős cukormázas illúzióját feloszlatta a keserű élettapasztalat, és a lehetetlenül tiszta szépfiúk mellé betörtek az élvonalba az átlagos külsejű és összetett jellemű férfiak, hogy végül ismét vesztésre álljanak az eszképista illúziókkal, a modellkülsejű és egysíkú címlapsztárokkal és azzal a változó világgal szemben, amelyre már nincs hatásuk, például azért, mert megöregedve épp azt kellett eljátszaniuk, miként rontották meg és vesztették el nehezen megszerzett befolyásukat. Gene Hackman túl a hetvenen felismerte azt, hogy lassacskán egyetlen szerepkör marad a számára, s azt már nem akarta eljátszani – de visszavonulása után 16 évvel, még mindig ő a legnagyobb élő amerikai színész.