Sweat: Jelenetek egy influenszer életéből

A 2020-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon komoly visszhangot kiváltó Sweat aktuálisabb témával aligha foglalkozhatna, hiszen egy fitnesz-influenszer mindennapjain keresztül ábrázolja a közösségi média álságosságát és a boldogság hamis illúziója mögött rejtőző szeretetéhséget.

Sylwiát, a huszonéves fitnesz-modellt hatszázezren követik az Instagramon, az egész élete a közösségi médiában zajlik, a nyilvános fellépésein pedig lelkes, szelfire éhes rajongók ölelik körbe. A kameráját kikapcsolva azonban gyorsan elhanyványul az arcán a mosoly: az edzőtermi képek, a hurráoptimista motiváló videók és a különleges ízvilágú protein-turmixok receptbemutatói mögött egy magányos lány rejtőzik. A helyzeten pedig az sem segít, amikor egy percerz fickó zaklatni kezdi.

Már a közösségi média megjelenése előtt is közhelyes megállapítás volt, hogy a hírességek csillogó kisugárzása olykor romlott lelkeket vagy éppen félresiklott életeket takar. Ezt ábrázolta a modellszakma könyörtelen világán keresztül legutóbb mások mellett a Neon démon is véres, David Linch-et idéző szürreális rémképekkel és ugyanezt a kérdéskört boncolgatja a lengyel Sweat is, csupán visszafogottabban és hétköznapibban.

Magdalena Kolesnik Forrás: Mozinet

Mondhatni a nyelvezetét a témához igazítva: az Instagram és a Youtube térnyerésével a sztárkultusz súlyos infláción ment keresztül, kellemes külsővel, jól beállított felvételekkel ma már bárki százezres követőbázisra tehet szert és ideig-óráig megfürdőzhet a hírnévben. Miként a film főszereplője is, aki fitnesz-edzőként nem arénákban lép fel, mint a szakma egykori sztárjai, hanem bevásárlóközpontokban két üzlethelyiség között, medencés villa helyett pedig egy modern lakóparkban hajtja álomra a fejét, a rajongói üzenetek és a szponzorációs termékek azonban siker illúziójába ringatják. És bár a gépies mosolyát éppen olyan rutinossággal rántja elő, mint a bohócok a fehér nyulat a cilinderből, a boldogság hamis látszatával legfeljebb a rajongóit képes megtéveszteni, önmagát már kevésbé, így a mesterséges elfojtott frusztrációk idővel előtörnek. Nem vulkánszerűen, hanem szépen, fokozatosan, miként egy lyukas labdából lassan kiáramlik a levegő.

Magnus von Horn rendezésében kifejezetten szimpatikus, hogy nem bombasztikus drámai eszközökkel próbálja leleplezni a közösségi média látszatvilágát, hanem szinte dokumentarista módon követi végig a főszereplőnő három napját.

A lánnyal pedig nehéz azonosulni, egyik jelenetben szánni való, a másikban valóban sajnálatra méltó, ahogyan a mechanikus viselkedésével nem csupán a saját személyiségét barikádozza el a külvilágtól, de ő sem képes már adekvátan értelmezni a közvetlen környezetét sem.

Magdalena Kolesnik Forrás: Mozinet

Nem mintha bárkire számíthatna: amikor édesanyjának elpanaszolja, hogy az utcán kutyasétáltatás közben egy férfi az autójából ülve önkielégítést végzett, miközben őt bámulta, az asszony a férfi pártját fogva azt feleli lányának, hogy ne ítélkezzen, mert lehet, hogy a másik egyébként egy jó ember. Amikor pedig egy gyengébb pillanatában az Instagramon elárulja a rajongóinak, hogy a látszat ellenére boldogtalan és egyedül érzi magát, másnap egy reggeli showműsorban számon kérik tőle, helyes-e ilyen mértékben kitárulkozni a közönsége előtt.

Ezek a társadalomkritikus odaszúrások jelentik a film legnagyobb erényét és teszik fájdalmasan realistává:

hiába várnánk nagyívű megváltástörténetet, ha a többnyire az eseményekkel passzívan sodródó főszereplőnő legapróbb kitörési kísérletei is mind rögtön kudarcba fulladnak.

Ugyanakkor éppen ebből a földhözragadtságból következik az is, hogy a drámai katarzis is elmarad. Hiszen a történetnek lényegében nincs se eleje, se vége, csupán három – az átlagosnál eseménydúsabb – napot ölel fel, amely kizökkenti ugyan a főszereplőt egy pillanatra, de akár a valóságban, az élet megy tovább a régi kerékvágásban.

Igaz, ez a lány esetében önmagában is elég tragikus.