Így lopta el és tette el egy kommunista hivatalnok az első magyar Oscar-díjat

75 éves lett Rofusz Ferenc, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar rajzfilmrendező. Negyven évvel ezelőtt, 1981-ben az általa rendezett háromperces A légy című egyedi rajzfilm Oscar-díjat nyert a legjobb animációs rövidfilm kategóriában – ez volt az első magyar Oscar-díjas alkotás. 

Az 1946. augusztus 19-én, Budapesten született, először a Mafilmnél díszletfestőként és trükkfilmrajzolóként, majd 1968-tól a Pannónia Filmstúdióban fázisrajzolóként, majd kulcsrajzolóként, később animátorként, végül rendezőként is dolgozó Rofusz Ferenc az animáció történetének egyik legegyedibb látásmódú alkotója, aki az Oscar-díjas A légy (1980) rendezőjeként örökre beírta a nevét nem csupán a magyar, de az egyetemes filmtörténetbe is.

Sőt. Rofusz Ferenc (anyakönyv szerint Rófusz, de alkotóként már a kezdetektől "rövidített" változatban használja nevét a stáblistákon) második önálló rendezése (az első: Kő, 1974; majd két Gusztáv-epizódot is rendezett 1977-ben a tévének) nem kizárólag azzal írt filmtörténetet, hogy A légy lett az első Oscar-díjas magyar produkció. Az elismerést épp azzal érdemelte ki Rofusz alkotása, mert ez volt az animáció egyetemes történetének első olyan filmje, amely „szubjektív kamerával" készült: a címszereplő látószögéből mutatja be a világot.

Mindössze három perc, a történet elsőre egyszerűnek tűnik – miközben a természetből a házba berepülő rovar utolsó perceit "szubjektív halszem-optikával" megörökítő film 3600 képkockáján (és teljes egészében "házilag" előállított hangkulisszáján) Rofusz és két animátora több mint két éven át napi 10-12 órát dolgozott, minden egyes fázisképet újból megrajzolva, és így az ún. háttéranimáció merőben újszerű remekművét megalkotva.

Ráadásul ennek az első pillanattól fogva baljós hangulatú filmnek

a szabadság illúzióját és a kiszolgáltatottság kegyetlenségét szembeállító, egyszerre tragikus és szatirikus szimbolikája is bravúrosan bátor

– a szubjektív nézőpont miatt a rovarral kénytelen azonosulni a néző, így válik a légy hétköznapi üldözése kegyetlen játszmává, amelyben a láthatatlan "hatalom" elpusztítja a kiszolgáltatott, menekülni képtelen "egyént".

Nem véletlen, hogy a már 1976-ban elkészült forgatókönyvet a kommunista Művészeti Tanács nem hagyta jóvá (az eredeti elképzelés szerint a legyet nem csapták volna agyon, hanem belerepült volna a "házigazda" szemébe), folyvást azt firtatva, ki a légy és ki az üldöző – s csak a Pannónia akkori dramaturgjának, Hankiss Elemérnek javaslatára fogadták el a cenzorok a filmtervet.

Rofusz Ferenc és az Oscar-díj a Pannónia Filmstúdió műtermében Forrás: MTI/Friedmann Endre, 1981

Az elvtársak később már hiába kapcsoltak, hogy A légy mégis a hatalomnak kiszolgáltatott egyén mellett foglal állást, a film nemzetközi siker lett, előbb Ottawában majd Krakkóban is nyert. Amikor aztán a film bekerült a rövid animációk három Oscar-jelöltje közé, Rofusz hollywoodi kiutazását a magyar illetékesek nem engedélyezték, mondván a filmnek nincs esélye, különben is, a kiutazásához szükséges dokumentumok kiadására nem áll elég idő rendelkezésre.

Rofusz helyett aztán a magyar küldöttség részeként rendre Los Angeles-be látogató Dósai István, a Hungarofilm vezérigazgatója vette át a szobrot – nem kis botránnyal árnyékolva be a történelmi magyar Oscart.

Még mielőtt Los Angelesbe utazott volna, Dósai már előre bejelentkezett a díjra, ha esetleg mégis A légy kerekedne felül a két másik, kanadai animációval szemben, de

az igazgató elvtársat az amerikai filmakadémia elhajtotta azzal, hogy a szobrot kizárólag az alkotónak hajlandóak átadni, így ha Rofusz nem tud megjelenni a gálán, akkor később is átveheti, személyesen.

Dósai az amerikai filmakadémia világos szabályait megszegve mégis a pulpitusra tülekedett, amikor bejelentették A légy győzelmét, majd szemrebbenés nélkül átvette Alan Arkintól a díjat, tört angolsággal rövid köszönőbeszédet mondott, és sietve távozott. Hiába:

a Los Angeles-i rendőrség még aznap éjszaka Dósaira törte a hotelszoba ajtaját és lefoglalták az illetéktelenül átvett (mit szépítsünk: ellopott) szobrot, Rofusz pedig pár hónappal később kiutazhatott az Egyesült Államokba megérdemelt díjáért.

Már kiutazásakor ajánlatot kapott Ralph Bakshitól, hogy dolgozzon a stúdiójában, de Rofusz kénytelen volt visszautasítani: ahhoz, hogy megkapja a letelepedési és munkaengedélyeket, az akkori amerikai törvények szerint politikai menedékjogot kellett volna kérnie, csakhogy a családja (felesége és két gyereke) Magyarországon volt, ráadásul Rofusz bízott abban, hogy hazájában is megvalósíthatja művészi elképzeléseit – úgy, hogy közben a megélhetése is biztosított.

S bár az Oscar-díjas A légy után viszonylag hamar két filmötletét is megvalósíthatta (Holtpont, 1982 és Gravitáció, 1984), s nemzetközileg elismert filmjei anyagilag jövedelmezőnek bizonyultak az állam számára, jövedelme nem nőtt. Így aztán 1984-ben végül először Németországba ment, majd négy évvel később, családostul Kanadába disszidált, ahol először a Nelvana Stúdiónál tévésorozatokon és animációs hirdetéseken dolgozott, majd 1991-ben Super Fly Film néven saját vállalkozást alapított.

Persze A légy után készített két filmje sem felelt meg a szocialista politika elvárásainak. Az ugyancsak szubjektív nézőpontból láttatott Holtpont egy halálra ítélt rab utolsó perceit mutatja meg – sőt, ez mintegy A légy meditatív-filozofikus parafrázisa, "tükröztetett" párdarabja is, amit egyértelművé tesz az utolsó geg: a kivégzés előtt a szemkötő résén át szemlélve egy légy száll a rab cipőjére. A légy korábbi kapkodása és tudattalan szemlélődése áll szemben a halálra készülő ember tudatos, de korlátok közé szorított megfigyelésével – de a végeredmény ugyanaz.

Gravitáció Forrás: Filmarchívum

A Gravitáció szakít A légy és a Holtpont szubjektivitásával – de Rofusz ezúttal is a szabadságvágy és a pusztulás felől közelített: egy almafa lombjai között egy törekvő fiatal gyümölcs rázza magát, hogy minél hamarabb leszakadjon a fáról, minél messzebb kerüljön az őt körülvevő, ténykedését cinikusan szemlélő ráncos-fonnyadt almáktól, majd mikor végre lerázza magát a fáról, földet érve darabjaira robban. Lám, a túlélés záloga a tétlenség – de ki akar tétlenségben megvénülni?

Jellemző, hogy a Gravitáció – amelynek forgatókönyvét Rofusz még A légy előtt beadta elfogadásra – ötletébe is belekötött a mindenható Művészeti Tanács, nehezményezve, hogy a rendező a vöröscsillagra hajazó piros almákat képzelt el.

Nem kellett nagy ész hozzá, rögtön kiszúrták, s faggattak, hogy miért piros az alma, mit akarok ezzel üzenni, végül kidobtak. Amikor azt javasoltam, hogy akkor legyen minden zöld, azt felelték, hogy nem lehet, mert az nyilas szín. Végül kék színűek lettek az almák, de akkor meg azt akarták tudni, hogy mit üzenek a Május 1. mozi harmadik sorában ülő Józsi bácsinak. Kínunkban Sipos Áron barátommal kitaláltuk, hogy állítsunk emléket Newtonnak

– emlékezett a rendező 2002-ben, a Filmkultúrának adott interjúban.

Húsz évvel ezelőtt, 2001-ben tért vissza Magyarországra – Tüzet szüntess! (2002) című, háborúellenes és gyerekpárti alkotását már itt készítette el, hatásosan szakítva meg az objektív történetmesélés folyamát a rá olyannyira jellemző szubjektív szemszöggel.

De ez a szubjektív nézőpont megjelenik a kútba dőlt animációs sorozat, a Kutyaélet pilotfilmjében (2005) is, miközben az abszurd humorral átitatott történetben ismét a halál és a szabadságvágy kerül összetűzésbe, míg az érett remekmű Ticket (2011) nyolc percbe sűrítve, egyes szám első személyben foglalja össze egy ember életét, születéstől a halálig.

Ticket Forrás: KAFF

Sőt. Az eddigi utolsó Rofusz-rajzfilm, Az utolsó vacsora (2019) című, Leonardo Da Vinci egyre pusztuló, de romlandóságában is felemelő freskója előtt tisztelgő "festményanimációjának" végpontja is az elmúlás, főleg úgy, hogy Rofusz szembeállítja a falfestmény szakrális és spirituális hangvételét a modern kor hétköznapiságával, ezzel jelezve a civilizáció, a kultúra és a hit pusztulását.

Néhány kivételtől (főként a gyerekek számára készült Hoppi mesék) eltekintve,

Rofusz Ferenc nem elsősorban mennyiségben és terjedelemben, hanem minőségben és mondanivalóban tetemes életművének középpontjában tehát a szabadság és az elmúlás kettőse áll

– a szüntelenül igényelt és a elkerülhetetlen. Kettős szorítás, amelyet Rofusz Ferenc rendkívül eredeti módon, a szubjektivitás és a szatíra eszközeivel, nem csupán szemléltetni, de zsigeri és intellektuális szinten egyaránt átélhetővé képes tenni.