Charles Bronson 100 éves lenne

Vágólapra másolva!

Száz évvel ezelőtt, 1921. november 3-án született Charles Dennis Buchinsky, azaz Charles Bronson, akit olyan filmek tettek világhíressé, mint A hét mesterlövész, A nagy szökés, A halál ötven órája, A piszkos tizenkettő, Volt egyszer egy Vadnyugat vagy a Bosszúvágy.

Schreiber András

Vágólapra másolva!

Volt egyszer egy Vadnyugat A halál 50 órája Bosszúvágy A hét mesterlövész Charles Bronson A piszkos tizenkettő

Éles, metsző kék tekintet, cserzett, naptól égetett, szélmarta arc, amelynek minden ránca és gyűrődése összhangban volt a vidék vadságával és a nagyváros kegyetlenségével – Charles Bronson durva vésővel faragott fizimiskája, férfiasan kisportolt alkata a legtöbb filmjében olyannak tűnik, mint az idők viszontagságait magán viselő, mégis rendíthetetlen kőszikla: az állhatatosság kőoszlopa.

Charles Bronson a Volt egyszer egy vadnyugat-ban Forrás: AFP

Ami azt illeti, az 1921. november 3-án, Charles Dennis Buchinsky néven a pennsylvaniai Ehrenfeldben – egy 14 gyermekes, Litvániából bevándorolt bányászcsalád tizenegyedik gyermekeként – született színész valóban rengeteget nélkülözött miközben következetesen kitartott álmai mellett. Gyermekora borzalmas szegénységben telt, apja – a sokgyermekes család fő kenyérkeresője – Bronson 10 éves korában meghalt, így ő is hamar kénytelen volt munkát vállalni, 16 évesen már (apjához hasonlóan) a helyi szénbányában kezdett dolgozni, majd 1943-ban jelentkezett a légierőhöz, amelynek kötelékében egy bombázógép lövészeként harcolta végig a második világháborút. 24 éves korában kitüntetéssel szerelt le, és változatos kétkezi munkák (volt rakodómunkás, kazánfűtő, takarító, kőműves és bokszoló) után végül csatlakozott egy philadelphiai színtársulathoz, ahol díszletfestőből lett statiszta, majd apróbb mellékszerepeket kapott, amitől fellelkesülve 1949-ben beiratkozott a Pasadena Playhouse színiiskolába.

1951-ben, mindössze két éves színészi gyakorlattal úgy döntött, meghódítja Hollywoodot.

Ilyen külsővel legfeljebb gengsztereket vagy indiánokat játszhatna – mondta állítólag az akkor még Buchinsky néven bemutatkozó harmincéves fiatalembernek Hal B. Wallis producer, akihez a színész bekopogtatott. Nem törődve a beskatulyázással, igent mondott: első aprócska (stáblistán sem feltüntetett) szerepét az 1951-es You're in the Navy Now című háborús filmben (r.: Henry Hathaway) kapta, majd hosszú ideig alakított gengsztereket, indiánokat és vadnyugati rosszfiúkat – igaz, sokszor neves rendezők filmjeiben (John Sturges: A nép kontra O'Hara, 1951; André De Toth: Crime Wave és A viaszbabák háza, 1953; Robert Aldrich: Az apacs harcos, illetve Vera Cruz,1954...).

A gengszterszerep olyannyira rajta ragadt, hogy első főszerepében is bűnözőt alakított, Roger Corman Machine-Gun Kelly (1958) című filmjében – ekkor már Charles Bronsonként. Nevét azért változtatta meg, mert attól tartott, az ebben az időben Hollywoodban is uralkodó kommunista-ellenes hangulat miatt az oroszos hangzású Buchinsky név hátráltatná a karrierjét.

A Machine-Gun Kelly-nek köszönhette, hogy John Sturges, aki korábban már kisebb szerepben foglalkoztatta, rábízta A hét szamuráj című Kuruszava-film amerikai, western átiratának, A hét mesterlövész (1960) egyik főszerepét, amely végül meghozta számára az igazi hírnevet, s amelynek köszönhetően megszületett a szótlan, de beszédes tekintetű, rendíthetetlen férfihős Bronson-imázsa.

A nagy sikerű vadnyugati filmeket követően olyan alkotásokban próbálhatta ki magát e töretlen jellem színészeként, mint A nagy szökés (az 1963-as, John Sturges rendezte világháborús drámában nem esett nehezére a klausztrofób lengyel hadifoglyot eljátszania, mivel kamaszkorában egy bányaomlást követően egy életre elkísérte a szűk és zárt terektől való rettegés), A halál 50 órája (r.: Ken Annakin, 1965), az Ez a ház bontásra vár (r.: Sydney Pollack, 1966) vagy A piszkos tizenkettő (r.: Robert Aldrich, 1967), s bár ezek mellett a televízió is rendkívül sokat foglalkoztatta, mégsem hazájában vált először igazi sztárrá, hanem Európában.

1968-ban Alain Delon hívta forgatni az öreg kontinensre, a francia színészlegenda, Sturgeshez hasonlóan, a Machine-Gun Kelly címszereplőjeként figyelt fel a markáns arcú színészre, s invitálta az Ég veled, barátom! (r.: Jean Herman) című krimi forgatására. A film hatalmas siker lett Európában – s ebben ragadta meg Sergio Leone fantáziáját is, aki rögvest rábízta az italowestern csúcsalkotása, a Volt egyszer egy Vadnyugat (1968) hallgatag és titokzatos, bosszúvágyó főhősének, Harmónika szerepét.

Ezt követően szinte bebetonozta magát Európában, dolgozott együtt René Clément-tal (Futó zápor, 1970), Sergio Sollimával (Az erőszak városa, 1970), a brit Terence Younggal (Hideg veríték, 1970, az ugyancsak Delonnal közös Vörös Nap, 1971 és a Cosa Nostra - A Valachi-ügy, 1973), a magyar születésű Nicolas Gessnerel (Valaki az ajtó mögött, 1971).

Jellemző, hogy e filmeknek köszönhetően, szinte "európai" színészként kapott 1972-ben Golden Globe díjat, megosztva a skót Sean Connery-vel, mint a "világ kedvenc férfi színésze", s csak ezt követően következett igazi hollywoodi diadalmenete, főleg Michael Winner filmjeiben, aki rendre rábízta a rendíthetetlen igazságosztó szerepét: először 1972-ben a Chato földje és a Mestergyilkos című filmekben.

Majd két évvel később, Bronson karrierjének újabb meghatározó állomásaként (miután a producerek hiába unszolták Henry Fondát) következett az ugyancsak Winner rendezte Bosszúvágy, amely az Egyesült Államok elsőszámú kedvencévé tette: az amerikai nagyvárosokban tomboló erőszakhullám idején sokan épp azért mentek el a mozikba, hogy láthassák, miként vesz elégtételt egy máskülönben kiegyensúlyozott, középkorú New York-i építész a feleségét meggyilkoló, lányát megbecstelenítő erőszaktevőkön (a nagy siker miatt még három folytatás készült a magányos civil igazságosztóra építő bosszúfilm leghíresebb alkotásához).

A hetvenes években volt igazán a csúcson (ekkoriban a negyedik legnagyobb közönségcsábító színészként tartották számon Robert Redford, Barbra Streisand és Al Pacino után), élete egyik legkeményebb és legjobb drámai alakítását nyújtotta a Walter Hill rendezte, a nagy válság idején játszódó A nagy bunyós (1975) utcai harcosaként, kamaszos bájjal sziporkázott második felesége, Jill Ireland oldalán (összesen 15 filmben volt a partnere) a Déltől háromig című romantikis vadnyugati komédiában (r.: Frank D. Gilroy, 1976), de megnyerően alakította az alvóügynököket saját szakállára aktivizáló szovjet tisztre vadászó KGB-tisztet is Don Siegel hidegháborús kémfilmjében, a Telefon-ban (1977).

Jill Ireland és Charles Bronson a Háromtól ötig c. filmben Forrás: United Artists

1976-tól 1989-ig J. Lee Thompson rendezte, másfél évtized alatt összesen kilenc filmet forgattak (Tízezer dolláros megbízás, A fehér bölény, Caboblanco, Éjféli leszámolás, Az erőszak pokla, Murphy törvénye, Bosszúvágy : Véres leszámolás, A bosszú angyala és Tiltott dolog: Kinjite), és e filmekben, korát meghazudtolva, egyre erőszakosabb és keményebb bosszúállóként tett igazságot.

Karrierje 1990-ben tört meg, amikor Jill Ireland mellrákban meghalt, és a sztáallűröktől mindig mentes, magánéletének sérthetetlenségére ügyelő Bronson teljesen összeomlott.

1991-ben még szerepelt Sean Penn Indián vér című filmjében, és néhány tévéjáték (A zsaru családja 1-3, 1995-1997) mellett már csak egyetlen mozifilmet forgatott (Bosszúvágy V.: Bosszú a kedvesemért,1994, r.: Allan A. Goldstein), majd amikor 1998-ban, már az Alzheimer-kórral viaskodva elvette felesége legjobb barátnőjét feleségül, visszavonult.

81 évesen, 2003. augusztus 30-án tüdőgyulladás következtében halt meg Los Angelesben. Sokak szerint a legtöbbször önmagát alakította, a sztoikus, hallgatag férfit, aki a tettek és nem a szavak erejében hisz – és aki szótlan kiismerhetetlensége ellenére az egyik leginkább megbízható ember.