Quo Vadis: Róma ég-e?

Vágólapra másolva!

Hetven évvel ezelőtt (1951 novemberében) mutatták be az amerikai mozik Mervyn LeRoy 171 perces monumentális keresztény filmeposzát. A Nero császár uralkodása idején játszódó, Henryk Sienkiewicz Nobel-díjas lengyel író 1896-ban megjelent, azonos című regényéből készült Quo Vadis ma is az egyik legszebb kosztümös film, ami a keresztény hit vállalásáról szól – és amelynek nagyszabású, filmzenetörténeti jelentőségű muzsikáját a háromszoros Oscar-díjas Rózsa Miklós komponálta.

Schreiber András

Vágólapra másolva!

Nero Henryk Sienkiewicz Mervyn LeRoy Quo vadis?Robert Taylor Rózsa Miklós Peter Ustinov Deborah Kerr

Róma délkeleti részén, nem messze a Via Appia Antica és a Via Ardeatina elágazásától, áll egy aprócska, egyhajós kápolna, a Santa Maria in Palmis-templom, amelyről úgy tartják, azon a helyen emelték a 9. századi keresztények, ahol a Péter apostol cselekedetei apokrif irat szerint a Rómából menekülő Szent Péter ismét találkozott Krisztussal. A 2. században keletkezett apokrif szöveg alapján az apostol megkérdezte Jézust, hogy hová megy, amire a Megváltó úgy felelt: "Rómába tartok, hogy újra keresztre feszítsenek". A Nero császár kereszténygyűlölete elől menekülő Szent Péter erre elszégyellte magát, és visszafordult, majd nem sokkal később kereszthalált halt – de mert nem tartotta magát egyenlőnek Krisztussal, így saját sugallatára, fejjel lefelé feszítették meg.

A Santa Maria in Palmis-templomban ma egyaránt látható annak a kőnek a másolata, amely a legenda szerint a Péter apostolnak megjelent Krisztus lábnyomát hordozza (az eredeti, vélhetően a hazatérés pogány istenének adományozott ókori kegytárgy a San Sebastiano alle Catacombében került elhelyezésre), és Henryk Sienkiewicz mellszobra. A Nobel-díjas lengyel író római emlékműve nem is találhatott volna méltóbb helyre, elvégre egyik leghíresebb, a Nero-féle keresztényüldözések idején játszódó regényének címe épp azt a találkozást (illetve Péter Krisztushoz intézett latin kérdését: "Quo vadis, Domine?") idézi, amelynek helyén ma az apró templom is áll.

Igaz, a Quo Vadis megírásakor Sienkiewiczet nem csupán keresztény meggyőződése vezérelte: a korábbi műveiben a lengyelek szabadságszeretetét bemutató írót a hazáját "fogva tartó" orosz cár cenzorai jóformán eltiltották a hazafias, nemzeti tárgyú regényektől, így olyan témát keresett, amelyben általánosabb érvénnyel emelheti fel szavát a zsarnokság ellen.

Quo Vadis (Peter Ustinov) Forrás: Metro-Goldwyn-Mayer

Az apokrif ihlette történet középpontjában a hanyatló Rómába hazatérő Marcus Vinicius (a történelmi konzul kitalált fia) áll, aki beleszeret Lygiába, a lugiak királyának túszként tartott lányába, s akiről hamar kiderül, már áttért a keresztény hitre. Márpedig a római arisztokrácia támogatását egyre kevésbé élvező, a plebs körében kenyérrel és cirkusszal népszerűséget szerezni igyekvő Nero császár – Róma lángba borulása után (Kr. u. 64.), bűnbakot keresve – halálbüntetést szabott ki "a káros, új babonának hódoló népségre" (ebben az időben, az első keresztényüldözés alatt szenvedett vértanúhalált Péter és Pál apostol is).

Quo Vadis (Robert Taylor és Deborah Kerr) Forrás: Metro-Goldwyn-Mayer

A Quo Vadis a szerelem és a keresztény hit erejének, az istenhit felvállalásának, valamint a klasszikus római erényeket pusztulásba döntő hatalmi őrület nagyregénye (nem véletlen, hogy sokan ma is úgy gondolják, ezért a művéért, s nem kiemelkedő, szabadságpártoló epikai életművéért kapott 1905-ben Sienkiewicz irodalmi Nobel-díjat) – amelyet a regény keletkezésével azonos időben megszületett új művészet, a film is hamar felfedezett magának. A Quo Vadis-t Ferdinand Zecca már 1901-ben vászonra vitte, s eddig féltucatnyi feldolgozás született a regényből, legutóbb, 20 éve az egyik legjobb lengyel rendező, Jerzy Kawalerowicz forgatott belőle filmet (a regény szellemiségéhez talán leginkább hű feldolgozást).

Ám hiába nyúlt Sienkiewicz regényéhez Kawalerowicz vagy a bibliai filmek koronázatlan királya, Cecil B. DeMille (A kereszt jele, 1932), a mai napig a leghíresebb feldolgozás Mervyn LeRoy 1951-es, 8 Oscar-díjra jelölt filmje (a gála történetének egyik legnagyobb tévedése, hogy egyetlen díjat sem kapott, de főként két mulasztás szembetűnő: sem a Nero császárként brillírozó Peter Ustinov, sem a nagyívű, autentikus zenét komponáló Rózsa Miklós nem kapott díjat).

Mervyn LeRoy közel háromórás eposza nem csupán látványos cirkuszi jelenetei, korhű kosztümei és díszletei, barokk festőket idéző beállításai és szemet gyönyörködtető Technicolor-színvilága (operatőr: Robert Surtees), pazar színészgárdája vagy lenyűgöző zenéje miatt lett hamar népszerű. A film olyan korban született, amikor a szerelmi történet, a keresztény üzenet és a kardozós-szandálos kaland összekapcsolására rendkívül nyitott volt az amerikai közönség, a történet ugyanis tökéletesen illeszkedett a második világháború utáni Egyesült Államok önképéhez: a jó szükségszerűen győz a rossz felett, mert bár sokan halnak mártírhalált, a zsarnok végül elbukik, s a szerelmesek hittel telve tekintenek a jövőbe.

Az 1950-es és 1960-as években aranykorát élte a keresztény ihletésű epikus film – s e filmáradat egyik motorja épp a Quo Vadis lett: a film akkora közönségsikert aratott, hogy bevételével egymagában visszarántotta a nézőket elszipkázó televízió miatt meggyengült hollywoodi oroszlánt, a Quo Vadis-t gyártó Metro-Goldwyn-Mayer stúdiót a csőd széléről. Nem véletlen, hogy a Quo Vadis sikere után viszonylag hamar készültek el az olyan nagy kiállású, kosztümös keresztény kalandeposzok, mint például A palást (1953, r.: Henry Koster) és folytatása, a Demetrius és a gladiátorok (1954, r.: Delmer Daves), az ugyancsak az MGM égisze alatt forgatott Ben Hur (1959, r.: William Wyler), vagy a szintén Nobel-díjas író (Pär Lagerkvist) regényét felhasználó Barabás (1961; r: Richard Fleischer).

Az egyre látványosabb filmek korában LeRoy alkotása már leginkább színészeinek és Rózsa Miklós zenéjének köszönhetően hívja fel magára a figyelmet. Sőt, ami a színészeket illeti, az egyszerre nevetséges és félelmetes őrült zsarnokot, Nerót alakító Peter Ustinov alakítása időtállóan zseniális (pedig a film tobzódik a korabeli sztárokban: a Marcus Viniciusban a klasszikus római erényeket megtestesítő, a kereszténységben újjászülető Robert Taylor, a szép és erkölcsös Lygiát alakító Deborah Kerr, az ókori szellemességet Petroniusként megjelenítő Leo Genn, vagy a Szent Pétert átszellemülten alakító Finlay Currie).

A mai néző számára talán bántóan elavultnak tűnik a vetített háttérben lángoló Róma filmtrükkje, de Ustinov megszállott éneke rögvest feledteti e megporosodott képalkotói eljárást – csak ebben a jelenetben úgy alakítja a pökhendi ripacsot, hogy közben maga nem válik azzá. Összetett alakítása a teátrális mozdulatok és a jelzésértékű apró gesztusok széles spektrumán mozog, leásva a Róma hamvain új várost, Neropolist tervező gyermeteg zsarnok sötét lelkének legmélyére (s hogy mennyire pitiáner bűnözőnek látja LeRoy a császárt: gyáva halálának jelenetében a rendező parádésan idézi saját, húsz évvel korábbi műfajteremtő gengszterfilmje, A kis cézár fináléját).

Ami pedig a zenét illeti: Rózsa Miklós egyenesen forradalmasította az ókori történelmi filmek kísérőzenéjét. Ugyanis míg korábban a "tógafilmekhez" leginkább gregorián motívumokból építkező zenét komponáltak, a Quo Vadis-hoz Rózsa igyekezett hiteles zenét szerezni, és görög-római zenei emlékek, illetve autentikus zsidó dalok nyomán bontotta ki a szimfonikusokkal és kórussal megtámogatott, operát idéző szerzeményét, amelynek hangszerelésénél ókori antik instrumentumokra is támaszkodott. A Quo Vadis Rózsa Miklós zenei pályafutásának fontos állomása: ekkor kezdett bele abba az antikzene-történeti kutatásba, amelynek eredményeit felhasználva igyekezett a történelmi filmeposzokhoz szerzett zenéit hitelesebbé tenni. A Quo Vadis egyik témáját (a Galba császár üdvözlésére írt győzelmi indulót) ráadásul később a főműveként számon tartott, pályafutását összegző, s harmadik Oscar-díját elhozó Ben Hur-ban is felhasználta, a híres cirkuszi fogatversenyt felvezető jelenetben.

S nem csupán Rózsa zenéje, a gyártó MGM, vagy épp a Szent Péterként és Baltazárként mindkét filmben szereplő Finlay Currie személye köti össze a Quo Vadis-t és a Ben Hur-t – hanem elsősorban pacifista szellemiségük, központi hőseik, akik eltérő társadalmi hátterük (római patrícius és katonai tribunusz, illetve gályarabságra ítélt júdeai nemes) ellenére ugyanazt tapasztalják: a Szentlélek szétáradását önmagukban.

A Sienkiewicz regényének címéül szolgáló kérdés nem csak az apokrif szövegben hangzik el, lévén az eleve János evangéliumára mutat.

Uram, hová mégy?

– kérdi Péter Jézustól az utolsó vacsorán.

Ahova megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz

– válaszolja Jézus (János 13:36).

Quo vadis, Domine?

– kérdezi az apokrif ihlette regényből készült filmben a kivégzése elől menekülő Péter, majd visszatér Rómába, ahol a cirkuszban lelket önt a kivégzésükre váró keresztényekbe: ne féljenek meghalni a hitükért. Aztán a kereszthalál által ő is követi Krisztust oda, ahová korábban nem mehetett.

A film utolsó jelenetében Marcus Vinicius, Lygia és testőre, Ursus Szicíliába tartanak. Az út mentén, a földbe szúrva, virágok által befonva áll Péter apostol pásztorbotja, amit akkor hagyott hátra, miután Krisztus ismét megjelent előtte.

Én vagyok az út, az igazság és az élet

– hangzik Jézus szava (János 14:6), ahogy a kamera megállapodik a pálcán. Ebben a jelenetben áll a vallásos eposz és a peplum keverékének üzenete. A "szandálos" kalandfilm kereteibe helyezett evangéliumi történetek meglehet, a kalanddal csábítják a nézőt, de a céljuk végeredményben az, hogy rávilágítsanak: ideje volna, hogy Krisztus hangja kiüsse az ember kezéből a kardot.

S talán nem véletlen, hogy Sienkiewicz regényének, LeRoy filmjének címe nem kérdez. A "hová mégy" állítása nem is Krisztusnak, hanem az embernek szól. Merre tartasz, ember? A harag, gőg, kapzsiság, bujaság, irigység, mohóság, lustaság és a közöny felemésztik a lelket – olyan eleven tűzben, akár az örök várost mardosó lángok, amelyek apropóul szolgáltak az első keresztényüldözéshez. Róma még mindig ég, vagy csak a lelkünk háborog?!